Olvass!

KönyvesBlog

Forgách András: Kilencven százalék sötétségben élünk

2015. november 19. valuska

 forgach_nd_3043.jpg

Fotó: Jelenkor Kiadó / Németh Dániel

Forgách András új könyve, az Élő kötet nem marad a saját, eltitkolt családtörténetével szembenéző fiú története. Édesanyja, Avi-Shaul Bruria Pápainé néven a titkosszolgálat munkatársa volt, miután beszervezték férje, a Pápaiként dolgozó Forgács Marcell helyére. November 16-án jelent meg Forgách András Élő kötet nem marad című könyve, amit testvére, Forgács Péter kiállított Esterházy Marcell-lel és Gerhes Gáborral közös Jelentés című kiállításán a Capa Központban. (A könyvről itt írtunk hosszabban.)

Forgách András: Élő kötet nem marad

Jelenkor Kiadó, 2015, 248 oldal, 3490 Ft

 

Mit kérdezne most édesanyjától és édesapjától, ha lehetősége lenne rá?

Nagyon sok mindenről beszélgetnék velük, apámat például kifaggatnám arról a bukaresti évéről, amikor jogászhallgató volt, közvetlenül a háború előtt, mert amikor egyszer váratlanul beszélni kezdett róla, elfelejtettem lejegyezni, és részletesen kifaggatnám, hogyan jöttek Magyarországra Palesztinából a háború után. És hogy mit csinált a Miniszterelnökség Sajtóosztályán Rákosi uralma idején. És ezer dologról. Egyszóval nem csupán az ügynöki múltjuk érdekel, hanem minden. Az elmúlt harminc évben, mielőtt még megtudtam ezt a tragikus elemét az életüknek, számtalan virtuális beszélgetést folytattam velük arról a sok-sok mindenről, amiről az életükben nem beszéltünk. Szatmárnémetiről, Jeruzsálemről, és így tovább. Azt akarom ezzel mondani, hogy ez a mostani reveláció csupán egyetlen eleme a különben elég kalandos és tragikus életüknek, és ezzel nem is definiálhatók teljesen, bár átszínezi a történetüket. Apám remek mesélő volt, csodálatos történetei voltak a gyerekkoráról, az illegális munkájáról, szerelmeiről, amire ebből emlékeztem, belekerült a Zehuzéba, ugyanígy édesanyám legendáriuma is, afféle családi folklórként. Amikor a Zehuzét írtam, akkor ezer és millió kérdésem támadt hirtelen, amelyekre nem kaphattam választ, és olykor fiktív válaszokat alkottam meg, a regény kedvéért. Nagyanyám levelei csak apropói voltak ennek a regénynek, ami tele van ezer olyan dologgal, amiről ő nem is tudott, a levelei csak kiindulópontul és stiláris alapvetésként szolgáltak: nagyon szerettem azt az eklektikus nyelvét, és ahogy a világpolitikáról kis magánügyekre váltott és viszont. A levélíró karaktere legalább annyira az enyém, mint az övé. Édesanyámnak is rengeteg csodálatos története volt a családjáról, a gyermekkoráról. A halála előtt lejegyeztem a történeteit, akkor kezdtünk nyíltabban beszélgetni. Nála inkább éreztem, mint apámnál, és nem csak ezzel a dologgal kapcsolatban, hogy elhallgat dolgokat. Egyszer ki is fakadt egy nehéz beszélgetésünk közepette, hogy sajnálja, hogy nem mondhat el mindent. Persze álmomban sem gondoltam rá, hogy beszervezték, hiszen ő párttag volt. Mindezekről akkor sem beszélhetett, hiszen nyilvánvalóan megtiltották, és ő, egyébként mint párttag is, illetve a rendszer támogatója, legjobb tudása szerint betartotta a konspirációs szabályokat. A nyilvánosságra hozatal oka elsősorban a mai magyar társadalom borzalmas mentális állapota, ez egy olyan seb, ami immár negyed évszázad óta gennyed és rohad. Ilyen körülmények között nem tehettem meg, hogy hallgassak.

Miért kérte ki a papírokat? Mit várt, mire számított, amikor kikérte az önről és családjáról szóló papírokat?

