Olvass!

KönyvesBlog

HOSSZÚ: Bret Easton Ellis szerint ma már mindenki kritikusnak képzeli magát

2016. január 31. Kiss Orsi

Kicsi vagy, egyetlen hang a sok közül – mit csinálsz, hogy mások is észrevegyenek? Valahol ugyanazt a kérdéskört járja körül a mostani Hosszú mindkét írása. Bret Easton Ellis a többség életét átszövő közösségi kultúráról, és az abból fakadó megfelelési kényszerről, valamint az oda-vissza áramló kritikus hangokról írt hosszabban nem is olyan rég egy gondolatébresztő cikket, míg a New Yorker riportja az irodalmi Nobelra vágyó Dél-Korea erőfeszítéseiről számol be, melyek hosszú távon akár be is válhatnak egyszer.

Ember = kritikus?

A South Parknak volt egy része, amelyben egy vendég még az étel felszolgálása előtt közli a pincérrel, hogy meg fogja írni a Yelpre a véleményét az étteremről. A következmény ez lett:

Bret Easton Ellis szerint az epizód lényege, hogy ma már mindenki profi kritikusnak gondolja magát, még akkor is, ha nem konyít ahhoz, amiről kritikát nyilvánít. Azáltal pedig, hogy mindenki szakértőnek képzeli magát, mégpedig olyan szakértőnek, akinek a szavára figyelni kell, a kritikai hangok összességében devalválódnak. Az író szerint a kultúra demokratizálódása és a részvétel rettegett kultusza azt is jelenti, hogy mindannyiunkra ugyanazok a közösségi szabályok érvényesek, ezek pedig meghatározzák azt is, hogyan fejezzük ki magunkat és hogyan viselkedjünk. Az első ilyen közösség sok ember életében a Facebook volt, amely saját szabályokkal rendelkezett a véleménynyilvánítással vagy a szexuális tartalmakkal kapcsolatban. Sokak számára ez volt az első olyan közeg, ahol maguk is brandként jelentek meg, emiatt pedig egyfajta idealizált képet sugároztak magukról, ami kedvesebb, barátságosabb és unalmasabb is volt a valóságosnál.

BEE elmeséli, hogy ő maga már az első könyve megjelenése óta ki van téve a kritikáknak, könyveit legalább annyian szerették, amennyien gyűlölték, amivel neki azonban nem volt nagy baja. Azzal már annál inkább, amikor a kiadóját tulajdonló vállalatnak nem tetszett az egyik regénye tartalma, és emiatt nem akarta megjelentetni azt:

"I’ve been rated and reviewed since I became a published author at the age of 21, so this environment only seems natural to me. A reputation emerged based on how many reviewers liked or didn’t like my book. That’s the way it goes — cool, I guess. I was liked as often as I was disliked, and that was OK because I didn’t get emotionally involved. Being reviewed negatively never changed the way I wrote or the topics I wanted to explore, no matter how offended some readers were by my descriptions of violence and sexuality. As a member of Generation X, rejecting, or more likely ignoring, the status quo came easily to me. (...) I was a target of corporate-think myself when the company that owned my publishing house decided it didn’t like the contents of a particular novel I had been contracted to write and refused to publish it on the grounds of “taste.” (I could have sued but another publisher who liked the book published it instead.) It was a scary moment for the arts — a conglomerate was deciding what should and should not be published and there were loud arguments and protests on both sides of the divide. "

BEE szerint ma már mindenki értékel valamit (orvost, könyveket, mozikat, éttermeket), ugyanakkor ma már gyakran a szolgáltatásnyújtók is értékelik a fogyasztót (különösen a közösségi szolgáltatásban utazók a vendégeiket). A vélemények és a kritikák oda-vissza áramlanak, sok ember mindeközben pedig azon aggódik, vajon hogyan mérettetik majd meg. A hírnéven alapuló gazdaság (és a hírnév itt nem híreset jelent, hanem azt, ha valaminek jó híre, reputációja van, elismert a fogyasztók körében) a pénzcsinálásról szól, ami arra késztet bennünket, hogy tökéletlen valónkat kiglancoljuk annak érdekében, hogy eladjanak nekünk és mi magunk is kelendőbbekké váljunk.

A teljes cikk a NYTimes oldalán olvasható >>


Korea tényleg komolyan gondolja a Nobel-díjat

Az irodalmi Nobel-esélyesek között vannak állandó favoritok, közéjük tartozik például Ko Un dél-koreai költő, az ázsiai ország azonban eddig hiába várt az elismerésre. A New Yorker cikke szerint ugyanakkor a szöuli kormányzat nem várja tétlenül, hogy az ölébe hulljon a díj, hanem elég sok energiát és pénzt fektet abba, hogy az ország irodalma világszerte egyre nagyobb figyelmet kapjon. Nem volt ez mindig így: azok, akik a nyolcvanas-kilencvenes években Dél-Koreában tanultak, azt mesélték, hogy akkor az olvasást időpocsékolásnak tartották, és sokkal több értelmét látták mondjuk a matekpéldák megoldásának, mint egy könyv elolvasásának.

Ma már azonban a kormányzat nemcsak, hogy propagálja az olvasást, de sok energiát fektet abba is, hogy külföldre is minél több koreai könyv eljusson. A cikk egyik megszólalója egyenesen a fordítással hozza összefüggésbe a díj eddigi elmaradását is: „A koreai nagyon kifinomult nyelv. Én személy szerint azt gondolom, hogy nagyon sok jó könyv jelenik meg Koreában. Ez az egész annyira frusztráló. Szerintem a Nobel-bizottságnak előbb meg kellene tanulnia koreaiul. És akkor egy koreai fogja megnyerni a díjat.” A dél-koreaiak mindenesetre nem adják fel, és ha kell, amerikai kiadók embereit reptetik Szöulban, hogy ott keressék meg azokat az írókat, akiket megjelentetnének, ha kell, akkor pedig saját kiadót indítanak az Egyesült Államokban.

A teljes cikkért kattintsatok ide! >>

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr358335426

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.