Olvass!

KönyvesBlog

Hallgatni arról, hogy mi történik Oroszországban: tilos

2016. március 20. .konyvesblog.

dmitry_glukhovsky_5302.jpg(kép forrása)

„A Metro 2033 önarcképe és egyben karikatúrája a saját hazámnak” – mondja nagysikerű sci-fi sorozatának 10 évvel ezelőtti első darabjáról Dimitry Glukhovshy, a most megjelent zárórészben, a Metro 2035-ben viszont egy friss vázlatot rajzol a mai Oroszországról. „Ez a könyv búcsút int annak az illúziónak, hogy az emberi természet és a társadalmi struktúra összeegyeztethető, és kifejez egy mélységes csalódottságot úgy az ember, mint a társadalom irányába.” Glukhovsky 18 évesen kezdte el írni az első Metro-regényt, melyben egy nukleáris háború túlélői küzdenek az életben maradásért a moszkvai metró labirintusában. A kötet kezdetben az interneten volt olvasható, ám hamarosan a könyvkiadók érdeklődését is felkeltette. 2009-ben megjelent a folytatás, a Metro 2034, amely abban az évben a legnagyobb példányszámban fogyó orosz regény lett. Megjelenését követően egyre több nemzetközi szerző kezdte el a saját képére formálni az atomháborút követő években játszódó sztorit, és tette hozzá saját történetét az egyre nagyobbra duzzadó univerzumhoz. A Metro-univerzum végül komplett művészeti projektté alakult át számtalan novellával, aláfestő zenével és a második részhez készült olajfestményekkel. 2013-ig 35 különböző Metro-regény született. Glukhovsky nem érzi úgy, hogy fontos feladata lenne az irodalomban, mindössze szeretne beszélni azokról a témákról, amiket fontosnak tart és amik miatt aggódik. Magyarországot kifejezetten szimpatikusnak tartja, bár a magyarokat kissé tragikus embereknek látja, Budapestet viszont legalább olyan fenségesnek, mint Párizst egy nukleáris háború után. Az orosz íróval antiutópiáról, erősen leszabályozott mindennapokról és a saját jövőképéről beszélgettünk. (A Metro 2033-ból hamarosan film készül.)

Egy egészt univerzumot hozott létre, amelyben más írók, művészek, rajongók sokasága is alkot. Milyen érzés egy ilyen komplex világ teremtőjének lenni?

Nem mondanám, hogy folyamatosan ezen gondolkodom, és azt sem, hogy különösebben élvezném a felhajtást, de érdekes, hogyan lehet kitalálni egy olyan projektet, mint a Metro-univerzum. A szerzők hét országból, öt nyelven egyidejűleg építenek egy közös képzeletbeli világot, ami így magán viseli mindannyiuk kulturális és nemzeti sajátosságait. Az alapállás mindig ugyanaz: 2033-ban a Föld túl van a III. világháborún, a történet viszont minden nemzetnél egy kicsit másra fut ki: az oroszok a túlélésről, a britek a civilizációk összecsapásáról, az olaszok az Isten általi elhagyatottságról mesélnek, a kubaiak politikai szatírát írnak, a lengyelek a diktatúrák örökségét jelenítik meg. Érdekes, nem? Nagyszerű, hogy a világon nincs más, ehhez hasonló projekt.

Dmitry Glukhovsky: Metro 2035

Fordította: Goretity József, Európa, 2015, 488 oldal, 3990 HUF

 

Lesz még bármilyen folytatása a Metro-sorozatnak, vagy lezártnak tekinti ezt a szakaszt?

Nekem most úgy tűnik, hogy a Metro 2035 nagyon jól összekapcsolja a két korábbi, egymástól azért valamelyest független regényt, és teszi egy teljes trilógiává. Nem hiszem, hogy írnék még egy könyvet, szerintem ez a téma kimerült. A történetet viszont ki lehet terjeszteni más médiumok felé, lehetne belőle például számítógépes játék vagy tévésorozat. Ezekre a megoldásokra nyitottabb is vagyok, hiszek abban, hogy egy játék narratívája is lehet éppolyan érdekes, mint bármelyik filmé, ami díjat nyer Cannes-ban. A Metro-univerzum viszont továbbra is élni fog, amíg az olvasók és az írók életben tartják. Ez a projekt magától is lélegzik, rám ebben már nincs különösebben szükség.

