Olvass!

KönyvesBlog

Nem állt meg az idő - Bereményi 70

2016. január 28. Rostás Eni

beremenyi70-2435.jpgFotó: Valuska Gábor

Ha van kortárs szerző, aki nélkül képtelenség elképzelni Budapestet, az Bereményi Géza, és ezt valószínűleg nem csak új kötete, a Versek szerkesztője, Szegő János gondolja így. Bereményi hetvenéves lett, a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében mégsem a hetven évet ünnepelték írókollégák és színházi barátok, színházi kollégák és íróbarátok, hanem azt a másik világot, amit műfajokon, műnemeken, médiumokon átívelő munkássága létrehozott. Bereményiről közvetlenül, vagy Cseh Tamás által közvetve mindenkinek van saját története. Még le sem ült, de a mellém kerülő ismeretlen máris arról mesél, mennyire imádja mindkettőt, reméli, sok ének lesz, látja a gitárt a színpadon. Kívánsága nem teljesül, de a dalok helyett megkapja például a Vadnai Bébi-sztorit (Magvető, 2013) kamaradrámává sűrítve, Spiró György és Vetró Géza előadásban, és a Jézus újságot olvas című novellát, egyenesen a Magyar Epidemiológia című szaklapból. Hogy mi is az epidemiológia, arról Bereményinek egészen addig fogalma sem volt, amíg a Magyar Epidemiológiai Társaság elnöke fel nem hívta, mert az egyik számukban a nagy diftériajárványról szerettek volna megemlékezni, amibe gyerekkorában ő is beleesett. Azt, hogy az orvosok végül vállalták a gégemetszést és így elkerülte a fulladást, nagyapjának és egy kiló aranynak, de az is lehet, hogy nagyanyjának, egy Jézus-képnek és a Szent Rita kápolnában elmondatott könyörgő misének köszönhette. Gyerekkora ebben a vitában telt, a nagyapai változatról filmben, a nagyanyairól írásban emlékezett meg. A front, ezúttal a meleg, Bereményi születésnapjának környékén sem kerüli el Budapestet. (Közreműködtek: Dobri Dániel, Varga Lili, Prohászka Fanni, az estet rendezte: Bagó Bertalan és Szegő János)

Amióta költészet létezik, azok a legnagyobb hatású költők, akiknek a verseit éneklik is, kezdi köszöntőjét Nyáry Krisztián. Bereményi már csak ezért is az egyik legnagyobb hatású kortárs költő, a költő kétszer aláhúzva, ezer arca közül most épp azt ünnepeljük. Saját költőségével Bereményit legutóbb egy taxiban szembesítették. A taxi egy tévébe száguldott vele, a sofőr pedig nem bírta ki, hogy rá ne kérdezzen, mi keresnivalója van utasának egy ilyen helyen. A saját kötet említésénél a taxis még kíváncsibb lett, ám amint kiderült, hogy versekről van szó, Bereményire villantotta akkor maga nem normális-tekintetét. „Olyan büszke lettem!”

„Albérlőként végiglaktam én már minden házat/Beleettem, beleettem én már minden tálba/ Lakcímeket látok elúszni álmaimban/Megkörnyékeztem én mindenki feleségét”

– hangzik a versdal ezúttal beszédhangon, színésznőre hangszerelve, Bereményi pedig már sorolja is az évtizedek során végiglakott lakásokat, és átköltözködött időszakokat. A városból egyetlen hatalmas lakópark lesz, egészen nyolc évvel ezelőttig, azóta, ha az idő nem is állt meg, de a költözködés abbamaradt.  

Bereményi és Spiró

Évtizedekkel korábban, de ugyanabban a városban Bereményi úgy döntött, megnézi magának az Eötvös Kollégium egyetemi alkotókörének gyűlését. Hamar bebizonyosodott, hogy az ilyesmi nem neki való, ám egy emlékezetes első találkozást mégis az alkotóköri gyűlésnek köszönhet. A gyűlés egy pontján kinyílt a hátsó ajtó, bedugta rajta a fejét egy „pimaszarcú” ember, néhány lépést előrelépett, majd amikor már mindenki ráfigyelt a teremben, böfögött egy hatalmasat, és azzal a lendülettel távozott. A pimaszarcú embert Spiró Györgynek hívták, aki ugyan ma már nem emlékszik az esetre, de elég valószínűnek tartja, hogy így történt. Ő a Lovardában, vagyis az ELTE bölcsészkarának kari könyvtárában pillantotta meg először Bereményit, miközben az ebédtől a vacsoráig terpeszkedő időt próbálta elütni valahogy. Bereményi nem volt kollégista, mégis gyakran üldögélt a könyvtár előterében, és ontotta magából az elképesztő történeteket. Spiróban az egyik különösen megragadt: egy Pécsett felszedett nőről szólt, aki annyira falta a híreket, hogy még aktus közben is Népszabadságot olvasott. Azonnal világos lett számára, hogy aki így tud füllenteni, az csakis író lehet.