Először mint magánszemély kértem ki a papírjaimat az Eötvös utcában, és rettenetes csalódást okoztak a semmitmondó fecnik, amiket akkor hozzám vágtak. Az, hogy most, miután megtudtam, hogy ilyen komoly a helyzet, kiváltottam a kutatói engedélyt, az különös szerencse, de nem csak a szüleim és családom életének jobb megismerése szempontjából. Rengeteg olyan dologhoz hozzáfértem azóta, amit különben soha nem láttam volna. Az anyagok feldolgozási szintje, negyed évszázaddal a rendszerváltás után még mindig gyalázatosan alacsony. Egyik kormánynak sem volt ez érdeke. Mintegy tíz százalékra saccolom a feldolgozási szintet. Kilencven százalék sötétségben élünk. Ez engem első pillanattól fogva felháborított, de most még jobban felháborít. Mindenkinek csak ajánlani tudom, akit komolyan érdekel a családja története, hogy váltson ki kutatói igazolványt, mert, ha nem is mindenhez, de sokkal több mindenhez hozzáférhet így.

Sejtette korábban, hogy szüleinek bármilyen köze lehet a III-as ügyosztályhoz?

Nem sejtettem, sőt, logikai képtelenségnek tartottam, hiszen párttagok voltak. Volt egy beszélgetésem Eörsi Istvánnal, aki kerek perec közölte velem, arra is emlékszem, hogy hol történt, a Vas utcában, az Ódry színpad előtt, hogy “mindenki tudja, hogy az apád besugó volt”. Kikértem magamnak, vagy legalábbis kinevettem ezért az állításért, hiszen apám nyilvánvalóan rendszerhű ember volt, minek szervezték volna be? Gondoltam akkor, bár az belém villant, hogy a londoni kiküldetésekor, amikor az MTI tudósítója lett, nyilván megkapott, mint akkor minden ilyen tudósító, egy elemi kiképzést. Érdekes az is, hogy ezt beszélték róla, tehát valaki kiszivárogtathatta. De hogy édesanyámat is beszervezték, miután apám alkalmatlanná lett a rábízott dolgok elvégzésére, amelyek főleg fordítások és sajtóanyag elemzések lehettek (ezt az azóta előkerült néhány jelentésből sejtem), ezt álmomban sem tudtam volna elképzelni. De hát ezeknek az embereknek nem voltak gátlásaik, és szépen lassan behúzták édesanyámat a csőbe, módszeresen, hogy szinte észre sem vette, és már nyakig benne volt.

Az apja, Pápai fedőnéven dolgozott, de az aktái eltűntek. Hogy szervezték be, mi lehetett az ő feladata?

A fenti válaszom már megelőlegezte ezt a kérdést. Valószínűleg cikkek fordítására és sajtószemlére kérték fel, vagy összefoglaló anyagok írására, de mivel hírszerzői kiképzést is kaphatott, nyilván felhasználták más ügyekben, ahogy édesanyámat is (egyébként szemérmetlenül becsapva őt, akivel úgymond “bizalmas”, tehát feltételezhetően “őszinte” kapcsolatban voltak) – ez mindennapos gyakorlat volt a titkosszolgálatnál, hogy becsapták és kihasználták a nekik dolgozó egyszerű kisembereket mindenfélére.

Édesapja súlyos depresszióval küzdött. Hogyan változtatta meg az erről kialakított képét, hogy fény derült a múltjára? Az állambiztonság kihasználta apja labilitását?

A kihasználást inkább édesanyám esetében érzem tragikusnak. Az ő esetében használták ki apám súlyos betegségét. Hivatkozhattak lelkiismeretességére, meggyőződésére, kvázi megzsarolták ezzel, persze finoman. A tartótisztek elég pontosan látták, anyám milyen nehéz körülmények között él, ki is használták ezt, miközben nagyon meg voltak elégedve önmagukkal. Amit a halála évében műveltek vele az embertelen és felháborító. De ezt megírtam a könyvben.

Az Élő kötet nem marad című könyvében megteremti a jelentések alapján Pápainé  alakját. Hogyan mutatná be édesanyját, és hogyan Pápainét?   

