Olvass!

KönyvesBlog

Szabó Magda élete utolsó pillanatáig olvasott

2016. március 13. Kiss Orsi

szabo_magda-7.jpg  Fotó: Valuska Gábor

„Átok arra, aki engem munkámban meggátol” – a gépelt papírlap még mindig ott hever Szabó Magda írógépében. Jövőre lesz tíz éve, hogy elhunyt az író, aki regényeiben szélesre tárta olvasói előtt a sírig tartó szerelmekkel, évtizedes sérelmekkel, generációkon átívelő szenvedélyes érzelmekkel teli világának kapuját. Egy olyan fájdalommal és hétköznapi varázzsal teli világét, melyben saját családja ugyanolyan fontos szerepet játszott, mint szülővárosa, Debrecen, vagy akár a magyar irodalom nagyjai. 2017-ben ünnepeljük Szabó Magda születésének századik évét, ebből az alkalomból pedig a Jaffa Kiadó megjelenteti az írói életmű legfontosabb köteteit. Elsőként Az ajtó, az Ókút, a Freskó, a Pilátus és A pillanat jelent meg, a következő kötet a Für Elise lesz. Élete utolsó éveit Szabó Magda Kerepesen töltötte, keresztfia házában. „Ha most élne, csend lenne a szobájában, mert biztosan olvasna” – meséli róla kerepesi otthonában Tasi Géza, akivel a külföldi sikerekről, a Für Elise soha el nem készült második részéről, és a kilincsre akasztott latin szavakról is beszélgettünk, közben pedig egy hattyúdíszes porcelánkancsó története is szóba került.

„Ez a könyv azért íródott, mert pár esztendővel ezelőtt egy régiségkereskedésben megvettem egy arasznyi, széles szájú, kék porcelánkannát, amelyen lótuszok között kék hattyú tollászkodott” – ezekkel a szavakkal kezdődik a Régimódi történet, melyet Szabó Magda édesanyja halála után vetett papírra, és amely egy egész országot ismertetett meg a Jablonczayak életével. A kannának ugyanakkor külön története van. Szabó Magda bátyja ugyanis egyszer vendégségben járt az írónőnél, aki teával kínálta. A férfi a kancsót a kezébe fogta, és csodálkozva kérte számon a húgán, hogy hol a ragasztás nyoma. Az írónő nem értette, miről beszél, hiszen alig egy éve vette a kancsót. A bátyja megharagudni látszott: „Menj a csodába (…) Hiszen én törtem el”. Később mesélte csak el, hogy gyerekkorukban ugyanilyen porcelánkannát használtak, a hattyús hasonmását. „A Szent Anna utcai lakásban volt egy hattyús kannánk, ő eltörte, kidobták, elfelejtettük, elfelejtettem. Én bizonyosan, hogy igen. Az a valaki, aki újévi üdvözleteket ír újabban, esküvőre jár, konfirmációra, rekviemre, összekeresgéli a rokonait, vizitel, vendéget hív, az az idegen, az nem” – olvasható a Régimódi történet első oldalain.

szabo_magda-5.jpg„... pár esztendővel ezelőtt egy régiségkereskedésben megvettem egy arasznyi, széles szájú, kék porcelánkannát”

A hattyús kanna most is ott áll Szabó Magda szobájában, épen-egészben. Ragasztásnak még mindig nincs nyoma, igaz, sose volt. Ahogy ott áll az íróasztalán az írógépe is, benne a megsárgult papírlap, a falakon pedig a fényképek, a szülőkről, a testvérről, aki sok-sok éve azon a közös teázáson nem akart hinni a szemének, és a legjobb barátnőről, Agancsosról, aki Ciliként köszönt vissza a Für Elise-ben. Meg persze Jókai összes könyve. Amikor Szabó Magda a Júlia utcai lakásából Kerepesre költözött, az írónő azt kérte a keresztfiától, hogy először a Jókai-összest hozza át neki.

„Jókait nagyon szerette, az összes kötetét többször elolvasta. Bármi volt, Jókaitól mindig feltöltődött.”

Szabó Magda ugyanakkor mindenolvasó volt. Tasi Géza feleségének annak idején például Lőrincz L. László volt a kedvence, szinte minden kötetét megvette. „Amikor Magda ide költözött, akkor beleolvasott az egyik regényébe. Nagyon jó író – mondta, és elolvasta az összeset.” Emellett nagyon szerette az indiánkönyveket, a beceneve is Kumacs volt – Haldimann Évával is ezen a néven szólították egymást leveleikben.

Szabó Magda szobáját Tasi Géza érintetlenül hagyta, az ágyra időnként csak a család fekete cicája ugrik fel. Az írónő ezt biztosan nem bánná. Nagyon szerette az állatokat, volt idő, amikor tizennégy macskát és kilenc-tíz kutyát fogadott be. A fekete macskán kívül már csak egyetlen kutya van a házban: „Ez volt az egyik kedvence, már sajnos csak ő él”. Állatszeretetére jellemző, hogy időnként az apróhirdetéseket böngészve figyelt fel a gazda nélkül maradt állatokra, egyszer pedig a Kongresszusi Központból hazafelé tartva, egy esőben ázó árva huskyn akadt meg a tekintete: „Az ételét is megosztotta az állatokkal. A reggelihez például mindig bőven kért felvágottat, de mind a macskák ették meg. Ő ilyen volt” – idézi fel keresztfia nevetve.

