Olvass!

KönyvesBlog

Kubiszyn Viktor: A hatalom ma gyakorlatilag kemény drog

2015. december 28. Rostás Eni

 kubiszyn_viktor-6224.jpgFotó: Valuska Gábor

„Orosz rulettet bárhol lehet játszani: csak fegyver kell hozzá, meg ember, aki meghúzza a ravaszt” – írta Michael Cimino vietnámi opuszáról, a Szarvasvadászról 2005-ben Kubiszyn Viktor. A kritika óta eltelt tíz évben Kubiszyn sikeresen végigcsinált egy drogelvonót, megjelentette a filmkritikusi éveit összefoglaló Filmflesskönyvet (2011), a másfél évtizedes drogkarrierjét feldolgozó Drognaplót (2011) a budapesti squatok világáról készült fikciós tereptanulmányt, a Foglaltházat (2013), és bejárta egész Magyarországot. Utazásai kétirányúak voltak: mentálhigiénés vonalon iskolákban, rehabokon tartott prevenciós előadásokat, összművészeti vonalon pedig szinte az összes fesztiválon megfordult előadások, felolvasások, performanszok keretében. Eljutott a környező országok magyarlakta településeire, a Drognapló angol kiadása után pedig Berlinbe és Prágába is, és már épp szervezte a 2013-as nyári fesztiválkörútját, amikor egy moszkvai drog- és underground kultúrában járatos ismerőse megkérdezte, nincs-e kedve az orosz fővárosba utazni. Az utazás során átélt élményekből gonzóregény lett, melynek főhőse egy Léna nevű lánnyal ereszkedik le a város legmélyebb, legmocskosabb, legpszichedelikusabb bugyraiba. Az Oroszrulettben Kubiszyn azt írta meg, hogy exanyagosként hogyan tudott funkcionálni Moszkva THC-gőzös, krokodiltól rohadó, dizájnerdrogokkal kikövezett útvesztőjében. Könyve akár egy újabb drognaplóként is kezelhető, melyben a narrátor ezúttal mások extázisán és másnapjain keresztül éli újra saját drogkarrierjét, és a fejben anyagozás mellett még arra is van ideje, hogy klasszikus és kortárs szovjet-orosz szerzőkkel végigszáguldjon az orosz történelmen. Kubiszyn Viktorral illegális moszkvai tűcseréről, magyar identitásról és a kemény drogokhoz hasonlító hatalomvágyról beszélgettünk. (Az Oroszrulett kiadója, a Kalligram beleegyezett, hogy a regény ingyen is elérhető legyen az nCore nevű letöltőoldalon - a szerk.)

Kubiszyn Viktor: Oroszrulett

Kalligram, 2015, 272 oldal, 2990 HUF

 

Milyen volt Moszkva a te szűrődön át?

Olyan, mintha módosult tudatállapotba kerültem volna. Rengeteg cuccos volt körülöttem, beállt emberek, intravénás droghasználók, olyan töményen értek az ingerek, ami már Magyarországon is megcsavar. Az ilyesmi helyszíntől függetlenül mindig ad egy veszélyeztetettség-érzést, ugyanakkor rengeteg adrenalint is. Emellé jött a kulturális sokk, mert Moszkva bármennyire is európainak tűnik, félig azért már Ázsia, olyan kulturális attitűddel, amihez képest én egész másban szocializálódtam. Egy lány volt a helyi vezetőm, aki ott járt iskolába, rábízhattam magam, nem kellett azt figyelnem, hogy melyik megállónál kell leszállni a metróról, vagy azon gondolkodnom, hogy mit jelentenek a cirill feliratok. Nem turista voltam, hanem résztvevő, megfigyelő, át tudott mosni a hangulat. Akkor még nem gondoltam, hogy ebből bármi lesz, épp úgy, ahogy egy szigetes vagy ozorás beszélgetésből sem jutott volna eszembe könyvet írni. Pár dolog le volt ugyan fixálva Moszkvában, de szinte végig improvizáltunk, ami adott egy olyan flesst az egésznek, amit nem lehet előre megtervezni, mert ehhez az kell, hogy ott és akkor a megfelelő konstellációban álljanak össze az események. Irracionális dolgok történtek velem, amik egyébként ismerősek voltak, mert egy anyagosnak az irracionális megélése napi szintű tapasztalat. Folyamatosan jegyzeteltem, és amikor hazatértem, és kezdett leülepedni az egész, kiposztoltam a Facebookra, hogy ebből írok valamit. Újságcikkben és riportban is gondolkodtam, de ezeket hamar elvetettem, mert úgy nem tudtam volna igazán átadni az élményt. Amikor végignéztem a jegyzeteimen, azt láttam, hogy egy regényt simán fel lehet építeni belőlük. Persze a végeredmény egészen más lett, mint ami akkor a fejemben volt.

