Olvass!

KönyvesBlog

A fordító Sancho Panzaként küzd az író oldalán

2016. január 08. Rostás Eni

Szerencsés, ha az író is fordító, de még ennél is szerencsésebb, ha életben van. Mindig a fordító igényeinek kell érvényesülnie, de nem igazságos, hogy az ő neve nem kerül rá a borítóra. Műfordítókat és általuk fordított szerzőket kérdeztünk ideális író-fordító viszonyról, és arról, mi a legszebb és a legnehezebb a magyar irodalom fordításában.

Könyves Magazin 2015/5.

Libri-Shopline, 2015, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Terézia Mora (Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Bán Zsófia német fordítója)

A legszebb az, hogy jó. Mivel nem ebből élek, nem kell rossz szövegeket fordítanom, csak olyanokat, amik után több vagyok, mint előtte voltam: fordítóként, íróként, és ami ettől elválaszthatatlan, emberként. A legnehezebb az, hogy van, ami nem megoldható. Van, amit csak a magyar tud, és kész. Kétnyelvűként annyi előnyöm van, hogy majd 45 éve tapasztalom: vannak pontok, ahol két nyelv érintkezik vagy akár átfedések is vannak, és vannak pontok, ahol két nyelv nem érintkezik, de ezen nem érdemes keseregni. Lehet, hogy találsz egy megoldást, ami szűkíti ezt a rést (csak akkor szűkíti, ha nem erőltetett), de az is lehet, hogy nem, akkor próbálj meg egy másik helyen egy kicsit „hozzáadni“ a szöveghez. A fordítás csak közelítés lehet. Könyv egy könyvről.

Az ideális író-fordító viszony épp olyan, mint az ideális embertársi viszony: tudnak kommunikálni, együtt véghezvinni valamit. Kérdezz, felelek, nem érted, elmagyarázom, nem találod, megmondom, hol keresd, és amúgy meg bízom abban, hogy érted a szakmád, tudod a dolgod, mint ahogy én az enyémet. Eddig csak kétszer volt pechem. Egyszer egy olyan írót fordítottam, akinek a magyarul nem beszélő lektora azt hitte, jobban tud magyarul, nemcsak nálam, de mindenkinél, és egyszer egy olyat, aki azt gondolta, hogy ugyan egyáltalán nem tud németül, de nálam azért jobban tudja. Az összes többi írómmal eddig kiválóan boldogultam, jó mulatság volt. (És ami Örkényt illeti, aki ugye már nem élt, amikor az Egyperceseket fordítottam: na, az a viszony aztán felülmúlhatatlan volt.)

Schein Gábor

A fordító és az író viszonya mindenekelőtt bizalmi viszony. A fordító egy másik nyelven újraalkotja a művet, és ez csak akkor sikerülhet, ha folyamatosan érzékeli az író bizalmát, és meg van róla győződve, értékes szövegnek ad új életet. Ha ez a két feltétel teljesül, már nem lehet baj. A fordítás során az íróval fenntartott kapcsolatban magától értetődően a fordító igényeinek kell elsősorban érvényesülniük. Az írónak nincs más dolga, mint hogy minden olyan információt a fordító rendelkezésére bocsásson, amely segítheti a fordítást, és aztán jól teszi, ha lehetőleg postafordultával válaszol a fordító minden kérdésére. Ha az író nem érti a célnyelvet, biztosan nem is fog beleszólni a megoldásokba. Ha jól érti, akkor a fordító igényelheti, hogy az író nézze át a fordítást, kiszűrendő az esetleges félreértéseket. Akár arra is sor kerülhet, hogy együtt keresnek megoldást egy nehezebb hely átültetésére. Íróként mindig hálás voltam azoknak, akik a verseimet vagy a regényeimet idegen nyelvekre fordították. A fordítók némelyike közeli jó barátom. Örülök, hogy Clara Royer-t, Ottilie Mulzet-t, Adam Levyt és Wilhelm Drostét annak nevezhetem.

