Olvass!

KönyvesBlog

Marék Veronika – Akinek mesék gömbölyödnek a keze alól

2016. január 26. Kiss Orsi

marek1.jpgFotó: Valuska Gábor

Konfliktus nélkül nincs történet Marék Veronika író-illusztrátor szerint, igaz, soha nem érezte szükségét annak, hogy szörnyű kalandokon hajszolja keresztül a szereplőit. Az általa életre keltett mesehősök immáron több generáció kedvencei, könyvei számos nyelven megjelentek, egyik leghíresebb történetének, a Laci és az oroszlánnak pedig szabályos kultusza van Japánban. Marék Veronikával kedvenc krisztinavárosi kávézójában találkoztunk, ahová nem érkezett üres kézzel. Táskájából nemcsak egy különleges gyereknapló került elő, hanem szépen lassan elősorjázott az összes híres-kedves mesefigura, Boribon, Kippkopp és Tipptopp, a Kockásfülű Nyúl, és persze a bátor kicsi oroszlán, melynek piros fonalból kötött mását egy japán óvónő ajándékozta az írónőnek. Hogyan keletkezett az első Boribon-történet, mi térítette le az írónőt a bábszínészi pályáról, miért sírnak a meséin a japánok, és mi volt a legfurcsább köszönet, melyet valaha szülőtől kapott? Marék Veronikával összegömbölyödő mesékről, fekete könyvborítókról és a megmaradt „gyerekrészről” is beszélgettünk.

„Ebben a házban lakik Laci, a leggyávább kisfiú a világon” – ezzel a mondattal kezdődik a mese, amely nemcsak a magyar gyerekek egyik kedvence, de Ázsiában, azon belül is Japánban, egyenesen kultusza van. Laci gyávaságát egy piros oroszlán segíti legyűrni, aki olyan pici, hogy bárkinek a zsebében elfér. Vagy akár a kezében, netán az ujjain. Marék Veronika táskájából hamar elő is kerül egy kis piros oroszlán: „Jó keze-lába van, hosszú farkincája, kézre is lehet venni, meg lehet őt szeretgetni. Tud integetni, ezzel szoktam kezdeni a találkozókat.”

Könyves Magazin 2015/5.

Libri-Shopline, 2015, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

A gyáva kisfiú és a bátor kisoroszlán történetét Marék Veronika ajándékba kapta. Veronika-napot ünnepeltek otthon, amikor édesapja újságíró barátja beállított hozzájuk, és virág híján egy ötlettel ajándékozta meg az akkor már kétkötetes fiatal szerzőt.

„Azt mondta: csinálj vele, amit akarsz, én tudom, hogy nagyon jó, de azt is, hogy én soha nem fogom megírni. Van egy gyáva fiú, aki sokat szenved emiatt, és egyszer csak egy kis oroszlánt talál, ami a zsebébe is befér, ez pedig megváltoztatja az életét. Ennyi volt az ötlet. Én boldogan leültem: elhatároztam, hogy az oroszlán legyen piros, a kisfiú meg akarjon pilóta lenni.”

A mesét nagyon szerették a gyerekek, akik közül sokaknak erőt adott a bátorságot sugárzó oroszlán története – olyannyira, hogy volt, aki este még a kerti vécére is csak úgy mert kimenni, hogy a könyvet közben a hóna alá szorította. „Egyszer egy anyuka mégis azt mondta: Veronika, meg akarom önnek köszönni ezt a könyvet. Nekem van egy aranyos kisfiam, aki sose félt semmitől, de elolvasta ezt a könyvet, és azóta tudja, hogy félni kell a kutyától, a sötéttől... Ebből kiderült, hogy nem minden úgy van, ahogy gondoljuk” – meséli ma már nevetve.