Miben lett más?

Írás közben számos olyan réteggel dúsult a szöveg, ami a könyv ötletének megszületésekor még nem merült fel, főleg orosz kulturális rétegekkel. Volt valamilyen tudásom például az anarchizmusról, de 35 évesen nyilván már egész máshogy látom, mint 17 évesen. Kamaszkoromban volt egy nagy orosz korszakom, aztán később, amikor filmkritikusként dolgoztam, a szovjet-orosz filmművészet vált megkerülhetetlenné – Eisenstein, a Kino-Pravda, Tarkovszkij. Az orosz kultúra iránt érzett szerelem nem új, de most teljesen más céllal ástam bele magam. Újraolvastam a klasszikusokat, van egy nagy irodalomjegyzék is a könyvben a fikció részeként: azok a művek kerültek bele, amikből hosszabb-rövidebb idézeteket vettem át. Spiró Gorkij-könyve (interjúnk Spiróval ITT) épp akkor jelent meg, amikor írtam a regényt, de nem olvastam el, mert nem akartam, hogy befolyásoljon. Bár nem tudom, mennyire befolyásolt volna. Gorkij az Oroszrulettben is megjelenik, de engem főleg a szegényekkel, elnyomottakkal, perifériára kerültekkel kapcsolatos művei érdekeltek.

„Rengetegszer anyagozom fejben. Amikor ráállok minden dimenzióban az életemet felzabáló attitűdre, zenékkel, helyszínekkel, érzelmi állapotokkal. Csak azért nem estem még vissza, mert megvan az az önigazolásom, hogy mindezt CÉL-lal teszem. A cél az írás” – írja a főhős, és te is hasonlóan nyilatkoztál az Oroszrulett kapcsán. Meddig lehet kísérteni a sorsot?

Az orosz rulett kifejezést az egyik volt ráckeresztúri segítőm használta arra, amit csinálok, pedig akkor még nem is voltam Moszkvában, csak jártam a cuccosabb fesztiválokra. A hasonlat részben helytálló, abban az értelemben viszont nem igaz, hogy az orosz rulett istenkísértés, ahol nincs befolyásod arra, hogy mi lesz a végkifejlet, csak akkor, ha nem húzod meg a ravaszt. Azokban a helyzetekben, amikbe kerülök, mindig én mondom ki a döntő szót, a döntést pedig csak akkor tudom meghozni, ha tiszta vagyok, és tisztán tudok gondolkodni. Ha elkezdenék piálni, onnantól kezdve teljesen más döntéseket hoznék. Ha megiszom két sört, akkor meg már miért ne lőjem be magam? Azok a fogyasztók, akikkel együtt lógok, ezt sokszor nem értik, főleg a fiatalabbak. A tisztaság nekem hatalmas érték, akkora, amit már semmilyen szertől nem tudnék megkapni. Ha az ember elkezd stagnálni, és úgy érzi, hogy most már készen van, tiszta lett, akkor elindul egy visszaesési, visszafejlődési folyamat. Ez az írással is így van. Akkor tudok a legjobban fejlődni, ha a dolgoknak tétje van. Ez persze valamilyen szinten veszélyes rám nézve. Paradox, de az egész cuccos téma tele van paradoxonokkal.

kubiszyn_viktor-6234.jpg

Mit láttál a moszkvai anyagos kultúrából?

Ott semmilyen segítői rendszer nincs, az, hogy valaki az anyagosoknak segít, valahol a tűrt és a tiltott határán mozog. Az oroszoknál drogosnak lenni nem egészségügyi, hanem büntetőjogi kérdés. Ebben van egyfajta hulljon a férgese attitűd, de ha végignézünk a történelmükön, akkor láthatjuk, hogy az emberanyaggal sohasem spóroltak. A tűcsere úgy nézett ki, hogy azok az arcok, akikkel mozogtunk, telepakoltak néhány nejlonzacskót tiszta fecskendőkkel, vitaminokkal, aszkorbinnal, mindenféle segédeszközzel, és minden nap másik gyógyszertárhoz vitték el. Jó messzire, a belvárostól másfél órányira lévő paneltelepekre, ahol aztán megjelennek az anyagosok, és lezajlott a csere. Olyan típusú közösségi terápia, mint Magyarországon, nem nagyon van: vannak elvadult dolgok, ahol annyi az egész terápia, hogy ehetsz halat és vehetsz jeges fürdőt, van a börtön, meg vannak a kórházi ágyak. Az egyik segítő szerint Moszkvában 4-500 ezer intravénás drogfüggő van, akikre 2-3000 kórházi ágy jut, bár ezeket a számokat nem ellenőriztem le, valós adat sincs róla. Moszkva még valamennyire európai hely, beszéltem olyan srácokkal, akik az Urálon túlról származnak, milliós szibériai nagyvárosokból, amiknek a fele alkoholista, a fele meg krokodilon él. A magyar helyzet ebből a szemszögből nézve paradicsomi, mert ha egy függő segítséget keres, akkor találni is fog.

