Olvass!

KönyvesBlog

Garaczi prózája az új költészet!

2015. december 06. valuska

Magyarország első vasbeton hídja, a Wünsch híd a Városliget közepén áll, a funkciója sokáig teljesen értelmezhetetlen volt számomra, pedig napi szinten jártam Füles nevű magyar vizslámmal Budapest egyik legnagyobb, és lehetőségei szerint egyik legszebb, ám mégis legzavarosabb kulturális kalandparkjában. Garaczi László visszahozta az életembe a hidat, és talán a regény ezért még jobban megszólított. A Wünsch híd az emlékezés folyamatával, nehézségeivel, a nyelv emlékezetteremtő képességével játszik, de távolságtartó belátással és melankóliával. Garaczi prózája az új költészet, a lemur már nem viccelődik, csak szomorkodik.

Garaczi László: Wünsch híd

Magvető, 2015, 160 oldal, 2990 Ft

 

Sokáig hittem, hogy városunkat a legkönnyebben a Liget felől lehet megérteni, ahogy Garaczi László új regényét is, a címbe emelt Wünsch híddal:

"Az állatkert, a múzeum, a T alakú Wünsch híd. Erre járt a földalatti, a síneket betemették, néhány méternyi földön ível át a gyaloghíd. Céltalan kerülő az ég felé, emléke a nincsnek" (55. old.).

A földalatti állatkerti megállója volt 1896-1973 között a Wünsch híd helye, itt lépett ki a metró a föld alól. Mivel ez volt Magyarország első vasbeton hídja, ezért emlékműként megőrizték, viszont ahogy minden emlék önmagában lehet fontos és káprázatos, úgy kulturális, társadalmi vagy politikai kontextusai miatt új értelmezési rétegeket kaphat.

A Liget a napi életem része volt, aminek az egyik bejáratánál ott volt a robosztus férfiszobor kezében egy hölgy sáljával, itt található a Vajdahunyad vára, ami piciben hoz el és mítosztalanít valami nagyszerűt, egy óriási betonkatlan, amiben valamiért nyaranta (ha éppen működik), akkor csónakáznak, télen (ha éppen működik), akkor korcsolyáznak, de évente egyszer kosárversenyeket szerveznek, a 63 vármegyéből és 9 megyei jogú városból összehordott Királydombon szánkóztam, a kulturális színtérként és bolhapiacként is pörgő Petőfi Csarnok mellé az emberek a kutyaszarba leterített pokrócokon ültek ki a hallgatni a bent mások számára fizetős szabadtéri koncerteket, ide került a soha nem forgó homokóra is, de itt voltak a sörbe és lángosba fojtott majálisok is. Valamiért a közös emlékezetnek lett zűrzavaros terepe a szeretett Liget, és ezért működik bonyolult metaforaként Garaczi emlékezettel és elbeszélhetőséggel foglalkozó új regényének a címében megidézett híd.

A Wünsch híd lehet a lemur-sorozat (minden a lemur-trilógiáról itt) negyedik kötete a Mintha élnél (1999), a Pompásan buszozunk (2001), és az Arc és hátraarc után (2010). Az elsőben a kisgyerekkor, a másodikban az iskolás emlékek, a harmadikban a katonasztorik kerültek a középpontba, vagyis ha ez egy valódi lemur-regény lenne, akkor pompásan buszozhatnánk tovább az életrajzon, de nem ez történik. De míg ez a trilógia szervesen, több ponton összekapcsolódott, most az alcímen kívül (Egy lemur vallomásai) egyszer, mintegy mellékesen említik lemurnak a szereplőt (61. old.).

A Wünsch híd magába zárkózva nyit meg világokat és történeteket, egyszerre megtalálható benne minden, ami a lemur-trilógiában, csak annyira összesűrítve, hogy engem például a második nekifutásra ragadott csak magával. Igazi lemur-regényt vártam, de egy radikálisan más, kísérletezőbb és izgalmasabb szöveget kaptam: Garaczi új kötete csak látszólag regény, látszólag próza, valójában hardcore költészet, ami lecsupaszított minimalizmusa ellenére is sodró és eleven (kilenc fejezet, mindegyik hét szöveget tartalmaz, mintha csak egy verseskötetet olvasnék). Máshogy mondva: a Garaczi-próza az új költészet! (És itt megemlítem, hogy Térey János A legkisebb jégkorszakban a vers felől közelített a prózához.)