Számomra mindmáig megszokhatatlan misztérium, hogy egy szöveg létezni kezd, megtörténik egy másik nyelven. Hogy akkor ez a szöveg ugyanaz, mégis egészen más, hiszen minden szava kicserélődött. És a csere folytán beszélni tud olyan emberekhez, akikhez úgy, ahogyan én megírtam, nem tudott. Ilyesmi csak szövegekkel eshet meg, csak olyan műalkotásokkal, amelyek a nyelvben léteznek. Ez egy kicsit olyan, mintha megtudhatnánk, milyen is volna a lélekvándorlás, ha létezne ilyesmi. Ez talán rossz hasonlat, de mégis ennyire különleges dologról van szó. A fordított szöveg természetesen legalább annyira a fordítóé, mint az enyém, ezért aztán nem igazságos, hogy a borítóra csak a szerző nevét nyomtatják rá, a fordítóét csak belülre. Az is jó, hogy a könyvnek a megjelenésekor ketten tudunk örülni. Kettesben örülni sokkal jobb, mint egyedül.

Ottilie Mulzet (Schein Gábor, Krasznahorkai László, Borbély Szilárd angol fordítója)

Nehéz válaszolni arra, hogy mi a legszebb, és mi a legnehezebb a magyar irodalom fordításában. Inkább azt az állapotot szeretném megemlíteni, amikor már sokat lefordítottam egy szerzőtől, és érezhetem, mit akar mondani: olyankor majdnem magától jön a fordítás, mintha valaki hallaná bennem a szöveget magyarul, és diktálná angolul. Aki irodalmat fordít, inkább valamiféle belső szükségből csinálja, úgyhogy lehet, hogy a szépségnek nem is annyira nagy a szerepe a szöveg kiválasztásában. Minden fordítóban valójában egy csempész rejlik, egy csempész, aki nem is tudja, és nem is akarja respektálni a határokat.

Rendkívüli szerencsém volt és van, mert minden szerző, akivel dolgoztam vagy dolgozom, nagyon szívesen és nagyon részletesen válaszolt a kérdéseimre. Borbély Szilárd például annyira részletesen válaszolt, hogy sokszor teljesen új fény vetődött arra a szövegre, amin dolgoztam. Ezt nem tudom eléggé értékelni. Nem tudom, hogy ez más nyelven is így működik-e, rákérdeztem azoknál, akik más nyelvi közegben dolgoznak, és azt mondták, pár emailt váltottak a szerzővel, és kész.

Dragomán György

Íróként bízni kell a fordítóban, és minden eszközzel segíteni neki. Én eléggé elérhető vagyok, örömmel és gyorsan válaszolok a kérdéseikre, igyekszem összehozni őket egymással, elmesélem nekik, hogy a többi fordító számára mik voltak a problémás kérdések. A fehér királyhoz egész kis segédfüzet alakult így ki, a Máglyánál egyelőre kevesebb a kérdés, azt hiszem, azért, mert az eddig elkészült fordításokat mind már bevált fordítóim csinálták. A kész fordításokat nem szoktam elejétől végéig elolvasni, de azért megnézem a problémás helyeket, ízlelgetem a ritmust. A német fordítás szerkesztésén elég intenzíven együtt dolgoztunk Katharina Raabe-bal, nagyon izgalmas és szép folyamat volt, tudtam olyan javaslatokat tenni, amiket elfogadott megoldásként.

A folyamat mindig nagyon lenyűgöző, jó látni, hogy milyen közel tudnak kerülni a szöveghez és egyúttal hozzám is. Amikor Outi Hassi, A fehér király finn fordítója elmesélte, hogy hetekig az én mondataim ritmusára aludt és ébredt, eléggé megilletődtem, és nagy öröm volt, hogy Agricola-díjat kapott a fordításért. Sose fogom elfelejteni, milyen szépen olvasta fel Eszterhás Péter a regény egyik fejezetét dánul a saját fordításában, mindig nagyon szeretem, ha a fordítóim olvassák fel idegen nyelven a szövegem. Nagyon jól esett, amikor Hermán Rebekka megérezte, hogy mi is az egyik szó, amit nem mondanak ki a Máglyában, és hollandul is meg tudta csinálni, hogy ugyanaz maradjon kimondatlan. Sokszor rájönnek a szöveg titkaira, olyasmikre is, amiket én nem mondhatok el még nekik sem, aztán megőrzik, és odateszik a szöveg szövete mögé ezeket a titkokat.

