Olvass!

KönyvesBlog

Rakovszky Zsuzsa: Húszéves kor után nem történik az emberrel semmi érdekes

2016. február 08. .konyvesblog.

rakovszky2.jpgRakovszky Zuzsa a tavalyi Margón (fotó: Valuska Gábor)

A gyerekkori emlékek a legfontosabbak, a túl szörnyű valóságot nem jó épp úgy megírni, ahogy történt. Maszk és önéletrajz címmel rendezte meg XI. fesztiválját a Szépírók Társasága a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Ha ma újra elmesélhetném című beszélgetésen Mészáros Sándor kérdezte Rakovszky Zsuzsát. 

A megtalált hang

Mészáros Sándor a beszélgetést a fesztivál témájával indította, Rakovszky Zsuzsa szövegeivel kapcsolatban ugyanis a maszk és az önéletrajziság megkerülhetetlen fogalmak. Önkéntelenül adódik a kérdés: miért van szükség ezekre a maszkokra, az eltávolításnak erre az eszközére. Rakovszky Zsuzsa inkább szerepverseknek, a prózában pedig szerepeknek látja ezeket, a maszk ugyanis elfed, eltakar, az ő szövegeiben viszont egy-egy hang szólal meg. Ezt a beszédmódot csak később találta meg, korai verseivel elégedetlen volt, túl fennköltnek, megkomponáltnak érezte őket. Szeretett volna hétköznapi, beszélt nyelvet használni a verseiben, ahogy sok példaképe és kortársa, arra viszont hamar rájött, hogy a számára is hiteles módja ennek nem az, ha a beszélt nyelvet közvetlenül működteti, hanem ha a világ és saját maga közé iktat egy szereplőt, egy figurát, aki beszél, akinek megvan a saját története, hanghordozása, ami különbözik az énhangtól. Így egy hibrid nyelv teremtődik meg: a hagyományos versnyelv ötvöződik a beszélt nyelv szabadságával a maga formai és képi kötöttségeivel.

Ezeknek a szereplőknek a használata Mészáros szerint arra is alkalmat ad, hogy olyan tabutémák kerüljenek elő, mint például az öregséggel vagy a meghízással együtt járó testi elváltozások, egyáltalán a testiség. Rakovszky számára a verses monológírás arra is lehetőség, hogy olyanok bőrébe bújjon, akiket nagyon nem szeret, például a diktátoréba. A tavalyi Fortepan kötetben, jegyzi meg Mészáros, mintha ez az én-ő viszony az én-mi felé lépett volna el, a személyességnek egy más szintje jelenik itt meg. A kötet megírásához Rakovszky a Fortepan adatbázisból választott képeket, élete első négy évtizedének idejéből. Ezek ugyan személyes képek, mégis közös élményt közvetítenek, és a versekben megszólaló hangok is valami mindenki számára nagyon ismerőset, általánosat mondanak.

A szó a próza és a költészet viszonyára terelődött át Rakovszky Zsuzsa pályáján: arra, hogy a prózaírás vajon mennyire távolította el őt a költészettől, most már tudatosan a válogatott verseit írja-e, vagy egyszerűen életkori sajátosság, hogy kevesebb verset ír. Rakovszky nem olyan szerzőnek tartja magát, aki, ha eltalál egy bizonyos hangot, akkor azon könnyen ír és ontja egymás után a verseket, ő mást, ennél többet akar. A keresés közben fordult a regényíráshoz, amihez egyrészt egy életmódváltás adott lendületet (hazaköltözött Sopronba, a fia elkezdte az iskolát), egyszerűen több ideje volt az előkészületekhez, kevesebbet kellett fordítania, másrészt rátalált egy olyan archaizáló nyelvre, amelyen lehetett történetet mondani, ebből született A kígyó árnyéka. A Hullócsillag éve nyelvét már korábban is kereste, de nem találta a hangot és a formát, nem működött, hogy csak az emlékeiről írjon, egy idő után ugyanazt a húsz oldalt írta újra. A dikció ötlete segített itt is: a naplót egy fiktív személy írja, ezek a naplórészletek váltakoznak a levelekkel, amelyek viszont valamennyire valódiak. Így a saját emlékek is könnyebben jöttek.