Még ha ezt nem is nézi mindenki jó szemmel, lásd nyolcadik kerület.

Szerintem semmi nem támogatható, ami arról szól, hogy nem segítünk a másiknak, főleg a legnyomorultabbaknak, a legkiszolgáltatottabbaknak.  

Ha ennyire töményen értek az ingerek Moszkvában, mi kellett ahhoz, hogy ne bolondulj meg?

Jó kérdés, elsősorban igazából az, hogy ne fogyasszak semmit, még egy vodkát se igyak. Ha egy függő változtatni akar az életén, az a minimum, hogy abbahagyja a szerfogyasztást. Ekkor elindul egy felépülési folyamat, ami az élete végéig tart. Az én felépülési folyamatom része, hogy folyamatosan kitolódnak a határaim. Rengeteg ilyen határom volt a terápia után, például, hogy nem megyek olyan szórakozóhelyekre, ahol spangliznak, vagy olyan helyekre, ahol korábban cuccoztam. Az elmúlt 4-5 évben ezek a keretek folyamatosan tágultak, Moszkva volt a csúcspont, amivel gyakorlatilag minden határ eltűnt, kivéve egyet, amit nem léptem át: a konkrét szerfogyasztás. Mióta tiszta vagyok, voltam már olyan helyzetben, hogy mellettem lőtték be magukat, segítő szervezetekkel való munka vagy forgatás során is kapcsolatba kerültem cuccosokkal, de ilyen esetekben volt feladatom, ami adott egyfajta védettséget. Apró különbségnek tűnik, de nem mindegy, hogy az ember, mint haver vagy ismerős van jelen, vagy úgy, hogy feladata van.

Hőseid a regényben elvetődnek egy underground anarchista-feminista-aktivista társaságba, amelynek tagjai nincsenek túl jó véleménnyel a demokráciáról. Te hogyan vélekedsz róla, és 35 évesen hogyan látod az anarchizmust?

A mostani nyugati típusú demokráciáról nincs első kézből vett tapasztalatom, mert Magyarországon élek. Az a típusú kapitalista demokrácia azonban, ami az egót, a fogyasztást és a másik elnyomásán alapuló versenyt helyezi előtérbe a kölcsönös segítségnyújtás helyett, a keresztény értékrendem felől nem túl szimpatikus. Az anarchizmust azért tartom érdekes ideológiának, mert van benne egy elég nagy adag messianisztikus attitűd. Egy híres francia anarchista csaj (Louise Michel – a szerk.) jelentette ki azt, amiben abszolút egyetértek az anarchistákkal, és amit én is számtalanszor tapasztalok: „minden hatalom megront”. Lehet, hogy ez egy közhely, de ha az egyik ember valamilyen módon a másik fölé kerül, legyen szó politikáról, gazdaságról vagy akár párkapcsolatról, az tényleg nagyon rossz irányba befolyásolja a személyiségét. Hívőként minden hatalom, ami bálványokon vagy pénzen alapul, elfogadhatatlan számomra, az egyetlen hatalom, ami szimpatikus, az Isten hatalma. Az, hogy az ő hatalma hogyan működik, leginkább abban mutatkozik meg, ahogy Jézus viselkedett – alázatosan, szelíden, elfogadóan. A legnagyobb hatalom szolgál, szeret és segít. Amikor öncélúvá válik, és kényszercselekvések kielégítésére használják, az nem elfogadható. A hatalom ma gyakorlatilag kemény drog, láthatjuk, hogy mennyire eltorzítja a személyiséget, elég csak végignézni az arcokon. Próbálom megérteni ezeket az embereket, mert ők mind drogfüggők, és belül nyilván ugyanolyan üresek és rosszul vannak, mint egy hernyós.

kubiszyn_viktor-6269.jpg

„Magyarnak lenni milyen?” – kérdi a főhősöd Lénától, aki erre annyit válaszol: „- Mintha nem lennél rajta a térképen.” Egyetértesz ezzel?

