Olvass!

KönyvesBlog

Mozaikra emlékeztet, és darabokra hullik az élet

2016. január 24. Kiss Orsi

het_konyve1_1_11.JPGNem történelmi regény – hirdeti magáról már a borítón Jevgenyij Vodolazkin Laurosza. Igazi hömpölygő, veretes nyelvű nagyregény ez az eredetileg 2014-ben (magyarul 2015-ben) megjelent kötet, melynek hőse egy gyógyító szent, aki egész életében vezekelt valamiért, amit talán el sem követett. Vodolazkin a Lauroszban szétfújja az orosz ortodoxiát körüllengő tömjénfüstöt, élettel tölti meg a kódexek sápkóros, az utókor által szentté avatott eszelőseit, miközben nem tisztel sem időt, sem teret. Egyedül talán csak az embert. A Laurosz a hét könyve.

„Nézz végig magadon, Arszenyij. Szent eszelős vagy, mert hányatott életet, megaláztatást választál.”

Jevgenyij Vodolazkin foglalkozását tekintve eredetileg középkorkutató, a Laurosz a második regénye. A kötet már témáját tekintve is rendkívüli vállalás, hőse ugyanis egy olyan szent életű gyógyító, aki a tizenötödik századi Oroszországban füvekkel, gyökerekkel, gondoskodással, sokak szerint kézrátéttel gyógyította a pestiseseket, a bokaficamosokat, a meddőket, az elmeháborodottakat, és nagyjából mindenkit, aki az útjába akadt. Az Arszenyij nevű gyógyítót egészen kisfiúként ismerjük meg, és a regény tulajdonképpen időrendben követi végig a fiúból lett férfi majd öregember életútját – Vodolazkin mégis túllép az egyszerű lineáris szerkezeten. Dacára ugyanis annak, hogy az események láncolata – kívülről szemlélve – valóban egymásutániságot feltételez, Arszenyij zaklatott belső világa, hallucinációi, a képzeletében folytatott folyamatos párbeszéd, jövőbe látása mégis fellazítja a kronologikus sorrendet, és többrétegű olvasatot eredményez.

Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

Fordította: Pálfalvi Lajos, Európa Könyvkiadó, 2015, 424 oldal, 3990 HUF

 

A fiú Arszenyij nagyapjától, Hrisztofortól tanulta a gyógyítás tudományát. Családja többi tagját elvitte a pestis, ahogy az akkor arrafelé gyakran megesett. A nagyapa halálával a fiatal férfi teljesen egyedül marad kunyhójában, változást pedig egy lány felbukkanása hoz az életébe. Ő Usztyina, aki a legnagyobb titokban lesz Arszenyij társa:

„Most kezdődött Arszenyij második élete, tele szerelemmel és rettegéssel. (…) Usztyina volt a szerelem, a szerelem pedig Usztyina. Vitte magával, mint a gyertyát a sötét erdőben. Attól rettegett, hogy ezernyi mohó éjszakai lény repül rá a lángra, és eloltják szárnyaikkal.”

A happy end ezúttal elmarad, mert bár Usztyina terhes lesz, a szülést nem éli túl, közös gyerekük pedig valószínűleg már az anyaméhben meghal. A kínnal, tehetetlenséggel és sokáig mégis reménnyel teli jelenet az egyik legmegrázóbb momentuma az egész regénynek (ITT lehet beleolvasni), akárcsak az ezt követő, dermedtséggel és delíriummal terhes napok, melyeknek végül a falubeliek vetnek véget. Hősünk a gyásztól szinte eszét veszti, és azután élete végéig azért vezekel, hogy feloldoztassék a bűn alól, melyet talán el sem követett.