Az emlékezés folyamata érdekes volt Rakovszky számára, később jött rá, hogy a lőcsei emlékek valójában álemlékek, a soproni gyermekévekkel keverednek. Ezeket a gyerekkori emlékeket tartja a legfontosabbnak a szerző, a gyerekkori világ, valamint annak eltűnésének megörökítését. A gyerekkor olyan dús terep, amit egyszerűen nem lehet megkerülni: ehhez fűződnek érzelmi kötődéseink, ez lehet igazán intenzív. A fikció és az önéletrajz kapcsolata is különös: a fikció talán az önéletrajzra rezonál, és az is fontos, hogy az önéletrajzi elemek között hol van szükség a kitalációra. Ha a valóság túl szörnyű, nem lehet úgy megírni, mert például az ötödik temetési kocsi az olvasónak nevetségessé vagy unalmassá válhat. A naplónál azért kellett a kitalált figura, mert egy olyan személyre volt szükség, akiben a történet már végbement, aki már túl van a traumán, valamennyire feldolgozta azt. A nagyrészt a családi fiókból előkerült levelek ellenpontjai ennek, kicsit groteszk hatást keltenek.

A saját, intenzív gyerekkori emlékei mellett az identitás problémája is foglalkoztatja Rakovszkyt. A VS című regény főszereplőjének történetére a 70-es években akadt: VS pere egy fura eseteket bemutató újságcikkben szerepelt. Nem is a kettős identitás vagy a nemi identitás, a biológiai versus társadalmi identitás problematikája érdekelte leginkább, hanem maga az identitás mibenléte. Talán akkor lehet ezt a legjobban tetten érni, amikor valaki kiszakad valahonnan, ha valaki a világ szemében más, mint saját maga számára, és ez tudatosul is benne. A VS főszereplőjének akkor válik problémává az identitása, amikor női börtönbe kerül, ekkor szembesül a külvilág nézőpontjával: az a kérdés, hogy mindezt hogy éli meg, hogy viseli el. Itt fontos volt a börtönorvos szerepe, az ő jelentéseinek objektív hangja.

Rakovszky prózájára általában is jellemző, hogy az egyén legalapvetőbb létkérdéseire keresi a választ. A diktatúra megírásában sem a politikai aspektuson van a hangsúly, hanem inkább azon, hogy mit jelent a félelem és a reménytelenség az egyén számára, hogyan változtatja meg az életét. Például amikor az óvodában a kislányt arra kényszerítik, hogy egye meg az ételt, eleinte ellenáll és gyűlöli az óvónőt. Később valahogy mégis megtörik, és a megtörés itt nem is annyira az étel elfogyasztásában áll, mint inkább abban, hogy végül mégsem utálja annyira az óvónőt. Itt idegenedik el saját magától a kislány, a legelemibb zsigeri reakciói változnak meg, és Rakovszky számára ezek a pontok az igazán érdekesek.

Rakovszkytól memoár, napló egészen biztosan nem várható, hiszen szerinte húszéves kor után nem történik az emberrel semmi érdekes, versen és regényen viszont egyaránt dolgozik. A prózatémája kortárs és magyar, talán egy éven belül elkészül vele, emellett folytatja a szerepverseket, de ezúttal történelmi olvasmányok az ihletői a különböző hangoknak. Ez lassú munka, mert számára nem könnyű folyamatosan működtetni a megtalált hangokat, csak akkor tud verset írni, ha valami tényleg megváltozott, odébb moccant benne.

Szerző: Nagy Kinga

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr968370076

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.