Olvass!

KönyvesBlog

Bartisnak mindegy, hogy fényképező vagy malteros kanál van a kezében

2016. február 05. .konyvesblog.

_dsc0292.jpgFotó: Valuska Gábor

A tavalyi év legjobban várt könyve Bartis Attila új regénye, A vége volt. Bartis, aki öt éve nem jelentkezett új kötettel, A végében egy Budapestre települt fotográfus, a beszédes nevű Szabad András életének alakulását követi végig. A regény megosztotta a kritikusokat, némelyek a túlzott giccset vetették a szerző szemére, mások ajnározták a nagy visszatérést. Történet és fotó mint eszköz, valamint a jelenlét és távolság kettőssége ezek tükrében a Marosvásárhelytől Jáváig vezető úton.  Bartissal írásról, fényképészetről, színházról, és ezek viszonyáról Horváth Csaba irodalomkritikus beszélgetett a Petőfi Irodalmi Múzeumban. (Olvass bele A végébe ITT)

A Horváth által kötetlennek, kávéházi hangulatúnak szánt beszélgetés rögtön egy 10 évvel ezelőtti interjúra utal vissza: akkor Bartis azt mondta, hogy ahol a világban leginkább otthon érzi magát, az Marosvásárhely, Budapest és Szárhegy, ebben a sorrendben. A kérdésre, hogy ez most is megállja-e a helyét, elmondja, hogy Marosvásárhely a mai napig az első helyen van, és a sorrend is rendben van, csak kiegészült egy újabb hellyel, amire honvággyal gondol, és ez nem más, mint Jáva. A válaszhoz gyorsan hozzáfűzi, hogy meglehetősen furcsa, hogy az ember a világ két végén érzi magát a leginkább otthon. Horváth itt megragadja az alkalmat, és rátér a Jáva-élményre: miért és miként kerül egy marosvásárhelyi születésű, Budapesten élő író Jávára, ahová a magyar irodalomban leginkább csak a Rejtő-hősök jutottak el. Elhangzik az egzotikum fogalma is, amelynek kapcsán Bartis egyből óvatosságra int, mivel szerinte az egzotikum inkább a pálmafás, naplementés falvédő képzetét idézi, és Jáva ettől a lehető legmesszebb áll. A mindenféle romantizált, misztifikált egzotikumtól mentes Jáván töltött egy éve kapcsán teljes perspektívaváltásról, a saját kultúránk által való meghatározottság levetkőzéséről mesél. A mi kultúránk ugyanis a mai napig arra a meggyőződésre épül, hogy mi vagyunk a világ közepe, holott Bartis szerint erről a meggyőződésről legfőbb ideje volna lemondani. Jáva, mint a saját kultúrkör távolból való szemlélésének, és az írás teljes szabadságának a lehetősége jelenik meg. Ez volt az a hely, ahol a szerző megszabadulhatott az író léttől, ami itthon nem titkoltan meghatározza, és így tudta az ott töltött egy év alatt megírni  A vége jelentős részét.

Bartis Attila: A vége

Magvető, 2015, 604 oldal, 4990 HUF

 

Írás-emlékezés-történet

Ismét előkerül egy több mint tíz éves interjúban elejtett mondat, amely szerint Bartis 15 éves kora óta nem változott. Érezzük a szövegkörnyezetből ilyen önkényes módon kiragadott mondatok kényes voltát, és erre Bartis is rávilágít. A hozzáfűzött magyarázatával viszont elindul az est lényegi témájának felvázolása. A szerző elmondja, hogy számára ez tulajdonképpen a „self-érzetről” szól. Arról,  hogyan érzi magát az ember, amikor egymagában, mindentől és mindenkitől távol, őszinte magányában van. Köznapi egyszerűséggel azt mondhatnánk, hogy ez tulajdonképpen annak a megfogalmazása, hogy miként érzi magát az ember a bőrében. Bartis számára ez a self-érzet 15 éves korában és most is ugyanaz volt. Itt nem arról van szó, hogy mire emlékszik az ember 15 éves korából, hanem magáról az érzetről, hogy hogyan, minek érzi magát. Itt kezd kibontkozni az emlékezés témája, ami lényegében az egész írásról való beszélgetés alapját képezi az est hátralévő részében. Bartis ugyanis elválaszthatatlanként beszél az emlékezés és az írás folyamatairól: előbbi szerinte utóbbi fő kiváltó oka és motorja. Számára az írás szerves egységet alkot az emlékezés folyamatával. Az emlékezés itt viszont nem történetek, hanem érzetek felidézését jelenti. Azt, hogy hogyan érezte magát amikor ez és ez történt. A történet pusztán eszköz, amely lehetővé teszi az emlékezés által felidézett érzetek közvetítését. Nem elhanyagolható részlet viszont, hogy Bartistól nagyon távol áll az esszéregény műfaja, mivel ő kifejezetten történetben, sztoriban tud közölni.  A történet viszont csak másodlagos az írás folyamata során. Ahogy a szerző rávilágít, ha történet nincs, az még nem jelent akadályt, ugyanis erre van a fikció: a történetet ki lehet találni. A történet tehát nem más, mint segítség az érzetek közvetítésére. Üres történet viszont az érzetek és az emlékezés folyamata nélkül Bartis számára elképzelhetetlen. Az érzet a lényeg, amiben meglátása szerint az ember vagy teljesen benne van, vagy egyáltalán nem tud róla beszélni.

