Olvass!

KönyvesBlog

Elbűvölő és aljas volt Kim Philby, a világ leghíresebb kettős ügynöke

2015. november 24. Kiss Orsi

Kim Philby (kép forrása)

Minden idők egyik leghírhedtebb kettős ügynökéről, Kim Philbyről nagyjából már mindent leírtak, ami a jelenleg elérhető titkosszolgálati anyagokból tudható. A cambridge-i ötöknek is nevezett kémkör oszlopos tagjáról jelent már meg életrajzi könyv, regény, készítettek róla tévé- és nagyjátékfilmet, elsőre tehát azt gondolnánk, hogy sok újat nem lehet elmesélni róla, Ben Macintyre-nek mégis sikerült. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy a brit szerző egyetlen fókuszpontból ragadta meg Philby és világra szóló árulásának a történetét – ez pedig a barátság.

A Kém a csapatban látszólag kellemes jelenettel indít: két férfi a hatvanas évek elején egy bejrúti lakásban teázgat, „udvariasan hazudoznak egymásnak”, a nyitott ablakon patkócsattogás és autódudálás hangja szűrődik be. A két férfi harminc éve ismeri egymást, nagyon jó barátok, évtizedek óta egy szervezetnél dolgoznak, vállvetve segítve egymást – legalábbis ezt gondolta az egyikük, Nicholas Elliott, aki ezen a bejrúti estén már nagyon is tisztában van azzal, hogy a vele szemben ülő Kim Philby évtizedeken át a szovjeteknek kémkedett, elárulva ezzel nemcsak a saját országát, de a barátságukat is.  

Ben Macintyre: Kém a csapatban - Kim Philby és a nagy árulás

Fordította: Tábori Zoltán, Gabo Kiadó, 2015, 408 oldal, 3990 HUF

 

Ben Macintyre brit író-történész az ő kapcsolatuk szűrőjén keresztül próbálja megfejteni, ki is volt tulajdonképpen az a Kim Philby, a „kétfelű ember”, akit nemcsak a munkatársai, de a legközelebbi barátai és családtagjai sem ismertek igazán.

A két férfi még egyetemistaként ismerkedett meg egymással, ami nem is volt annyira nehéz, hiszen ugyanabból a közegből jöttek, és már korai éveikben rengeteg a párhuzam. Philby és Elliott is egy-egy domináns apa árnyékában nőtt fel, becsvágyóak voltak, élelmesek, és nem elhanyagolható módon ahhoz a felsőosztályhoz tartoztak, melynek tagjai – egyfajta öregfiú-hálózatként – az élet minden területén segítették egymást. Amikor például Philby a brit titkosszolgálathoz jelentkezett, az MI6 igazgatóhelyettese, Valentine Vivian vállalt kezességet érte. Ehhez elég volt annyit mondania: „Ismerem a családját”. Ám a radikális baloldalnak is megvolt a maga öregfiúk-hálózata, így a kommunista eszmék iránt érdeklődő egyetemista Philby a harmincas években – egy bécsi kitérő után és egy ajánlást követve – egy londoni parkban találkozott azzal az emberrel, aki végül beszervezte, és megtanította a kémszakma alapjaira.

Philby Washingtonban (kép forrása)

Egy szédületes, álnoksággal és hazugsággal átszőtt kettős karrier vette ezzel kezdetét, melynek állomásai Londonban, a spanyol polgárháború hadszínterein, Isztambulban, Washingtonban és Bejrútban voltak, majd Moszkvában ért véget. Miután lebukott, a hozzá közel állók egy része szentül bizonygatta, hogy mindig is gyanakodott Philbyre, de Macintyre szerint ezek hiábavaló próbálkozások voltak, az igazság ugyanis az, hogy Philby mindenkit, de tényleg mindenkit átvert. Először akkor járt nagyon közel a totális lebukáshoz, amikor 1951-ben a cambridge-i ötök közül Donald Maclean és Guy Burgess Moszkvába menekült, és sokáig tartotta magát a gyanú, hogy Philby volt a „harmadik ember”, az, aki súgott nekik, és lehetővé tette, hogy még időben a Szovjetunióba távozzanak. Philby azonban még ezt is megúszta, ebben pedig óriási szerepe volt kollégájának és barátjának, Nicholas Elliottnak, aki legvadabb rémálmaiban sem gondolta volna, hogy az az ember, akiért mindig minden körülmények között kiállt, akit megmentett és rehabilitált, akit a legközelebbi barátjának gondolt, a kémelhárítás vezetőjeként minden bizalmas információt megosztott a szovjetekkel.