A két alak átmegy egymásba, hogy úgy mondjam, mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde, használják egymás képességeit és tudását. Ez különösen fájdalmasan érintett, hogy ezek az emberek, a tartótisztek, behatoltak édesanyám privát szférájába, a családom életébe – erre külön oktatják őket, hogyan kell a titkos munkatárs bizalmába férkőzni, stb… Ez igazán aljas aspektusa a munkájuknak. És édesanyám, aki le kell szögeznem, egy csodálatos ember volt, és ez a megítélése, még így is, hogy néhány jelentést és vele kapcsolatos aktát igazán kínosnak érzek, szikrányit sem változott bennem. A tartótisztek még azt a kvalitását is kihasználták, hogy nagyon nagy segítőkészség volt benne, és nem szűnt meg soha olyan embereken segíteni, akik valamiben szükséget szenvedtek. Ugyanakkor, látható az anyagokból, sokszor vitába szállt a titkosszolgálat embereivel, meggyőződését, kritikáját nem rejtette véka alá. Ezért voltaképpen komolyabb feladatokra alkalmatlannak is találták, ezen sokszor sajnálkoznak az urak a jelentéseikben. Nyitott, halála pillanatáig a világ szépségét csodáló, kiváncsi, tanulásra éhes, tudásra szomjas ember volt, akit az a trauma, hogy el kellett szakadnia szülőföldjéről, tett végtelenül sebezhetővé.

Hogyan alakult át a szüleiről kialakított kép? Sikerült megérteni a szülei indítékait, motivációit?

Eddig is sok mindent sejtettem róluk, de most az utolsó puzzle-darabka is a helyére került. Két árva lélek, az egyiknek kiirtották a családját a holocaustban, a másik eljött a hazájából, ahová örökre visszavágyott, holott azzal, amit a cionizmus jelentett, soha nem értett egyet, szóval nem olyan hazát képzelt magának, vagyis ott sem érezte otthon magát: az ilyen, levegőben, szakadék fölött függő emberek labilitását mesterien aknázta ki a titkosszolgálat.

A könyvből az derült ki, hogy láthatatlan módon, de édesanyja életében a mindennapok része volt ez a titkos élet (utazások, családlátogatások etc.). Utólag, a jelentések ismeretében érthetőbbé válnak ön számára az akkori hétköznapok, családi történések?

Igen. Ennyivel el is intézhetném. Nem történt olyasmi, aminek ne lett volna személyes életükben indoka. Amikor a külföldi újságíró-hallgatókat édesanyám vendégül látta, vagy kirándulni, színházba vitte, nem feladatot teljesített: ő tényleg nagyon szeretett együtt lenni harmadik világbeli emberekkel, mintha azokkal érezte volna legjobban magát, akik lent vannak, kiszolgáltatottak és egzotikus országokból jönnek. Az elnyomottak védelmezője volt ő, igazi idealista. Azon kívül csodálatos, nyílt szívű vendéglátó volt, és nem azért hivott meg embereket az otthonába, hogy jelentsen róluk. Ez csak 75 után fordult elő, és még akkor is meleg szívvel fordult az afrikai vagy arab újságíró-hallgatók felé: az, hogy később megfigyeléseit jelentésekben is rögzítette, az számomra (most az egész történet nem kellemes akusztikáján túl) csak újfent bebizonyította, hogy határozottan volt írói vénája (ha nem is tudott rendesen magyarul), a lélek nagyszerű ismerője volt, leírásai gyakran szórakoztatóak, élvezetesek, ezek a mini-portrék. Persze ezzel egyiknek-másiknak árthatott is, ez nem tagadható, sőt. De olyankor nem a “kém” faggatózott vagy a “hírszerző”: őt tényleg érdekelték ezek az emberek, a szeretete, szimpátiája nem volt színlelt. Ez egy skizofrén helyzet volt, jól leképezte édesapám klinikailag is megállapított betegségét. A családomban lappangó, bujkáló betegségek, mentális zavarok képe tisztult ki előttem. Ezeket egyébként magamban is folyamatosan tapasztaltam, aki viszonylag kiegyensúlyozott ember benyomását keltem: a rossz döntések iránti vonzalom, a vereség, a bukás romantikus vonzása, a kaotikus állapot, ami néha elönti a lakásomat, az időbeosztásomat, a rendetlenség – ugyanakkor apámtól és anyámtól is rengeteg pozitív dolgot kaptam. Apám fantasztikus nyelvérzékét, szellemes mesélőmódját, mohó életelvezetét, anyám szeretetét, életörömét, az emberek iránti megértését, hatalmas empátiáját, a zene szeretetét, és azokat az ízeket, amelyeket szülőföldjükről hoztak nekem. Az ellentmondás persze, ha lehet még nagyobb, a lélek hasadásának szakadéknyi sötétjébe láttam most bele.

