Olvass!

KönyvesBlog

Péczely: Élheted úgy az életed, hogy te vagy a kiválasztott

2016. január 15. .konyvesblog.

Fotó: Valuska Gábor

Biztos nem csak nekem jutott eszembe, hogy milyen szomorú és egyben szép is a tény, hogy Alan Rickman halálhíre után pár órával kezdődik az előadás, aminek a címe „Akik Harry Potter köpönyegéből bújtak elő”. Miután a csuklómra van tetoválva a Halál ereklyéit ábrázoló háromszög, fel sem merülhet, hogy nem írok a Pesti Bölcsész Akadémia előadásáról: a Tilos az Á könyvek kreatív motorja, főszerkesztője, Péczely Dóra a kortárs ifjúsági irodalom fontosabb kérdéseit tárgyalja (interjúnk Péczelyvel itt olvasható).

Rögtön az előadás elején elhangzik a kérdés, hogy ki az, aki bölcsész, és ki az, aki nem. Egy hallgató mondja, hogy ő nem bölcsész, csak nagyon szeret olvasni. „A legjobb közönség!”- mondja Péczely, és ez az előadáson elhangzottak fényében teljesen megállja a helyét. Kiderül ugyanis, hogy amennyiben ifjúsági irodalommal szeretnénk foglalkozni (már ha tudunk találni egy kézzelfogható és használható definíciót ehhez a fogalomhoz), akkor félre kell tennünk az akadémiai körökben felszedett retorikát, és fel kell hagynunk azzal az elképzeléssel is, hogy az olvasás aktusa valami külön dimenzióban történő, szaktudáshoz és képzettséghez kötött esemény. A gyerekek és a kamaszok (akik utálják, ha kamasznak hívják őket) is olvasnak, és ennek az olvasásnak a lehetőségeit kell megragadni.

Ifjúsági irodalom, ifjúsági regény

Péczely jogosan és nagyon megalapozottan állítja, hogy az ifjúsági irodalom mint olyan egy elfelejtett fogalom, amolyan zárvány a mai kultúrában. Nehéz meghatározni, hogy mi is az ifjúsági irodalom, és pont ebből adódóan nehéz tovább termelni.  Mert bármilyen hihetetlen is, az ifjúsági regények is születnek valahogy, hús-vér írók írják őket, Érdekes témakör, hogy hogyan lehet ma tovább gördíteni az ifjúsági irodalmat. Péczely elmondja, hogy erre alapjáraton több lehetőséget lát szerkesztőként: első körben kell találni egy írót, akiről el tudja képzelni az ember, hogy ifjúsági regényt akarna és tudna is írni, és fel kell kérni, hogy tegyen egy próbát. Ez rávilágít arra is, hogy mennyire hiánycikknek számít ez a kortárs magyar irodalomban. Az este folyamán több példát is hallunk ilyen esetekre, amikor egy alapvetően nem ifjúsági irodalommal, sőt azzal még sosem foglalkozó szerzőt kértek fel a feladatra . Gondolhatunk itt Bódis Krisztára és a Carlo Párizsban című regényére, vagy akár Kemény Zsófira, aki az Én még sosem című regényt, szintén felkérésre írta.

A másik lehetőség Péczely szerint az, amikor beérkeznek kéziratok, amelyekről a szerzők azt hiszik, hogy ifjúsági regény, ám ez sok esetben vakvágány.

Ami talán a legizgalmasabb: Péczely szerint olyan is előfordulhat, hogy valaki ír egy blogot, amiről szerkesztőként úgy lehet dönteni, hogy ez ifjúsági regény. A blogger írja már egy ideje, de nem tud róla, hogy ifjúsági regényt ír. Úgy gondolom, hogy ennek a lehetőségnek a felmerülése mutat rá a leginkább arra, ami egész este jelen van, kimondva, és kimondatlanul is: a kortárs ifjúsági irodalomról való diskurzus során a műfaji sajátosságokat át kell értékelni, újra kell írni. Pontosan úgy, mint amikor a fizikában egy új tételt mondanak ki:  azonnal hozzá kezdik igazítani az új tankönyveket. Ennek kéne történnie az irodalom oktatásban is. A kötelezőket újra kéne gondolni Péczely szerint, és nem az kéne legyen a cél, hogy ugyanahhoz a képlethez igazítsunk minden tankönyvet örökkön örökké, nem az kéne legyen a cél, hogy az Egri csillagokra szabjuk az irodalom tankönyveket a mai napig is.