Adódik a kérdés, hogy mikor és hogyan kezdődött el nála ez a folyamat, mikor érezte életében először azt, hogy egy adott érzetet meg kell örökítenie, és erre az írás a megfelelő eszköz. Elénk tárul egy kép az óvodás Bartis Attiláról, aki valamiért nagyon dühös volt a vadászokra, és úgy döntött, hogy ezt lírában örökíti meg. Így született meg az első Bartis-mű, amely egy vers volt, és a vadászokról szólt. A kézirat sajnos elveszett.

_dsc0290.jpgAz íróvá válás, és az írogatás irodalommá alakulásának útja a következő téma. Az említett vadászellenes vers után kezdődött az írogatás, a szövegek gyűjtése, amely A sétával vált irodalommá.  A beszélgetés során folyamatosan visszatérnek A nyugalommal kapcsolatos kérdések, idézetek, megjegyzések is, és a szerző elmondja azt is, hogy A vége már 2002-ben elkezdődött, már ekkor megvolt a főszereplő hangja, és a szerző tudta, hogy a főhős egy fotográfus lesz.

Színház

Horváth kiemeli, hogy a Bartis-szövegek szereplői önmagukban létező karakterek, akiket nemcsak az epikus struktúra visz előre cselekedeteikben, hanem valódi, jól felépített egyének. Horváth szerint ez az oka A nyugalom megfilmesítésének, és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban nem is olyan rég bemutatott színpadi adaptációjának. Bartisnak Marosvásárhelyen lehetősége nyílt első saját rendezésére is. A nyugalom premierjének idején Jáván tartózkodott, így csak utólag tudta megnézni a darabot a sepsiszentgyörgyi színházfesztiválon, amikor is elhagyta a száját az a felelőtlen mondat, hogy egyszer szívesen kipróbálná a rendezést. Pár hét múlva telefonált neki a marosvásárhelyi színház igazgatója, hogy szeretnék felkérni egy rendezésre. Így indult az a másfél hónap, amely Bartis szerint élete egyik legmeghatározóbb másfél hónapja volt. Csakis saját szöveget tuott elképzelni a rendezés tárgyaként, így született meg a dupla premierként emlegetett Rendezés című darab. Írás és színház viszonyával kapcsolatban a szerző úgy fogalmaz, hogy míg az írás egyéni dolog, addig a rendezés közmunka. Amikor az ember ír, egyedül kezdi és egyedül végzi, egyedül tesz pontot a végére, azán a szöveg vagy megtalálja a helyét az olvasóban, vagy nem. A színházi rendezés során viszont élesben derül ki, és válik látványossá, hogy ugyanaz a tőmondat 8 embernek 8 különböző tőmondatot jelent.

Fotó

A fényképezés kérdése végig jelen van a beszélgetés során, melynek már a címe is "Lefényképezni a láthatatlant”. Ez a láthatatlan Bartis számára a fotózás kulcsa, motivációja. Amikor az ember az eget és a felhőket fényképezi, akkor tudja, hogy lennie kell valaminek a felhők mögött, talán felsejlik mögöttük az Isten. De amikor felseljene, akkor szakad ki a film, és sosem látjuk, ahogy a fotós sem látja azt, amit lefényképezni vélt. A fényképezés állandó „vaksi keresgélés”, a keresése valaminek, amiről még a fotós sem tudja, hogy micsoda. Ez az állandó vakon keresés viszont nemcsak a fotózást jellemzi, hanem általában az alkotómunkát is. Erről szól végső soron az írás, a színház, a rendezés is, ez az, amiben Bartis szerint az alkotás szempontjából teljesen mindegy, hogy az ember kezében fényképezőgép, hegedű, vagy malteros kanál van.

Bartist hallgatva arra gondolhat az ember, hogy aki alkot, az sosem konkrét terméket, történetet, regényt, fotót, művet tesz le az asztalra. Az alkotó az alkotás során vakon keresgél. Mindig a lényeget, saját lényének lényegét kutatja, sosem tudva teljesen megragadni, és ezt követően megmutatni, kimondani azt. Minden csak eszköz. A történet, a fotó, a színház is. Az érzelmek kutatásának és megtalálásának, majd megmutatásának az eszközei mind, és az alkotás keservei tanúsítják, hogy ez sosem lehet teljes, sosem lehet befejezett. Az ember vagy teljes hőfokon benne van, vagy szólni sem tud róla. Ha mégis megszólal, abból egy lezáratlan, végeérhetetlen folyamat lesz. Vége, az nincs.

 

Szerző: Imre Eszter

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr598362218

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.