Ez a párbeszéd arra vonatkozik, hogy hol helyezkedünk el egy globális értékrendben nemzetileg. Annak, hogy nem vagy rajta a térképen, megvan az előnye és a hátránya is. Engem sosem foglalkoztatott ez a magyarnak lenni dolog. A magyarságom fontos része az identitásomnak, de vannak fontosabb részei is, például az, hogy hívő vagyok, függő vagyok, ember vagyok. Egy drogfüggővel, ex-anyagossal, vagy egy kereszténnyel sokkal jobban meg tudom értetni magam, függetlenül attól, hogy milyen kultúrából jött, milyen nemzetiségű, mint mondjuk egy magyar emberrel, aki teljesen máshogy látja a világot, mint én, mások a tapasztalatai, az értékrendje. Néhányan hajlamosak a lényük középpontjába helyezni a nemzeti identitást, pedig az én értékrendem szerint, ami alapvetően egy keresztény, evangéliumi értékrend, sokkal fontosabb azonosságok is vannak az emberek között. Nem zárok ki senkit a kommunikációból, akkor sem, ha a nézetei nagyon távol állnak az enyémektől. Próbálom megérteni, hogy a másik miért olyan, miért úgy gondolkodik, és ez gazdagítja azt is, ahogy írok. Mindenkivel szóba kell állni, de ezt csak akkor érdemes, ha úgy tudod csinálni, hogy ne sérülj benne a kelleténél jobban.

Az Oroszrulettet egy borsodi faluban, Sajóládon fejezted be. Miért volt szükség az elvonulásra?

Az írásnak ahhoz a szakaszához kerestem megfelelő helyet, amikor már minden összeáll a fejedben, csak le kell ülnöd és végig kell írnod a könyvet. A családom Sajóládról származik, ott éltünk hat éves koromig, a nagymamám házát fedeztem most fel magamnak. Az elvonulással egy időre lemondtam a szociális kapcsolataimról, és két lépést távolodtam azoktól a feladatoktól, amelyek kitöltik a mindennapjaimat, hogy kizárólag a munkára tudjak koncentrálni. Remek időszak volt, eltekintve az írástól, mert az mindig eléggé kikészít, de ott össze tudtam szedni a gondolataimat, lelassulni, visszalépni, erre pedig nagy szükségem volt.

Az anyagos múlt szándékolt újraélése mellett a gyerekkori helyszín is újabb emlékezetréteget adott a regényhez?

Csomó minden leszakadt és kikerült az Oroszrulettből, mert úgy éreztem, hogy nagyon terhelte volna a szöveget, de sok más írás is született Sajóládon, amelyekben ez a réteg meg is jelenik. Azokból majd egy másik, sokkal transzcendentálisabb, spirituálisabb jellegű könyv lesz. A műfaját még nem találtam ki, lehet, hogy valami kísérleti jellegű dolog lesz belőle, de az is lehet, hogy zsánerregény.

Össze szoktad foglalni magadnak, hogy most éppen hol tartasz, milyen céljaid vannak?

A hol tartok nagyon fontos. Főleg az utóbbi időben, miközben ezt a könyvet írtam, sokszor volt feleslegesség-érzésem, hogy akkor most mi értelme is van ennek az egésznek. Ilyenkor tudatosítanom kell, hogy milyen lépcsőfokokat tettem meg, mi az, amivel használni tudtam, akár a szűkebb környezetemnek, akár a missziós részben, amit az írás mellett csinálok, és persze azt is, hogy mi az, amit akartam, de nem sikerült. Van egy csomó dolog, amit soha nem is akartam, de mégis megtörtént, például soha fel sem merült benne, hogy elmenjek Moszkvába. Nem is gondolkodtam rajta, egyszerűen csak adódott a lehetőség. A visszatekintés elég fontos nekem, a célok pedig régen terápiás eszközök is voltak, mert motiválni tudnak. Vannak rövidtávú céljaim, és vannak hosszú távú elképzeléseim, amikhez nem feltétlenül látom az odavezető utat. Elég rugalmas vagyok, és azt már rég megtanultam, hogy lehetnek ugyan nekem céljaim meg elképzeléseim, de ha valami egészen más jön, amihez rám van szükség, akkor azt kell csinálnom.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr58175488

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.