Bereményi Géza: Versek

Magvető, 2015, 264 oldal, 2990 HUF

 

Az egyetemista társaságból Bereményi volt az első, akinek novelláskötete jelent meg (A svéd király, 1970), és Spiró szerint ő írta a magyar irodalom egyik legnagyobb novelláját is. Az anyai ágban (in: Jézus újságot olvas, 2013) minden benne van, ami igazán bereményis: az irónia és a hedonizmus sajátos találkozása, a poén, a különös líraiság. Valamikor a hetvenes évek közepén, Bereményi egy köteg verset nyomott Spiró kezébe a Fiatal Művészek Klubjában, aki hiába olvasta végig azonnal a rímet, ritmust nélkülöző köteget, fogalma sem volt, hogy mit tart a kezében. „Ezeket a verseket lehet most kapni kint” – kontráz-büszkélkedik a szerző, a versek pedig Spiró számára Cseh Tamás előadásában bizonyították be, hogy amit Bereményi csinál, az igazi líra, a szó legklasszikusabb, dalban elmondott értelmében.

Bereményi és a színház

Fogalmam sincs, hogy Spiró tudta-e, ki következik utána a vendégek sorában, de utolsó anekdotájával profi műsorvezetőként készítette elő a terepet Radnóti Zsuzsának. Az anekdota helyszíne Czakó Gábor tizenharmadik kerületi lakása, ahová egyszer Molnár Gál Péterrel, Nádassal és Bereményivel együtt volt hivatalos. Három előadatlan drámaíró kesergett sikertelenségén, MGP pedig Ács Jánossal próbált enyhíteni a nyomorukon. Azzal a szándékkal vitte magával, hátha valamelyikük szövegét színpadra állítja majd, ám ez nem történt meg, a trió pedig a 33-as villamossal egészen a Visegrádi utca és a Nagykörút sarkán lévő önkiszolgálóig menekült, hogy tovább folytassa a kesergést.

Hogy MGP-ben mekkora segítő szándék munkált, azt Bereményi egy kaposvári olvasópróba megidézésével nyomatékosítja. A Halmi vagy a tékozló fiú utolsó jelenetének első mondata Kondor szájából így hangzik: „A következő lépés: a felejtés, Levente.” Bereményi már jóval a próba előtt tudta, hogy a sor jobban hangzott volna „A következő lépés, Levente, a felejtés”-ként. Ezt MPG is így gondolta, és amikor egyszer hosszú másodpercekig lépdeltek némán egymás mellett, csak annyit mondott: én magáról sosem fogok kritikát írni.

Kapcsolódó cikkeink:

Kólától betépni, Dixire emlékezni

Egy nő, aki elhomályosítja a történelmet

Bár az ünnepelt kiváltsága a kívánás, Radnóti Zsuzsának mégis van egy kívánsága. Azt szeretné, ha születne egy drámaíró nemzedék, aki annyira bátran, szellemesen, akkora lázadással tudná elmondani azt, amiben ma élünk, mint Bereményi Géza a hetvenes években. Drámái a kollektív közérzetet materializálták, ironikus, lírai példázatokká váltak, közérthetően beszéltek bezártságról, cselekvőképtelenségről. Ha meg akarjuk ismerni a kort, amelyben születtek, akkor elő kell venni és újra kell olvasni őket, egészen Spiró Csirkefejéig, de elég csak felidézni az olyan jellegzetesen bereményis szóösszetételeiket, mint az Európa lichthofja vagy a Megáll az idő, és máris nehezebben kapunk levegőt. Radnóti szerint a kortárs magyar dráma aranykora négy alkotó nevéhez köthető: a hetvenes évektől Bereményiéhez, Nádaséhoz, Korniséhoz, és a hozzájuk a nyolcvanas években csatlakozó Spiróéhoz. Hogy Bereményi végül a dráma felé is fordult, az részben Radnótinak köszönhető: addig nyaggatta a miskolci Manézs társulat szerzőjét, míg sorra nem születtek az olyan legendás darabok, mint a Légköbméter vagy a Halmi.

Bereményi és az idő

Az alkotói pályának vannak ugyan szakaszai, de a szerzőnek nincs kora, állítja Jánossy Lajos, de ha muszáj keretek közé szorítani az időt, nagyon örül, hogy a saját keretei egybeestek a Bereményi-idővel. Nagyjából fél éve Esterházy Péterrel beszélgetett az Előhívás-sorozatról, melyben irodalmár barátaival azt vizsgálják, mennyire állták ki az idő próbáját 30-40 éves művek, EP pedig A svéd királyt említvén megjegyezte: nehezebb lett volna élnie, ha nem születik meg az a kötet. Nehezebb lett volna Jánossynak is, mert a 80-as évek kamaszkorában ahhoz, hogy magára találjon az ember, kellettek a Bereményik, és kellenek, kellenének ma is. Kellett a hangjuk, az a Bereményire annyira jellemző nyelvtónus, a népköltészethez visszavezethető líra, amelyben megvan a 60-70-es évek helyi lakossága által használt nyelvjárás, még ha elemenként nem is felismerhető, és megvan benne a jampi- és galerivilág nyelve is. A meg nem álló idővel pedig nem kell foglalkozni. Legfeljebb egy Tandori-parafrázissal illethető: „Mindjárt fél hét, milyen gyorsan eltelt ez a hetven év."

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr208326124

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.