Az ifjúsági irodalom funkciói, „problémacentrikus” regények

A korral való haladás kérdése mellett még látok emögött egy fontos tényezőt, ami ha más szavakkal is, de megfogalmazódik az előadás során. Az ifjúsági irodalom és annak oktatása még egy nagyon fontos dologban hasonlít a reáltudományokhoz: funkciójában is kell szemlélnünk. Erre kitér Péczely is, amikor Bódis Kriszta regényéről beszél. A Carlo Párizsban ugyanis egy roma közösségről, és az ebben nevelkedő 15 éves fiúról szól. A funkció, például a szemléletformálás, mint olyan mindig kényes kérdés az irodalomban, az ifjúsági irodalom esetében tehetünk egy kivételt, és nyíltan beszélhetünk a szöveg céljáról, jelentette ki a Tilos az Á főszerkesztője. Bódis regényének eszerint nem titkolt szándéka a szociális érzékenységre való nevelés, olvasóinak terelése e téma felé. Ide kapcsolódik James Lecesne Trevor című regénye is, ami kifejezetten a társadalmi kérdések határait feszegeti, sőt akár átlépésének számít ebben a témában: Trevor egy 12 éves kisfiú, akiről osztálytársai 3 tulajdonsága alapján eldöntik, hogy meleg: 1. „furán megy” 2. ő rendezi az iskolai műsort, amiben tánc is van, és 3. művész akar lenni. Olyan szinten zajlik az iskolai zaklatás, (a bullying), hogy a 12 éves Trevor öngyilkosságot kísérel meg. Ami kifejezetten érdekes a Trevor kapcsán, az az, hogy ifjúsági regényből szociális projektté nőtte ki magát Amerikában. Elindult a thetrevorproject.org, a zaklatás áldozatainak segítése céljából. Ifjúsági regényből lett tehát közösségi megmozdulás, kampány, és mindez az interneten követhető.

Szintén a zaklatás témájához köthető a 7 nap című Eve Ainsworth regény, ami viszont azért is érdekes, mert két nézőpont váltakozik benne: a zaklatott és a zaklató nézőpontja. Azért fontos erről a nézőpontváltásról is beszélni, hogy el tudjunk szakadni a pszichologizálástól. Figyelnünk kell arra is, hogy irodalmilag milyen színvonalat képviselnek ezek a regények, hiszen első sorban irodalomként emlegetjük őket, nem pedig pszichológiai, vagy (ön)segítő könyvekként. Egyolyan  regény esetében, mint a 7 nap, beszélhetünk narratológiai kérdésekről, ahogy Péczely szerint a Carlo Párizsban szövegén is végig lehet vinni egy teljes hermeneutikai elemzést. Itt adódik az a probléma, amire Péczely külön felhívja a figyelmet: az oktatásban, ha már eljutottunk oda, hogy kortárs ifjúsági irodalmat olvastatunk a fiatalokkal, sokszor megjelenhet egy olyan kísértés, hogy a tanár két részre bontsa a szövegeket, és tegyük fel, osztályfőnöki órán beszélje meg a diákokkal a tartalmi kérdéseket, a szövegben felmerülő szociális problémákat, majd irodalomórán a narratológiai, stilisztikai elemeket. Ennek így továbbra sincs semmi értelme, mert ilyen módon az irodalomórát ugyanúgy a szakmunkaszagú szövegek, elemzések fogják jellemezni, az üres stilisztikai és irodalomelméleti retorika által pedig nem fog közelebb kerülni a diák sem a szöveghez, sem a benne megjelenő problémákhoz. Ezeket a dolgokat együtt kell tárgyalni, és lényegében azt kell mondanunk, hogy az ifjúsági irodalom esetében is együtt kell kezelni a tartalmat és a formát.