Az orosz irodalomban nagy hagyománya van az antiutópia-regényeknek. Ön szerint mi lehet ennek az oka?

Valóban több az antiutópia az orosz irodalomban, mint máshol a világban. Az utópiák – didaktikus leírásai egy ideális társadalomnak – Sztrugackij korai korszaka és a többi szovjet sci-fi író óta igazán népszerűek. Oroszország kiváló terepe az utópistáknak. Úgy tűnik, hogy a mi hazánkban nem működik igazán a társadalom evolúciója. Semmi sem fejlődik természetesen, magától. A helyzet mindig stagnál, és csak valamilyen radikális „műtéttel” lehet változtatni rajta. Néhány évtizedig vagy évszázadig elviselünk egy régi világot, aminek a romjaira aztán épül valami új, de minden alkalommal, amikor új világ épül, a tervek olyanok, mint egy utópisztikus rajz. Aztán, amikor jön a tényleges végrehajtás, az utópiából hirtelen antiutópia válik. Így volt ez már a jobbágyfelszabadítás idején, a kommunizmusban és a modern, demokratikus Oroszország születésekor is. Nyugaton az emberek csak élnek és maguknak élnek. Nálunk viszont csupán az idő telik,  de bármennyire szeretnénk, hogy minden jobbá váljon, végül úgyis kiderül, hogy valójában minden marad a régiben. Már hogy ne kellene erről írni?

Kapcsolódó cikkünk:

Dmitry Glukhovsky: A posztapokaliptikus irodalom mindent eltöröl

Egyike azoknak az orosz íróknak, akik nem félnek nyíltan bírálni az orosz hatalmat, azon belül is Putyint. A rendszer nem kifejezetten toleráns a bírálatokkal szemben. Tényleg bajban van az orosz szólásszabadság?

A sajtó, ahogy szinte minden más is, Oroszországban teljes mértékben a hatóságok ellenőrzése alatt áll. Akár közvetlenül, akár valamelyik baráti oligarchának köszönhetően. A televízió vállaltan a nyers, kendőzetlen propaganda eszköze. Az utolsó platform, ahol az akut társadalmi problémákat és a politikai kérdéseket még szabadon fel lehet vetni, valószínűleg az internet. A közösségi oldalak, mint a Facebook vagy annak orosz megfelelője, a Vkontakte, még működnek, annak ellenére is, hogy számos olyan törvényt fogadtak el az utóbbi időben, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy a bloggerek ellen büntetőeljárásokat indítsanak, miután rájuk sütik a „szélsőséges” vagy „szeparatista” bélyeget. Ez utóbbit például azért, mert kételkednek abban, hogy a Krímet „jogszerűen” csatolták Oroszországhoz. Ezek az események természetesen további heves vitákat szülnek, amelyek viszont már a nemzetközi hírekben is megjelentek. Éppen ezért a hatóságok most új taktika mellett döntöttek: ahelyett, hogy cenzúráznának, inkább csak „zavarják az adást”, ami azt jelenti, hogy minden ellenzéki portálon megjelentek azok a speciálisan képzett „hiénák”, vagyis propagandista bértollnokok, akik minden bejegyzés alatt, ami a kormányt kritizálja, tucatnyi, a Kremlhez hű kommentárt helyeznek el.

A másik dolog, hogy ha bárki vizsgálatokat próbál kezdeményezni, vagy éppen ellenzéki ellenállást akar megszervezni, akkor a hatóságok hamar lefülelik. A hírszerző ügynökségek ugyanis nagyon aktívak az interneten, és gondosan figyelemmel kísérnek minden olyan kísérletet, amikor valamilyen ellenállás próbál szerveződni a polgárok közt. A független sajtó Oroszországban tulajdonképpen megsemmisült, az internetet viszont a propaganda tömíti el. Ez a helyzet jelenleg tökéletesen megfelel a hatalomnak, ugyanis hatékony: Putyin támogatottsága, ha hiszünk a szociológusoknak, egyelőre nem változott. De ha a helyzet rosszabbodik, ha az elégedetlenség nő, akkor biztos vagyok benne, hogy a hatóságok még erőszakosabban lépnek majd fel, és valóban megpróbálják elvágni Oroszországot az internettől. Igazából biztos vagyok benne, hogy ha az önfenntartás a cél, nem riadnak majd vissza ettől sem.

Könyves Magazin 2016/1.

LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 HUF

 

Az orosz ellenzéki írók közül néhányan (például Ulickaja és Akunyin) olyannyira tarthatatlannak ítélték a helyzetet, hogy ha nem is örökre, de  hosszabb időre külföldre távoztak. Gondolkodott már azon, hogy elhagyja a hazáját?

Természetesen bennem is van egyfajta szorongás. Van egy olyan érzésem, hogy azt a rozsdás mechanizmust, ami egykor a Vasfüggönyt működtette, a jelenlegi hatalom saját politikai céljai érdekében épp újraolajozza és megjavítja, hogy bármelyik másodpercben ránk csaphassa az ajtót. Nagyon fontos, hogy akkor mi is résen legyünk, és az utolsó másodpercben át tudjunk csúszni a túloldalra. Sokan egyre idegesebbek, és már most mennek. Mások csak előkészítik a távozásukat, de még mindig reménykednek abban, hogy ez a Vasfüggöny sérült, és nem lehet csak úgy helyreállítani, sokaknak pedig egyáltalán nincs hova menniük innen. De a legtöbben, úgy tűnik, mindennel elégedettek. Volt már egyszer-kétszer úgy, hogy ifjonti hévvel emigrálok én is, de most, hogy már van családom, azért nem olyan egyszerű a dolog. Az egyetlen ok, ami miatt végleg elhagynám az országot, talán az lenne, ha nálunk is elkezdődnének a nyilvános kivégzések a tiltakozások ellenére is. Ahogy Iránban felakasztják az ellenzéki költőket. Ha ez nálunk is elkezdődik, azt jelenti, eljött az idő.

Mennyire vesz részt az orosz írók, értelmiségiek által szervezett megmozdulásokon? Fontosnak tartja az ellenállás ezen formáját?

Amikor 2012-ben Moszkvában,  a Bolotnaja téren elkezdődött a Putyin beiktatása elleni tiltakozás, én is kimentem néhányszor. De nem mint író vagy közéleti szereplő, hanem egyszerű magánemberként, aki a saját álláspontját képviseli. Sajnos az akkori tüntetések élére végül olyan emberek álltak, akik saját nárcisztikus hajlamaikat előtérbe tolva elsősorban az imidzsüket akarták építeni, így egyre értelmetlenebbé váltak a gyűlések. Nem tudtak reagálni a megváltozott helyzetre, a politikai problémákra sem voltak értelmes válaszaik, így az egész ellenzéki felbuzdulás elvesztette az erejét. Azóta nem is veszek részt semmilyen nyilvános tiltakozáson. Úgy gondolom, sokkal többet tehetek az országért azzal, hogy újságcikkeket és könyveket írok arról, amit látok, mint ha sétálok az utcán. Nem írni ezekről a dolgokról, hallgatni arról, hogy mi történik Oroszországban: tilos. Minden egyes szó, amit papírra vetünk ez ellen az abszurd rendszer ellen, ami napjainkban hatalmat gyakorol fölöttünk, olyan, mint egy-egy homokszem az Auschwitz felé tartó sínek között. Egy homokszem nem állítja meg a vonatot, de milliárdnyi homokszem már képes megfékezni.

Ha ilyen borúsan látja a jelenlegi helyzetet, mire számít: hol tart majd a világ 2035-ben?

Még egyetlen sci-fi író sem volt képes arra, hogy megjósolja, hol tart majd az emberiség ebben vagy abban az évben. Hadd mondjam el inkább, hogy én mit tartanék a legizgalmasabb és legígéretesebb forgatókönyvnek. Semmi sem fontosabb annál, mint ami mostanában a genetikában és a biomérnökök kutatólaborjaiban történik. Komolyan számítok egy olyan felfedezésre, ami meghosszabbítja az ember fiatal és aktív éveinek számát. Űrutazás, telekommunikáció, robotok mindenütt – ezek persze szórakoztató dolgok. De most először a történelem során közel vagyunk ahhoz, hogy megváltoztassuk a saját életünket, hogy legyőzzük a halált, és így beavatkozzunk Isten hatáskörébe. Képesek lehetünk átalakítani a genomokat saját érdekeink szerint, új életeket teremthetünk és javíthatunk a már meglévőkön. Ez az, ami valóban megváltoztathatja az emberek sorsát,és talán már jóval hamarabb, mint 2035.

Szerző: Diószegi-Horváth Nóra

Az interjú eredetileg a Könyves Magazin novemberi számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr758506168

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.