Olvass!

KönyvesBlog

A pokol a hétköznapokban kezdődik

2015. december 10. Kiss Orsi

„Jess, a pokolba is, mikor növesztesz már gerincet? Mikor ütsz már vissza?”

Jess kövér, és alig vannak barátai. Az apja elhagyta a családját, az anyja éjszakánként takarítani jár, reggelenként hullafáradtan esik haza. Otthon a hűtő üres, a ruhája gyakran ugyanaz, ami már előző nap is rajta volt. Az iskola pedig kész rémálom, különösen, mióta az egyik legnépszerűbb lány – aki nagyjából mindenben az ellentéte Jessnek – rászállt.

Eve Ainsworth: 7 nap

Fordította: Demény Eszter, Tilos az Á Könyvek, 2015, 226 oldal, 2990 HUF

 

Eve Ainsworth egy jól körülhatárolható témára húzta fel könyvét, a 7 napot. A zaklatás, legyen az fizikai, verbális vagy akár online, gyakran látens, a külső szem számára láthatatlan, az okozott pusztítás azonban egy egész életre kihathat. Jess eljutott már arra a pontra, amikor el is hiszi, hogy őt nem lehet szeretni. Rosszul érzi magát a bőrében, a testét takarja, esetenként álcaként használja (fejét lehajtja, tekintetét haja mögé rejti), vagy bántja (vagdosással, vagy egyéb önkínzó és -pusztító módszerrel). A napi frusztrációt evéssel orvosolja, így ebből a körből kilépni képtelen. Felnőtt segítséget nem kap, használhatót legalábbis semmiképp, így nem meglepő, ha egy idő után saját magát is gyenge jellemnek tartja, és ami még ennél is durvább, fölöslegesnek érzi – egy nagybetűs tévedésnek.

Bizonytalansága pedig eleven céltáblává teszi, a magukat menőnek gondoló lányok pedig rászállnak, és pokollá teszik az életét. Pedig a főzaklató Kez maga is áldozat, aki menekül rendezettnek vélt kertvárosi otthonából. Ainsworth annyiban ugyanis csavart a narratíván, hogy a 7 napban ugyanazokat a történetszálakat mind a zaklatott, mind pedig a zaklató szemszögéből felfejti. Nem mintha ez bármiféle magyarázatul szolgálna az undorító vegzálásokra: Keznek látszólag mindene megvan, ami Jessnek nincs (szép külső, jóképű barát, egy halom barátnő, rendezett otthon), az ő történetéből azonban az derül ki, hogy mindez csak a látszat, és saját konfliktusos életében nincs senki, aki segíthetne rajta, így az egyetlen, amit kontrollálhat, az a kövér lány fokozatos megfélemlítése, mely gyors léptekkel halad a végkifejlet felé.

A zaklatás áldozatai némák, segítségkérő jeleiket pedig a környezetük sokszor nem tudja értelmezni, vagy ami még rosszabb, fogni sem. Ainsworth-nél a zaklató ugyanúgy passzív elszenvedője egy rajta kívül hömpölygő cselekvéssorozatnak, melynek alakulására gyakorlatilag semmiféle ráhatása nincsen. Ez persze semmiképpen nem menti fel őt, legfeljebb az ok-okozati összefüggésekre világít rá erőteljesebben – legalábbis az írói szándék mindenképpen ez lehetett, az más kérdés, hogy Ainsworth az események alakításával akarva-akaratlan is ebbe az irányba (azaz egy kvázi felmentés felé) görgeti a történetet.

A szerző nem engedi el egyik szereplője kezét sem – igaz, mind a kettőt eltaszítja a végsőkig –, a konfliktusok feloldása azonban túlságosan is leegyszerűsített, és különösebb döccenők nélkül történik. A könyv sajnos nem úszta meg a cukormázat, így a dolgok alakulása (a külsőt meg a fiúkat illetően) kicsit sziruposabbra sikerült, mint amennyit reálisan elbírna ez a sztori, viszont a témája annyira húsbavágó és akut és időszerű, hogy nem lehet eleget beszélni róla soha.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr848145424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.