A nappali egyik falát a padlótól a mennyezetig könyvespolc fedi. Ez azonban csak egy töredéke azoknak a könyveknek, melyeket Szabó Magda hosszú élete során összegyűjtött. A kötetek nagy része a készülő debreceni múzeumba kerül, a kerepesi házban jobbára az írókollégák dedikált példányai maradtak, emellett néhány régi könyv, és persze Szabó Magda könyveinek külföldi kiadásai, melyek több hosszú polcot megtöltenek. A mai napig ő az egyik legtöbbet fordított magyar író, csak Az ajtót több mint negyven nyelvre fordították le.

Tasi Géza szerint Szabó Magdát kétszer fedezték fel: annak idején Hermann Hesse a Freskó kicsempészett példányát olvasva ajánlotta őt a német kiadók figyelmébe, a 2000-es évek elején pedig újult érdeklődéssel fordultak a külföldi kiadók a művei felé. Az utóbb Femina-díjjal jutalmazott Az ajtó című regényre annak idején például Osztovits Levente, az Európai Kiadó akkori igazgatója hívta fel a Viviane Hamy kiadó figyelmét. Külön érdekesség, hogy amikor felkérték a francia műfordítót a munkára, ő már a kész szöveget húzta elő az asztalfiókjából – annyira tetszett neki ugyanis a regény, hogy önszorgalomból már korábban lefordította azt.

szabo_magda-1.jpgTasi Géza azt mondja, hogy Szabó Magdát boldoggá tette az elismerés, büszke volt rá. Életében szinte minden díjat megkapott, felterjesztették a Nobel-díjra is. Ám amikor valaki azt pedzegette, hogy mit szólna, ha elnyerné, csak annyit felelt: Akkor nagyon sokan utálnának. „Lehet, hogy igaza lett volna” – teszi hozzá a keresztfia, aki Szabó Magdát határozott, kemény emberként jellemezte.

„Hiába volt beteg vagy fáradt, ő tette a dolgát. Megtanultam tőle, hogy akármilyen bajod is van, ha feladatod van, akkor azt el kell végezned. Ő így csinálta egész életében. Magával szemben is kemény volt. De elvárásai voltak, és megszűrte a barátait nagyon.”

Barátai igazán csak a szakmában voltak, Janikovszky Évát például nagyon szerette; gyerekkori jó barátai akkorra már mind meghaltak. „Ezt fájlalta is.”

Élete utolsó három évét Kerepesen töltötte, keresztfia házában. Szabó Magda fiamnak szólította őt, és fontosnak tartotta, hogy a tudásából átadjon neki is valamennyit. Azt vallotta ugyanis, hogy az általános műveltséghez hozzátartozik a latintudás. Ezért a kilincsre rendszeresen felakasztott egy táblát, rajta a felirat: vide (jelentése: lásd). De elvárta azt is, hogy keresztfia megtanulja Pál apostol Rómabeliekhez írt levelének egy sorát: Non est volentis neque currentis sed miserentis dei (Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené). „Azt mondta: ezt tudnod kell, és minden nap megkérdezte, hogy hogy is van Pál apostollal? Kénytelen voltam tehát beledolgozni magamat” – neveti el magát Tasi Géza.

szabo_magda-8.jpgA férfi azt szeretné, ha jövőre, a századik évfordulóra a debreceni Dóczy Gimnáziumban megnyithatná kapuit a Szabó Magda Múzeum. A hagyaték feldolgozása jelenleg is zajlik, köztük a levelezésé, melynek nagyjából a negyedét dolgozta fel eddig Tasi Géza. A hagyatékban amúgy több olyan kézirat is van, amelyet az írónő édesanyja, Jablonczay Lenke jegyez.

„Az életében a szülei nagyon meghatározóak voltak. Nem volt olyan nap, hogy ne említette volna őket, Eleket vagy Lenkét. Elektől tanulta a római-görög kultúra szeretetét, az anyjától a mesevilágot. Végső soron mindig az anyjának köszönte meg, hogy olyan gyönyörű kis mesekönyveket tudott írni. Az édesapja jogász volt, de azt nem igazán szerette – az irodalom volt a mindene Szabó Eleknek is.”

Szabó Magda 85 éves volt, amikor 2002-ben megjelent az élete korai éveiről szóló Für Elise, amely hamar bestseller lett, ám amelynek soha nem készült el a tervezett második része. És bár a keresztfiának elmesélte, hogy mit tervez a második kötetben, leírni végül nem írt le belőle semmit. Különben sem írt vázlatokat: „Fejben megcsinálta, és rögtön leült az írógéphez, majd amit leírt, azt javítgatta”. Életének utolsó napjai főleg olvasással teltek.

„Ha most élne, csend lenne a szobájában, mert biztosan olvasna. Úgy is halt meg, kiesett a könyv a kezéből, és elaludt.”

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr928465246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.