Nicholas Elliott (kép forrása)

Philby kettős tevékenységének köszönhetően emberek százai lelték a halálukat. A férfi utóbb szerette azt hangoztatni, hogy „nem kevés” német halála szárad a lelkén, és bár többen azt feltételezték, hogy ekkor a nácikra utalt, valójában azonban sok civil is volt közöttük, például azok a kommunistaellenes német katolikusok, akiknek listáját a német Erich Vermehren adta át a brit titkosszolgálatnak, bízva benne, hogy a háború végén ezek az emberek egy „keresztény-konzervatív politikai vezetés gerincét alkothatják” majd. Évekkel később az MI5 derítette ki, hogy Philby továbbította a listát a szovjeteknek, akik a háború utolsó hónapjaiban, a Vörös Hadsereg előrenyomulásakor szisztematikusan likvidálták a lajstromozott embereket. A szálak felfejtése után az derült ki, hogy számos olyan akció volt a háború alatt és után, amely éppen azért bukott el, mert Philby kiszivárogtatta a szovjeteknek az összes bizalmas információt, így pedig közvetetten  rengeteg vasfüggöny mögé bejuttatott ügynök, zöldhatáron átlépő ellenálló, kommunizmusnak hátat fordító tisztviselő, illetve családtagjaik haláláért felelős.

Lebukása és disszidálása alapjaiban rengette meg a brit és az amerikai titkosszolgálatokat; a két szervezetet a könyv olyasfajta zárt klubként jellemezte, melynek tagjai a külvilág felé zárkózottak, egymás között azonban szabadon fecsegnek, és „minden alkalmat megragadnak arra, hogy a saját fajtájukkal tárgyalják ki a dolgokat”. Philby szökése után persze mindenki mélyen magába mélyedt, és gondolatban sorra vette, hogy a véget nem érő ebédeken, fogadásokon, meccseken és tivornyákon vajon milyen bizalmas információt osztott meg a szovjetek beépített emberével. Utólag persze mindenki okos, de az az igazság, hogy Philby mindenkit levett a lábáról, kedves volt, szórakoztató és nagylelkű, és nemcsak a nőket bűvölte el, de a férfiakat is. A barátkozás volt az egyik legerősebb fegyvere, a csillagokat is lehazudta az égről, és senkinek az eszébe sem jutott volna, hogy két kapura játszik. Olyan figura lehetett, mint a Mad Men Don Draperje, akit igazán senki sem ismer, még a saját felesége sem, a szakmájában zseni, akire irigységgel és elismeréssel tekintenek a többiek, közben pedig, ha az érdeke úgy kívánja, kíméletlenül átgázol mindenkin és mindenen.

Philby Moszkvában 1968-ban (kép forrása)

Macintyre tekintélyes mennyiségű forrásanyagot használt fel a könyvéhez, életrajza az egyik legalaposabb, ezzel egyidejűleg pedig az egyik legszórakoztatóbb életrajz, ami az utóbbi években a kezembe akadt. Ennek csak részben magyarázata, hogy egy bizonyos fókuszpontot megragadva – azaz Elliott és Philby barátságából kiindulva – mesélte újra utóbbi életét, de legalább ugyanennyit tett hozzá, hogy Macintyre a szépirodalom eszközeivel adta vissza a tényekkel és adatokkal többszörösen alátámasztott történetet. Így történhetett meg az, hogy az ember hiába tudja, milyen véget ér a nagy Philby-sztori, egy adott ponton mégis azon veszi észre magát, hogy izgul a végkifejlet miatt. Macintyre nagyon ügyesen egyensúlyoz a szép- és a tényirodalom között, nem akar minden adatot az olvasóra zúdítani, és nem hallgatja el azt sem, ha bizonyos mozzanatok esetleg a mai napig nem tisztázottak. Sok ilyen van még egyébként, hiszen a titkosszolgálatok irattári anyagai továbbra sem állnak rendelkezésre, így sok forrásanyag másodlagos jellegű, a visszaemlékezéseket pedig néha-néha megszépítette az idő vagy az egyéni érdek. Ez azonban semmit sem von le a kötet értékéből, melyhez az utószót az a John le Carré írta, aki zöldfülű MI6-esként találkozott Nicholas Elliott-tal, és aki Philby alakját és árulását a Suszter, szabó, baka, kémben örökítette meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr668101924

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.