“Kora tavaszi este, fekszem az ágyon, nyitva az ablak. Eszembe jut egy szó, és azonnal el is felejtem. Kipárolog a fejemből, csak a formája, az árnyéka, a zenéje marad. Ahogy szavakat szoktam ízlelgetni, úgy ízlelgetem a hiányát” - így kezdődik a könyv, és az első bekezdésben már sűrűsödik a problémák sokasága, az emlékezéstől az elbeszélhetőség határáig sok minden. Az emlékezés ugyanis képeken keresztül történik, utána fordítjuk csak le a nyelv által: bevillannak tárgyak, egy mosoly, a Hold kocsma. A képre vagy a szóra emlékszünk?

"Jó, meleg, biztonságos. Ölelés, édes illat. Szétnyitott ujjaimat mozgatom az arcom előtt, sávokra szabdalom a fényt. Ablak, függöny, vitrin, csillár. az éjjel és a nappal váltakozása, a rádióbemondó hangszíne. Falon mozgó fények, mennek az autók. Behunyom a szemem, eltűnök. Odajön, mosolyog, nem érti, mit akarok. Jöjjön vissza, ide kell hívni. Levágja magát rólam, visszanöveszti"

Garaczi új kötetében szinte jelzők, hasonlatok, metaforák és többszörösen összetett mondatok nélkül dolgozik, az elbeszélő monoton felsorolásai mintha kiírná magát saját történetéből,  lecsupaszítottsága miatt rendkívül sűrű mű, ami végig partnernek tekinti az olvasót, nem elmondani akar neki egy történetet, hanem vele együtt létrehozni sok-sok történetet, bízva abban, hogy miközben épp elég üres játékteret hagy neki, aközben pontos is marad.

Az emlékezés tényleg ilyen képalapú (még ha most egy szöveget is másolok ide):

“Az üstbe vizet töltenek, fölmelegszik a napon. Liza letekeri a bugyiját, nincs ott semmi. Hőség, mozdulatlan levelek. Állatok alszanak a porban. Én is letekerem, mutatom. Nézzük egymást. A városi rokon. A víz felszínén kapálózó méhek. Nem engednek át többé. Bemegyek a szövetkezet konyhájára, ugyanolyan üst, tele bőrös májpürélevessel. Állok középen, nem tudok megmozdulni. Nem visz a láb. Ez már volt. Ez még lesz. A hokedli alatt döglött egér” (33. old.).

Bármilyen részletet kiemelhetnék Garaczitól, mert csak ezt a szikár emlékezést látjuk. Az emlékezés egyfelől leíró, másfelől erősen teremtő aktus: a fenti jelenetet sokan sokféle kontextusban megélhettek, és mindig az elbeszélő személyiségére van bízva, hogy miképp színezi az emléket, mert az emlékek elbeszélés általi újrateremtése valójában saját élettörténetünk újraértelmezése is. Az emlék általában nem a múlt miatt, hanem a jelen elbeszélő szempontjából fontos. Garaczi radikalitása itt érhető tetten: úgy emlékezik, hogy minden újrateremtő díszítést kihúz. Ezt a Wünsch híd története is erősen motiválja, ami egy fiú és egy Liza nevű lány között zajlik, akik harcolnak egymással és egymásért, illetve a közös emlékeikért (“Kikereste a naplómban a napot, mikor megismerkedtünk, kitépte és szétszaggatta. Kinyitottam az ajtót, szelíden kitoltam. A szemembe nézett, és azt mondta suttogva, ijesztő hangon, nem ezt ígérted”, 61. old.)

Lehetetlen összefoglalni a könyv cselekményét, és ha megpróbálnám, akkor elbuknék, de a rövid szövegek mindegyike sokat ad. Azt tudom elmondani, hogy ez nekem egy szomorkás szerelmi történet volt, amiben a lemur és Liza a kezdeti boldogság után csak elmarják magukat a másiktól, amibe azért egy nagyon megbízható barát tette is közrejátszik. Nem is úgy olvastam, mint prózát, hanem mint verseskötetet, amit több erős versciklus épít fel, egy-egy szöveget pedig bármikor elő lehet venni, önállóan is működnek:

Döntse el mindenki, hogy ez próza vagy költészet, de az tuti, hogy valami bátor és új dolog, amit folyamatosan újraolvasva, picit mormolva olvasgattam hetekig, pedig mindössze 150 oldal:

“Hogy tegyem magam nemlátszással élővé? az ablak előtt gesztenyefa levelén a hernyó pillangóvá változik, a szárnyai hármasokat mintáznak. Kitalálni, mi nem tűnik hamis magyarázkodásnak. Olyan az ég, mint apa cigarettafüstje.

Nem a parázsról kukorodó kék pamacs, hanem a tüdeje nyirkos alagútjain átszűrt fakó csík, ami orra odvából szivárog elő, befátylazza az arcát, a feje fölé száll, a falra akasztott házi áldás, az alumíniumlábas, a plafonról lógó csupasz körte felé” (149. old.)

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr538144546

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.