Olvass!

KönyvesBlog

Oroszok és spermázók az új Frei-regényben

2016. január 02. barraban

Így szilveszter után megállapítható, hogy 2015 valóban a káosz éve volt, ahogy az egykori – sokak által orákulumként tisztelt – tévés megjósolta. Persze nem pontosan úgy alakultak az események, ahogy a két évvel ezelőtti regényvízióban (kritikánk+interjúnk itt olvasható): a szélsőjobbos csőcselék – egyelőre – nem randalírozik a csatatérré vált budapesti utcákon lincselésre készen, választás elcsalására sem volt szükség, Orbán betonbiztosan és megállíthatatlanul áll a helyén 2014-ben és apróbb ingásokkal azóta is. Az viszont kétségtelen, hogy a miniszterelnök és Simicska Lajos szakítása ott csírázott a 2015 lapjain, és ez a konfliktus – természetesen más személynevekkel ellátva és elég bizarr végkimenetellel – az Agrárbárók oldalaira is átköltözött.

Frei Tamás: Agrárbárók - Magyarország az oroszok csapdájában

Alexandra, 496 oldal, 2015, 3990 Ft

 

Frei ismét mozgásba hozza örök leitmotivját, az azokagonoszoroszok-gépezetet. Az Agrárbárók középpontjában a génmanipulált vetőmag-biznisz, egy nagy mezőgazdasági világlobbi/mutyi áll, melyben nyakig lankad Oroszország, Magyarország, sőt az USA is – még Bill Gates is idekeveredik valahogy, hisz a szerző kedvenc trükkje, hogy valódi szereplőket kever fiktív neveket viselő karakterekkel. Frei univerzumában szerepel:

  • Lakosságkontroll védőoltásnak álcázva (értsd: nők meddővé tétele)
  • haverkapitalizmus
  • a magyar miniszterelnök lespermázása 
  • hatalmas méretű korrupció
  • internetadó
  • orosz-ukrán válság
  • menekültügy plakátokkal
  • Facebook-on szerveződő ellenzéki tüntetések
  • amerikai kitiltási botrány
  • Paks II
  • szervkereskedelem
  • amerikai kormány-főtanácsadó Magyarországon

És hasonlók. Frei egyetlen - hazai vagy nemzetközi - aktualitásról vagy botrányról sem mond le szívesen, mindent bepakol új könyvébe. Még egy több száz évvel ezelőtt elsüllyedt hajó történetének is talált helyet, melynek értékes rakománya sokak érdeklődését piszkálja fel.

A szerző nagyon-nagyon nem kedveli az oroszokat, ez tiszta sor – az alcím szerint Magyarország az oroszok csapdájában vergődik -, és minden meggyőző erejét latba veti, hogy az olvasókat eltérítse az esetleges Kelet-szimpátiától. Ennek érdekében ismét harcba küldi André Calvit, a magyar származású francia kémet és gyilkológépet, hogy a férfi megérdemeltnek hitt pihenését felváltsa a legfelsőbb bűnös körökbe való beépülés, a szűnni nem akaró géppisztolysorozat, na és a csomagtartózárba csapódó, lágyan roppanó koponyák, természetesen.

Frei pesszimizmusa, a nagypolitikát, a gazdaságot és a médiát ellepő összeesküvésekben való hite idővel egyre izmosodik. Az Agrárbárókban ismét olyan világ nyílik meg az olvasó előtt, ahol egy pillanatra sem érezheti magát biztonságban. A szerző nyilván sok mindent lát és tud, amit mi, átlagemberek nem, így bár szívesen olvasnánk egy őrült, rémülésteli, zavart ész meséjének, nem merjük, bár néha tényleg a JFK-ben érezzük magunkat. Frei információfölénye egyre inkább a halmozáskényszer és nem az érdekfeszítő cselekményvezetés felé húzza a kezét: a túlbuzgó tömegtájékoztatás-misszió lassan megfojtja a mesélőt.