Japánban ötven éve kedvenc

A Laci és az oroszlán fekete borítója annak idején nagy feltűnést keltett, hiszen a sötét háttér szokatlan volt egy gyerekeknek szánt kiadványnál. Igaz, a Móra Könyvkiadó a hetvenes években megjelentetett egy fehér borítós változatot is, de az fele akkora sikert sem aratott – egészen egyszerűen elveszítette a karakterét. Marék Veronika szerint a japán kiadást is részben a fekete borítónak köszönheti, az 1965-ös frankfurti könyvvásáron ugyanis először éppen emiatt akadt meg rajta egy japán kiadó szeme. A történet, melyet azóta nemzedékek olvasnak rongyosra, majd adják tovább a könyvvel együtt a gyerekeiknek, majd az ő gyerekeiknek, éppen ötven évvel ezelőtt jelent meg a szigetországban. Laci és az oroszlán Japánban szabályos brand lett, a boltokban az oroszlánnal díszített – és magyar felirattal ellátott! – tolltartókat, jegyzetfüzeteket, bögréket és táskákat is lehet venni. Marék Veronika többször járt már Japánban, dedikálásain mindig hatalmas sorok kígyóznak, az évtizedek óta tartó siker okait azonban még a szerző is kutatja.

„Ötven éve jelent meg először a könyv Japánban, azóta folyamatosan kiadják, és persze, hogy keressük, hogy mi az ördögért tetszik nekik annyira. Amit nem értünk, hogy miért sírnak a japán olvasók ezen a könyvön. Ennek megértésében talán pont a kiközösítés lehet a kulcs, náluk ugyanis nagyon fájdalmas élmény, ha valaki a közösségen, a baráti körön kívülre kerül. Alapélményük, hogy nem akarnak kiszorulni, ezért megváltás, hogy a mesében a kisoroszlán visszahozza Lacit a gyerekek közé. A magyar olvasó azonban nem érti, hogy miért kell azon sírni, hogy az oroszlán elbúcsúzik, és elmegy. Mi úgy vagyunk ezzel: a mór megtette kötelességét, a mór mehet. Mit kell ezen sírni? Hiszen a történet jó véget ér, Laci bátor lesz! A japánok azonban megszeretik az oroszlánt, és mi, magyar olvasók nem is gondolunk arra, hogy fáj nekik elveszíteni azt, aki olyan sokat segített Lacin. Én akkor jöttem rá, hogy nagyon más, ahogy ők gondolkodnak, számomra megtisztelő, hogy megsiratják az oroszlánt.”

Fehér papírok az asztalon

Marék Veronika eredetileg nem készült arra, hogy gyerekeknek írjon. A színház szerelmese volt, ráadásul a közvetlen környezetében sem volt olyan gyerek, aki arra inspirálta volna, hogy meséket írjon neki. Egy este otthon unatkozott, és édesapja asztalán talált egy halom üres papírt. Hasonlót akart írni, mint amit korábban egy angol gyerekkönyvben olvasott – kis, gunyoros történeteket, melyeknél a képek gördítik tovább a mesét.

„És akkor eszembe jutott Boribon, a játékmackó meséje. Megírtam, megrajzoltam, apukám pedig másnap reggel beloholt vele a Mórába, ahol azt mondták, szeretnének velem találkozni. Bementem nagy büszkén, a kiadóban azonban először nem akarták elhinni, hogy én csináltam, és rajzolnom kellett őelőttük valamit.”

Ez a Boribon nem egyezett meg azzal, akit a legtöbb magyar gyerek ma olyan jól ismer; az első történet egy játékmackóról szólt, akinek két kisfiú felvágta a hasát. A Mórában felfigyeltek az akkor 17 éves szerzőre.

marek_veronika-6145.jpgÉdesapja, Marék Antal is író volt, a húszas évektől kezdve több regénye és novelláskötete jelent meg. Veronika tőle kapta azt az egészen különleges gyereknaplót is, melyet rögtön a találkozásunk kezdetén megmutatott. A kötetet egy ócskástól vették annak idején, lapjaira pedig a magukat Museum Kert Clubnak nevező kör tagjai írtak, nagyjából abban az időben, amikor Molnár Ferenc A Pál utcai fiúkat írta. A kötet szabályzata szerint a könyvbe csak magyarul lehetett írni, és főszabály volt, hogy minden tagnak havonta egy-egy mesével, verssel vagy rejtvénnyel kellett bővítenie a naplót. A rejtvények egyébként különösen közel állnak Marék Veronika szívéhez, amit leginkább azzal magyaráz, hogy gyerekként nagyon szerette a matematikát.