Arszenyij mindenesetre közel sem az a fájdalmas tekintetű, steril, papírmasészerű figura, akinek mi a középkori szenteket gondolnánk. Útja a kis faluból nagy városokba, méltóságok palotáiba, kolostorok udvaraiba vezet, hogy azután egy megbízást teljesítve a litván és lengyel területeken, majd Bécsen és Velencén keresztül, végül a tengert átszelve eljusson Jeruzsálembe. A barátság és a veszteség útja is ez, melynek során útitársa, Ambrogio időről időre misztikus megjegyzéseket tesz a jövőre:

„Miután elhagyta Krakkót a karaván, a Visztula partján folytatta az útját. Itt még nem volt széles a folyó. Vele együtt kanyarogva jutottak el Oświęcim városába. Azt mondta Ambrogio:
Hidd el nekem, Arszenyij, hogy ez a város évszázadokkal később borzadályt fog kelteni. De már most is érezhető a terhe.”

A fizikai utazás mellett Arszenyij nagyon komoly belső utat is megtesz, melyen állandó képzeletbeli társa, beszélgetőpartnere, tetteinek viszonyítási pontja Usztyina: neki magyaráz, bizonyít egész életében. Közben azonban szinte észrevétlenül ő is változik, élete különböző fázisain pedig mintha különböző személyiséget is öltene, melyet a külvilág különböző nevekkel is illet. Arszenyijből így lesz Usztyin, majd Amvroszij, hogy életét végül Lauroszként fejezze be.

Vodolazkin legfontosabb állítása éppen ez: egyetlen ember élete is lehet annyira változatos, sorsa olyan sokfelé ágazhat, döntései következtében olyan radikális belső átalakuláson mehet keresztül, melynek eredményeként személyisége is karakteresen változhat, még ha a külső szemlélő számára ő ugyanaz az ember is marad.

„Négy, egymásra nem hasonlító ember élte le az életem, mindannyiuknak különböző volt a testük és a nevük. Mi köt engem ahhoz a hirtelenszőke kisfiúhoz, aki Rukina szabad községben élt? Az emlékezet? De minél tovább élek, annál több emlékemről érzem úgy, mintha valaki kitalálta volna. Már nem hiszek bennük, ezért nem képesek összekötni engem a különböző időkben létezett énjeimmel. Mozaikra emlékeztet az élet, és darabokra hullik.”

A személyiség változásain túl a szubjektív idő az, amely meghatározza a gyógyító Arszenyij életét. Egy szerencsés megmenekülése után az események egészen egyszerűen elszakadnak az időtől („különös módon elkanyarodtak” tőle), ami azonban egy olyan ember esetében, aki nemhogy a napokat, még az éveket sem tartja számon, túl nagy törést nem okoz. A szent eszelős Foma azt javasolja neki, hogy éljen az időn kívül, és az intenzív belső élet mellett talán ez is az oka, hogy a vándorló Arszenyij cselekedeteit és gondolatait egyfajta időnélküliség lengi körül. Vodolazkin szerencsére megkímél minket attól, hogy vaskos 400 oldalon keresztül egy a saját világába fordult majdani szent fejébe zárja olvasóit, és a belső elmélkedések mellett erőteljesen nyit a külvilág felé is: az Arszenyij útjába kerülő emlékezetes mellékalakok közül is kiemelkedik az ördögöket kővel hajigáló, és saját városrészét hevesen védő szent eszelős, Foma, vagy a firenzei származású világvége-kutató, útitárs és jó barát, Ambrogio, vagy a kőgazdag Gavriil elöljáró, akinek megbízásából a Szentföldre utaznak ők ketten.

A Laurosz a szerző szándéka szerint nem történelmi regény, de hőse akár valós figura is lehetett volna. Vodolazkin regénye alapvetően nagyon lassú könyv, ez azonban nem egyenlő az unalommal, még ha egy-egy ponton le is ül a cselekmény. Súlyos melankólia árad az egész történetből, amelynek írója határozott kézzel, mégis gyengéden vezet végig a fájdalom, a bűntudat, és a vezeklés egyes stációin.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr548304978

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.