A szülei tettei közül mi az, amit nem tud megérteni, elfogadni, megbocsájtani?

Mindent el tudok fogadni, mindent meg tudok érteni, és nem az én dolgom, hogy megbocsássak. A rajongásig szerettem és szeretem édesanyámat, apám inkább afféle játszópajtás lett az évek során, aztán szinte a gyerekem, amikor megbetegedett, előttünk nem volt igazi apai tekintélye soha. Az persze nagyon rosszul esett, amikor a beszervezési kísérletem előtt és után anyám pozitív jelzéseket küldött a tartótisztnek, de az lehetett anyai ravaszság is. Egyébként édesanyám egész ügynöklétében megfigyelhető ez a szinte ösztönös ravaszság, ezt is megírom a könyvben, hogy sok olyasmit javasolt, amiből tudta, hogy nem lesz semmi, de ki kellett elégítenie a tartótisztek folyamatos kíváncsiságát, a szüntelen nyomulásukat ki kellett valahogy védeni, és úgy látom, hogy az esetek legnagyobb részében nem történt semmi, a tippszemélyekből nem lett beszervezett személy, a célszemélyekről nem tudtak meg többet, vagy amit igen, az lényegtelen volt. Ez nem menti a szüleimet, de az én dolgom nem az, hogy megítéljem őket, én fel akartam tárni a történetet –  éppen azért, amilyen ma a magyar társadalom, amilyen vak, durva ebben a kérdésben például, amilyen tudatlan. Szinte csak szenzációhajhászásra jó ez az ügynöktéma az újságokban. A szüleim csak saját maguknak tartoznak elszámolással, nem nekem. Kínosnak tartom, ahogyan ezt a társadalom kezeli. Korábban egyébként én is hajlamos voltam erre, hát most jól megkaptam. Az ön első cikkének kisebb tévedései is ebből a kollektív attitűdből fakadhatnak – ha most megengedhetem, hogy reflektáljak rá, amit egyébként kritikusokkal vagy recenzensekkel soha nem tennék meg, elvből, de most kivételt teszek, hiszen ezzel a nyilvános interjúval egyfajta dialógusba kerülünk egymással. Van a cikkében néhány passzus, beleértve rögtön a címét is, ami inkább szenzációhajhászás, hiszen magában a szövegben szerencsére idézi a teljes részletet, ahol inkább csak dilemmázok az olyan meghatározások, mint “besugó” és “ügynök” között, egyszerre vetem el és fogadom el őket, és egyáltalán nem akarom a szüleimet megbélyegezni ezzel, hanem arról írok, hogy minek fognak a társadalom szemében sajnos, bármilyen kínos is ez, látszani. Aztán itt van például a Petri-ügy is, aminek a dokumentumai teljes terjedelmükben benne vannak a könyvben, amiket ön felületesen olvasott el, hiszen Petri Gyuri nem szemközt, hanem nálam lakott akkor stb., valamint édesanyám bátran megvédte a tartótiszttel szemben Petrit, nem pedig csevegett róla, stb. Jó lenne, ha ez megváltozna, a kéjes káröröm, amit az emberek éreznek minden ilyen esetben, ez az emberi természethez tartozik, de én távol tartom magam ettől, és ha adott esetben volt is ilyesmi bennem korábban, most még elszántabban távol akarom tartani magam tőle.

A könyvben háromféle úton nyúl a jelentésekhez. Elsőre a fikcióba elcsúszó novellákban, másodjára versben, végül egy személyes kommentárban ír. A hangot kereste a témához?