A rajzok fontosságára Az Én Újságom lapozgatása közben figyelt fel. Ez a gyerekkiadvány egészen 1944-ig jelent meg, gyerekként Marék Veronika pedig lelkes olvasója volt, és különösen egy KB szignójú grafikus rajzait szerette.

„Egy életen át hajkurásztam, ki lehetett ő. Nekem tulajdonképpen ő volt a példaképem” – meséli. A kezdőbetűk Kőszegi Bellát, a fiatalon elhunyt grafikust jelezték, akinek munkája mély nyomot hagyott benne. „Én ezektől a rajzoktól a mai napig el vagyok ájulva. Egyetlen vonallal tisztán, remek biztonsággal tudott illusztrálni, és szerintem az ő grafikái benne vannak az én rajzaimban is.”  

Színháztól a könyvekig

Ám hiába jelent meg több könyve is, 1963-ig nem volt egyértelmű, hogy Marék Veronikának az írás és a rajzolás lesz a hivatása. Ahogy ő mondja, „millió mást csinált” akkor: az iparművészetin bábtervezőnek tanult, a bábszínházban bábszínészként dolgozott, volt kirakatrendező-tanuló, és még karácsonyfadíszeket is festett. „Nem volt egyértelmű, hogy mi a dolgom. 1963-ban dőlt el végül.” Marék Veronika akkor a Bábszínház tagja volt, és a frissen aláírt szerződése szerint kevesebbet keresett volna, mint az ugyanott dolgozó takarítónő.

„Az igazgatóhoz fordultam, aki azt mondta: ugye tudja, hogy nem maga a legjobb színész itt. Mondtam, hogy tudom. Majd hazamentem, és azon morfondíroztam, hogy miért akarok én egy közepes színész lenni, amikor gyerekkönyvíróként ismert vagyok. Akkor ugyanis már vették a könyveimet, sőt, volt olyan élményem is, hogy bementem egy könyvesboltba, és egy fiatal pár azt mondta: nézd, megjelent a legújabb Marék Veronika-könyv! Akkor odamentem hozzájuk, és megmondtam nekik, hogy én vagyok a Marék Veronika. Nem hitték el!”

– meséli nevetve az egykori bábszínész, aki a beszélgetés másnapján felbontotta bábszínházi szerződését, és végre szabadúszó lett.

marek_veronika-6198.jpg

Szülei teljesen természetesnek találták, hogy onnantól az írás és az illusztrálás lett a hivatása, csak azt nem értették, hogy miért dolgozik olyan lassan.

„Azt mondták, hogy amíg te egyet megcsinálsz, addig a többiek ötöt. Most azonban ennek a gyümölcsét aratom le – amiket én akkoriban gondosan megcsináltam, azok ma is megállják a helyüket.” Maga az alkotás ugyanakkor egyfajta ösztönös tevékenység nála, és amikor elkezd egy történetet, ahogy ő fogalmaz, „firkálni szokta” a képeket, a szövegeket is „összevissza irkálja” – és „egyszer csak összegömbölyödik a mese”.

Szerinte nagy áldás, hogy önállóan dolgozhat, és nem kell egy grafikussal veszekednie, bár életművén végigtekintve nem példa nélküli, hogy társalkotókkal közösen hozzon létre egy-egy mesét.

A leghíresebb ezek közül a Kockásfülű Nyúl rajzfilmsorozat, melynek történeteit Marék Veronika írta, a grafikus és rendező Richly Zsolt volt. A Kockásfülű figurája tulajdonképpen egy televíziós pályázatra született: Marék Veronikát a Magyar Televízió egyik rendezője, Imre István kereste meg azzal, nincs-e valamilyen pályázati ötlete.

„Akkor lerajzoltam egy kockásfülű nyulat, amelyik tud repülni a fülével. Utólag kiderült, hogy nincs új a nap alatt, hiszen Walt Disney Dumbója is repül, de én azt nem ismertem. Imre István akkor azt mondta, hogy írjak meg 13 részt. Grafikusnak felkérte Richly Zsoltot, aki teljesen rokonlélek, a mai napig jóban vagyunk, fantasztikus ember. Ő rajzolta meg, és ő is rendezte a sorozatot. Balázs Árpád remek zenét szerzett hozzá, és mivel nincs szöveg az epizódokban, a zene volt a dramaturgiai motorja a történetnek.”

