Olvass!

KönyvesBlog

Mélytengeri horror A dolog nyomdokain

2015. december 08. Rusznyák Csaba

Mindenféle típusú horrornak megvan a maga jól bevált hatásmechanizmusa – ha az ember például szörnyhorrorra adja a fejét, akkor valószínűleg azzal nyomhatja fel a leginkább a befogadó vérnyomását, ha valami megfoghatatlan, leírhatatlan, meghatározhatatlan borzalmat szabadít el. Erre apellált már H. P. Lovecraft is. Vagy másik remek példának ott van John Carpenter A dolog című klasszikusa, John W. Campbell hátborzongató novellájából. A hagyományos, vagyis humanoid vagy állatszerű rémeknek (ide be lehet sorolni a vámpíroktól a farkasembereken át az Alien-filmek xenomorfjáig a zsáner legtöbb mumusát) az a hátrányuk, hogy bármilyen jól kitaláltak, bármilyen jól megírtak/megvalósítottak, egy idő után hozzájuk szokunk – elvégre emlékeztetnek valamire, legyen az akár ember, akár állat. A dolog többek közt azért olyan zsigerien félelmetes és felkavaró a mai napig, mert a szörnye egyfajta folyamatosan változó, bekategorizálhatatlan, gusztustalan, förtelmes húsmassza, valami olyan rettenetesen és tökéletesen idegen, hogy esélyünk sincs hozzászokni.

Nick Cutter: Mélység

Fordította: Tillinger Zsófia, Agave, 2015, 432 oldal, 3780 HUF

Első mondat: "Az öregember fejét sáskák borították."

 

Nick Cutter Mélység című regénye nemcsak azért rokonítható A dologgal, mert valami hasonló rémséggel riogatja az olvasót, hanem azért, mert ez is egy klausztrofób, a külvilágtól teljesen elzárt helyen játszódik: sok ezer méterrel az óceán alatt, a Mariana-árok fenekén, a Föld legmélyebb ismert pontján. A legközelebb a pokolhoz. Az ott felállított kutatóállomásra utazik egy állatorvos, Luke, miután megszakad a kapcsolat az emberi apokalipszissel fenyegető, rejtélyes, gyilkos Kór nyitját az óceánfenéken kereső tudósokkal – köztük a bátyjával, aki maga kérte Luke jelenlétét. Amikor a férfi leér, természetesen csak halál és felfoghatatlan borzalom vár rá.

Kezdjük a rossz hírrel: a könyv első felét többé-kevésbé túl kell élni. Cutter sokszor kiábrándítóan gyenge, sőt, primitív eszközökkel operál, úgymint: a főhős vagy hatszázszor elgondolkodik rajta, hogy hallott-e egy zajt, vagy csak képzelte; van, hogy egy oldalon belül kétszer látja meg a „végső” rettenetet, szóval a szerző iszonyúan szeret feleslegesen és gyakran nagy szavakkal dobálózni; plusz nagyjából feltalálta a filmvilág rohadt idegesítő jump-scare-jének prózai megfelelőjét, amikor is egy fejezet valami látszólag feszült ponton ér véget (akár egy mondat közepén a teljes hatás kedvéért), hogy a következő fejezet elején kiderüljön, igazából nincs semmi gáz. Ah, csak egy galamb repült ki a sötét lyukból, nem egy vámpír, de azért a hegedűnek persze fel kellett rikoltania.

Amikor viszont Cutter eleget húzta az olvasó agyát, eleget építgette a karaktereket és a sztorit, végre belecsap a lecsóba, és lesz mindenféle válogatott, tényleg mocskosul hatásosan és durván megírt, kíméletlen horror, minden, amire csak a műfaj legedzettebb rajongói vágynak. A borzalmakat ráadásul nem akármilyen rafinált módon hozzáköti a szörnyeknél is undorítóbb, sötét és brutális családi múlthoz, amivel a horrort nem egyszerűen rémisztővé, hanem személyessé is teszi. Úgyhogy a bő négyszázhúsz oldalas könyvnek nagyjából a fele tényleg iszonyatosan jól működik, még azzal együtt is, hogy Cutter prózája sosem tudja levetkőzni a fent említett sutaságokat és feleslegesen hatásvadász megoldásokat. És persze ott a befejezés – ami a mű egészének fojtogató atomszférájához hűen brutális és kompromisszummentes, de az a bizonyos „kapcsolat”, az talán nem kellett volna. A magyarázkodó szörny mindig banális. Mindig.

Erős kétségeim vannak azt illetően, hogy Cutter a horror valamiféle új nagymestere lenne. Ahhoz túl sok benne a manír. De tény, hogy ígéretes.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr638018019

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.