Így is lehet fogalmazni. A versek egy részének szerzője az édesanyám. Azt akartam, hogy ő is megszólaljon, hogy az olvasók meghallják a csodálatos és szenvedéssel teli hangját, és ezzel zárul a regény első része. A Bruria és Marcell ciklus egyik versét, az Aphrodité címűt még azelőtt írtam, hogy ezt az egészet megtudtam volna. Egyébként Nádas Péter hetvenedik születésnapjára írtam, egy anya-fiú viszonyt akartam ábrázolni, és az Enigmában jelent meg. Ez adta az ötletet, ennek mintájára születtek a többi versek, miközben ott üldögéltem, olykor lesújtva, olykor kétségbeesve az Eötvös utcai olvasóteremben, és gépeltem a Jelentéseket, bele a Macbookomba. A versek azért születtek, mert szerettem volna ezt a történetet görög tragédiaként is megírni. A négy összefüggő nyitónovellával kapcsolatban éppen ön volt a legpontosabb és legérzékletesebb: meg akartam ismerni ezt az új személyt a családomban, Pápainét. Végül a Még valami című fejezetben arra törekedtem, hogy a történet minden lényeges és fontos aspektusáról szólni tudjak, egyetlen kínos elemet se hagyjak ki, hogy aki majd utánam átlapozza édesanyám dossziéit, ne mondhassa, hogy elhallgattam valamit. Minden egyes ügyet persze nem taglalhattam, az unalmas is lett volna – de az utolsó rész megírásának módja ugyanaz a regényírói technika, mint a novellák esetében, nevezzük a végét esszéregénynek. Nem lennék szomorú, ha a gyanútlan olvasó meghökkenne a könyv középső részétől, mely az első rész viszonylag konvencionális tónusát fölváltja, hogy aztán a végén elinduljon velem egyfajta szubjektív kirándulásra, és a végén mégis egyetlen Egésznek érezné az egészet. A nevekkel játszom, az első részben soha nem irom le édesanyám igazi neveit, csak a Pápainét használom, mint egy fiktív karaktert. A második részben már keverednek keresztnevek, családnevek az ügynöknevekkel, bekerülnek privát levélrészletek a szüleimtől, apám két verse is, anyám feljegyzései, és a harmadik részben pedig minden megfordul, a Jelentésekből vett lábjegyzetekből a szövegbe ékelt irodalmi szövegek lesznek. Arról is szól ez az egész, ahogyan a titkosszolgálati nyelv, óhatatlanul, és ez már Esterházynál is látszott, posztmodern irodalommá tud változni, erre ironikusan nem egy helyen utalok.

A testvére, Forgács Péter a Robert Capa Központban a Jelentés című kiállításon Esterházy Marcell és Gerhes Gábor társaságában állít ki, feldolgozva a könyvben megírt történetet. A család hogyan dolgozta fel a szülők elhallgatott titkát? Szükség volt családi konszenzusra a történtek nyilvánossá tétele előtt?

Jó lett volna, ha van ilyen konszenzus, de nincs. A húgom és a nővérem nem értettek egyet a nyilvánosságra hozatallal. Viszont a dossziék tartalma, a törvény szerint bárki számára hozzáférhető és nyilvánossá tehető, tehát nem várhattam a konszenzusra. Az volt a dolgom, és a bátyámé is, hogy először a mi történetünk hangozzon el, a mi értelmezésünk, amellyel nyilván lehet vitatkozni, de akkor már nem védekezésből szólalok meg. Mellesleg elképzelhetetlennek tartottam, hogy hallgassak erről, de másfél évig tartott, míg sikerült úgy-ahogy lelkileg feldolgozni (de ez nyilván mostantól egy életen át tart, ez a feldolgozás), azt nem tudtam volna elképzelni, hogy mondjuk, ha három-négy, öt-tíz év múlva valaki kibányássza ezt a két dossziét (és már korábban más kutatók érdeklődése is ráterelődött, éppen a Petri-vonalon), akkor azt mondjam: ó, igen, tudtam róla, de nem tartottam fontosnak erről nyilvánosan véleményt mondani.

A kiállításon műtárgyként láthatjuk az ön könyvét is. Miért tartotta fontosnak Péter ezt a gesztust?

Ez nem gesztus. Eleve ebben állapodtunk meg. Az, hogy Péter ezt a kiállítást meg akarta csinálni, az viszont nagy lökést adott a készülő könyvemnek. Ezért nagyon hálás vagyok neki. Miután ebben az ügyben is állandó dialógusban vagyunk, ez a kirakott könyv, mely egyszerre keletkezett a kiállítással, hű képe a valóságnak. Ez egy közös történet, és a szerencsétlenségben nagy szerencse, hogy együtt léphettünk ki vele a világ elé.




A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr628089410

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.