Az ilyen, szociális problémákat feszegető könyveket nevezi Péczely problémacentrikus könyveknek, amelyekben az a közös, hogy egy sarkos, szociális jellegű probléma köré épülnek. Gondolhatunk itt a Csillagainkban a hibára is, ami hatalmas film- és könyvsiker is volt: a regény végső stádiumban lévő rákos kamaszokról szól, és mégis (vagy pont ezért) világsiker lett. Ott van a tüdőrákos fiatal, aki gyakorlatilag egy oxigénpalackhoz kötve éli az életét, és ahogy Péczely mondja, rájön az olvasó, hogy ezt a karaktert is lehet a palackja nélkül, a tipikus kamaszkori érzelmek, problémák tükrében értelmezni.

Hős-antihős

Előkerül tehát az ifjúsági irodalom funkcionalitásának a kérdése, viszont ott van mellette minden ifjúsági- és gyerekirodalom alapja: a hősök iránti igény. Egy dolgot emelnék ki, hogyha már Harry Potterrel kezdtük, és nem is kezdhettük mással 2016-ban, ha az elmúlt évtizedek ifjúsági irodalmáról beszélünk. Péczely úgy fogalmaz a Harry Potter kapcsán, hogy „Leélheted úgy az életed, hogy te vagy a kiválasztott, pedig nem is biztos, hogy te voltál”. Úgy épít az archetipikus jó-gonosz, hős, segítő karakterekre, hogy közben végig mozgásban tartja ezeket, és ahogy az előadónk is megjegyzi: nincs olyan kamaszkori probléma, ami ne jelenne meg a 7 kötet során valamikor. Valamint ahányszor újraolvassa az ember, annyiszor értelmezi újra az egész szöveget.

A „mai fiatal” és a „mai író”

Szóba kerül több kortárs ifjúsági regény is, mindvégig az oktatásba való beemelhetőségük és beemelésük kapcsán, és világossá válik, hogy teljesen új szempontrendszert kell alkalmazni a kötelezők előírása, tanítása és feldolgoztatása során. Az tény, hogy nem mindenki érzékeny a Harry Potter témáira, pontosabban arra, ahogyan a bizonyos témákat megközelíti a sorozat, viszont ahogy az előadó is utal rá: aki azt mondja, hogy nem szereti a Harry Pottert, az azt fogja mondani, hogy szereti a Trónok harcát, vagy az Éhezők viadalát. Ezt az igényt kell észrevenni és táplálni, mert hatalmas tévhit az, hogy a mai fiatal nem olvas. Olvas egész nap, ha nem máshol, az interneten. Így valójában csak a megfelelő eszközöket és szövegeket kell megtalálni/megírni, és a megfelelő csatornákon eljuttatni a diákokhoz. Mert ahogy Péczely is mondja, hiába van nagy sajtója a kiadónak, hogyha arról a sajtóról beszélünk, amit a szülő olvas, és nem a gyerek. Megközelíthetővé, a mindennapi  élet részévé kell tenni ezeket a szövegeket, és rá kell vezetni a diákokat, hogy az író, költő nem halott, és nem csak a múltban létezik, hanem itt közöttünk, él és ír.

Ha nem is kizárólag a Harry Potter volt az előadás témája, teljesen jogos volt a címadás. Rowling ugyanis több generáció számára átírta az ifjúsági irodalom fogalmát, és nincs is beszédesebb annál, hogy az előadót a 14 éves kamasz lánya szomorúan felhívta, hogy meghalt Piton, én pedig 25 évesen, az irodából kijövet hívtam fel az édesanyámat emiatt, szintén szomorúan, elrobbant a Twitter, Tumblr és a Facebook, mert „Ennyi idő után is? Örökké.”

Szerző: Imre Eszter

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr548274812

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.