Ildikó Gábos-Foarţă (A fehér király és a Máglya román fordítója)

A magyar nyelv hangzása teljesen egyedi, a román nyelvtől pedig radikálisan eltér. A legszebb és egyúttal legnehezebb a magyar-román fordításban megtalálni azt a szót, ritmust, a szövegnek azt a „zenéjét”, amit egy román fül autentikusnak, otthonosnak és kellemesnek érzékel, de mégis benne van valami a magyar nyelv dallamából is. A fehér király egyik fejezetének címe Bőség. Bár románul több szinonimája is van, egyből beugrott: belsug. Később Gyuri meg is említette valahol, hogy nagyon megörült, mert pont erre gondolt ő is. Persze ehhez nem kevés intuíció, inspiráció és néha egy kis szerencse is kell. Na, meg nagyon kell szeretni azt a szöveget, amit fordítunk!

Jó, ha az író egyúttal fordító, és a fordító egyúttal író is. Jobb, ha az író még él, és fel lehet vele venni a kapcsolatot, kérdezni lehet, még jobb, ha személyesen is ismerjük, mert így talán jobban átérezzük, amit mondani akart. Lehet, hogy az a legjobb, ha az író is ismeri azt a nyelvet, amire fordítják, így néha létrejöhet egy kis barátias, ösztönző író-fordító veszekedés. Gyuri nagyon törődik a fordítóival. Csodálatra méltó az a szómagyarázó lista, amit angolul írt A fehér király közel harminc különböző nyelvű fordítójának. Nagyon érdekesnek találtam és örültem, hogy a holland fordító, Rebekka is pont Temesváron él, és hogy A fehér király után megint egy időben dolgozunk ugyanazon a könyvön. Ez annyiban jelentett könnyítést, hogy valamennyire ösztönözni tudtuk egymást, mivel mindketten határidőhöz voltunk kötve, na meg néha panaszkodni is tudtunk a másiknak, ha helyenként túl kacifántos volt a szöveg.

Rebekka Hermán Mostert (A fehér király és a Máglya holland fordítója)

A legnehezebb az én esetemben az, hogy hollandra kell lefordítani. Ez evidenciának tűnik, de nem az. A nehézség és a szépség elég nagy részben az adott két nyelv közötti viszonyból származik. Ha egy erősen kelet-európai fűszerezésű szöveget kell lefordítanom, egyből szembekerülök azzal a ténnyel, hogy a holland történelem, társadalom, köznyelv nem rendelkezik, vagy inkább nem úgy rendelkezik azokkal a fogalmakkal, amelyek organikus részei a magyar szövegnek. Mi az, hogy „elvették a villanyt”? Néha úgy érzem, hiába értem, érzem teljesen pontosan a szöveget, mégsem kerülök közelebb a célnyelvi megoldáshoz.

Az, hogy szép, amit csinálok, egyben a nehézsége is, hiszen nem tudni előre, hogy ugyanúgy szépnek, fontosnak, meghatónak, megrázónak, értékesnek hat-e, amit én a legjobb tudásom szerint akartam életre kelteni hollandul. Amikor szépirodalmat fordítok, tulajdonképpen Sancho Panzaként küzdök a szerző Don Quijote oldalán, és minden alkalommal, minden újabb regény esetében elfelejtem, mert el akarom felejteni, hogy ez egy lehetetlen vállalkozás.

Nagyon jó, ha a szerző nem halott, elolvassa, és időben meg is válaszolja az emailjeimet. Minden viccet félretéve: az ideális szerintem az, ha a szerző partnerként tud tekinteni a fordítóra. Azt hiszem, a kölcsönös tisztelet a legfontosabb, a nagy ego a legrosszabb. Nagy szerencsém volt, hogy életem első regényfordítása (A fehér király) egy barátságos, segítőkész, támogató szerzővel kapcsolt össze. Gyuri válaszol a kérdéseimre, és egyenesen „imád”, ha olyat fedezek fel a forrásszövegben, ami nem stimmel. Ildikót is rajta keresztül ismertem meg, őszintén örülök, hogy ez megtörtént, és így a temesvári irodalmi életbe is betekintést nyerhettem. Mindkettőnknél vége van a Máglya-fordítós korszaknak, de a bajtársi rokonszenv megmarad.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr788245236

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.