A regényeket ugyanis egyre nehezebb olvasni. Az agyonzsúfolt Agrárbárókból nagyon hiányzik egy gördülékenyen működő sztori, a szöveg sokszor csak vaskos háttérismeretekkel érthető meg. A szerkezet általában a következő: elindul egy jelenet, ami már a második bekezdéstől kezdve nehezen követhető politikai-gazdasági mechanizmusok, konspirációs teóriák ismertetésével telítődik (sokszor nem is választható szét, vajon a szerző, vagy egy szereplő gondolatait halljuk). Ez többnyire kitart a fejezet végéig. Frei szereti széleskörű tudását fitogtatni, csak egyetlen példa: egy hirtelen 20-25 fokot hűlő helyszínben az egyik szereplő azért bírja tovább a gyűrődést, mert Pszkovból származik, ahol „még néhány évtizeddel ezelőtt is téli álomba, lotszkába merültek az emberek.” És máris olvasható a lotszka kifejezés definiciója, melynek a cselekményhez semmi köze nincs, de az orosz néplélekhez sem sok. Rögtön ezután a CAS technológia hosszas, lexikonszerű ismertetése következik, és így tovább. Bajosan lehet ezt az információ-túladagolást szórakoztató irodalomként értékelni, a szöveg szellőssége és a tények kellően élvezetes becsomagolása a korábbi regényekben jobban ment. Igazán érdekesre a Magyarországon játszódó jelenetek sikerültek: a tíz éve még a falujában bicikliző miniszterelnök és a dúsgazdag agrárbáró (aki az ország vezetőjét hanyagul lespermázza) csörtéje sok magyarázatra nem szorul, kár, hogy nem láthatjuk őket sokszor együtt.

A soványka cselekmény egyre fantasztikusabb lesz. André Calvinál bármelyik nyolcvanas évekbeli akcióhős létezésében jobban hiszünk, sőt, Frei szinte ad absurdum viszi az önbíráskodás szemléletét. A főhős kislánya életveszélybe kerüléséért könnyen csábul bűnös és brutális bosszúra, néha egész szadista módon (fejszétverés a csomagtartón, összekötözve lassú fagyhalálra ítélés). Már a 2015-ben is zavart, hogy Frei sorai egy csurranásnyi szellemességet vagy iróniát sem rejtenek, pedig mind a humortalan főhős, mind az egyre nehezebben befogadható információtenger elviselhetőbb volna, ha néha mosolyoghatnánk kicsit. Persze akár nevethetünk is, bár aligha a szerző szándéka szerint: majd minden fejezet három ponttal ellátott mondattal ér véget, ami helyenként kifejezetten viccesen sül el. Az egyik, egyébként izgalmas szegmenset egy gyilkosság zárja le, az utolsó mondat a hátba szúrt áldozat végső sóhaja: Aaahhh… Így kérem, pontosan, mint a Gyalog-galoppban.

A cselekmény továbbra is összevissza ugrál: Nizza, Moszkva, Budapest, Baku, New York, Francia Guyana – csak néhány a rengeteg helyszín közül, egy ízben az időben is több száz évet hátrálunk. A francia titkosszolgálat feje lazán kaffírozza a marokkóiakat (a kifejezés „érvényes volt minden afrikaira, feketére és arabra, sőt még a letelepült indiaiakra is.”) „A vesztes népek miért nem képesek túllépni a múltbéli sérelmeiken?” – kérdezi Didier, majd megadja rá a választ: „Azért maradnak örök vesztesek, mert örökké a múltjukon rágódnak, ahelyett hogy a jövőjükkel foglalkoznának.” Frei ezzel tulajdonképpen a jelen Magyarországának hivatalos, aktuálpolitikai szempontokkal átitatott történelemszemléletét adja a hős szájába, s bár hozzáteszi, hogy André ezt magyarként valamelyest tudná árnyalni, reflexióból részéről ennyi elég is volt.

Más helyütt a cikkével nagyot robbantó amerikai újságírónőnek a rádudáló autósról az jut eszébe, hogy „valami turbános indiai idióta”, aki „bamba, de agresszív” arccal mered rá a kormánykerék mögül. Vajon a meghökkentő – a cselekmény szempontjából tökéletesen irreleváns – jellemzés az amerikai arrogancia kipellengérezése lenne? Ha igen, a reflexió nem túl erős. Vagy az újságírónő egyéniségét szerette volna a szerző ilyen módon körbeírni? Hisz olyan nincs is neki, ahogy a többi szereplőnek se. Akkor mégis mit keres a regény lapjain a kis gondolatfoszlány? Nem tudtam rájönni. Az óriási olvasótábor mégis azt bizonyítja, hogy mindez jól van így, és Frei a kávégépen kívül a billentyűzetet is profi hozzáértéssel kezeli.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr768159472

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.