„Hogyan született meg Boribon és Annipanni, meg Kippkopp és Tipptopp?”

A Kockásfülű 1974-től kezdve repkedte be magát a gyerekek szívébe, és a hetvenes évek elejétől kezdve jelentek meg a Boribon-történetek is. Annipanni Boribonja ekkorra már teljesen más volt, mint az először papírra vetett játékmedve: „igazi mackócska” lett, aki hóembert épít, lufit gyűjt, néha megbetegszik, kirándul, autózik, születésnapot ünnepel. Marék Veronika azt meséli, nem érzett kísértést arra, hogy „szörnyű kalandokon keresztül meghurcolja” a kis medvét. „Ezen a világon belül kell keresni a konfliktusokat” – hangsúlyozza, és hozzáteszi azt is, hogy mindez nem tudatos döntés eredménye nála. „Bennem megmaradt a gyerekből valami, ezért tudok sokszor úgy gondolkodni, mint egy gyerek, ahelyett, hogy úgy gondolkodnék, mint egy felnőtt.” Alkotás közben ugyanakkor fontosnak tartja, hogy megtalálja a konfliktusos pontokat. „Konfliktus nélkül nincs történet. Minden történetben kell, hogy legyen valami, az élteti a mesét. Ez a legnagyobb tanulság, amit én le tudtam szűrni magamnak.” Az utólagos értelmezésekkel nem szokott foglalkozni; azt mondja, amíg tetszik a gyerekeknek, addig csinálja, és ha már nem tetszik, nem csinálja. A jelek szerint a gyerekeknek nagyon is tetszik, hiszen a 2000-es évek eleje óta reneszánszát élik a könyvei: akkor kezdték újra kiadni a Boribonokat és Kippkoppék kalandjait is.

marek_veronika-6151.jpgEgyszer egy gyerek neki is szegezte a kérdést: „Hogy tetszett kitalálni Kippkoppot és Tipptoppot?” Marék Veronika szerint nem kellett kitalálni őket, hiszen minden gyerek készít gesztenyebabákat. Eredetileg a fű között élő lényekről akart mesét írni, és ehhez egy olyan kicsi figurára volt szüksége, aki a fűszálak között sétál, megismerkedik a békával, a hangyával, és a többi élőlénnyel. Kezdetben nem tudta eldönteni, hogy manó, törpe vagy tündér legyen-e a mese hőse, és akkor jutott eszébe egy olyan gesztenyebaba, amelyik még nem ment tönkre, nem penészedett meg, nem dobták ki, hanem életre kelt.

„Az, hogy hogyan kelt életre, még mindig piszkál engem. Igazából még nem találtam ki, és erről még lehet, hogy lesz egy mese. Az első könyvnek mindenesetre olyan fantasztikus sikere volt, hogy a Mórából szóltak: csinálj még egyet, így jött a Kippkopp a hóban, egy nagy heroikus madármentő történet, majd a Kippkopp karácsonya, melyben úgy mászott fel a fenyőfára, mint egy alpinista a Mont Blanc tetejére, miközben megtanulta, mi is az a karácsony.”

Kippkoppék történeteiből eddig hét kötet jelent meg, Boribonból tizenhárom, ráadásul mindkét mesének van már színpadi változata. Marék Veronika azt mondja, hogy egész életében nem tudott közel férkőzni a színházhoz, most azonban az új adaptációkkal nagyon elégedett.

Tervei között szerepel egy felnőtteknek szóló kötet is, ám részleteket nem akar erről a tervéről mesélni, egyszer ugyanis megtette, azóta pedig mindig számon kérik rajta a még el sem kezdett könyvet. Az általa életre hívott mesefigurák kalandjai egészen biztosan folytatódni fognak: most készül a nyolcadik Kippkopp-kötet, amely kicsit hasonlítani fog a Kippkopp és a hónapokra.

„Több, mint a fele megvan már, meg is van rajzolva, ki van festve, még hiányzik három-négy mese. Hiába, valóban lassan dolgozom – ahogy a szüleim mondták régesrégen...”

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr388310944

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.