Olvass!

KönyvesBlog

Paolo Giordano: Az írás abban segít, hogy rendet teremtsünk a világban

2016. március 22. .konyvesblog.

paolo-4906.jpgFotó: Valuska Gábor

Szeretem azt gondolni, hogy bármibe is fogtam volna, minden út az íráshoz vezetett volna – hangsúlyozta Paolo Giordano, aki néhány hete Budapesten mutatta be új könyvét, az Afganisztánban játszódó Az emberi testet. Giordano fizikából doktorált, és 26 évesen írta meg első regényét, A prímszámok magányát, amely rögtön bestseller lett, már az első évben túllépte az egymilliós példányszámot, és eddig több mint negyven nyelvre fordították le. Az író-fizikussal a szerelem és a bűntudat összefüggéseiről, afganisztáni tapasztalatairól és a test kiszolgáltatottságáról is beszélgettünk.

Fizikából doktoráltál, már három regényed jelent meg, kettő magyarul is. Hogy sikerült összehangolni az elméleti, tudományos érdeklődést az írással?

Az elméleti fizika nyelvét lehet metaforikusan is használni, de amikor ezen a területen dolgoztam, akkor a precizitáson volt a hangsúly. Nyomasztani kezdett, hogy egy nagyon pici területnek vagyok az ismerője, és ezt a bezártságot, elszigeteltséget nem bírtam elviselni. Felismertem, hogy ez a szemlélet nem nekem való, hogy engem más is érdekel, még akkor is, ha ebben benne van a felületesség veszélye. Szeretem azt gondolni, hogy bármibe is fogtam volna, minden út az íráshoz vezetett volna. Jólesik azt gondolni, hogy előbb-utóbb úgyis oda érkezünk meg, ami felé – természetünknek engedelmeskedve – vonzódunk. A kutatás és az írás is abban segít, hogy rendet teremtsünk a világban.

Paolo Giordano: Az emberi test

Fordította: Matolcsi Balázs, Európa Könyvkiadó, 2015, 376 oldal, 3490 Ft

 

Az írás olyan, mintha visszautaznál a gyerekkorba, mondtad egy interjúban. Ezt mit jelent pontosan?

Az írás utazás és én mindig ugyanonnan indítok. Lehet, hogy később újraírom, és teljesen másképp kezdem el, de a történet gyökere mindig ugyanaz marad. Ezek a helyek ma már nekem szimbolikusak, lecsupaszítottak, már nem is igazán emlékszem, hogy milyen élmények kötnek hozzá, de mégis erős kötődést érzek hozzájuk. Mintha fogva tartanának, és nem hagynák elfeledni magukat.

A regényeidben a bűntudat vezet egy szerelmi történet kialakulásához. Milyen kapcsolódást látsz a bűntudat és a szerelem között?

A szerelmet nehéz felvállalni, a háttérben ott bujkál mindig valami, ami ebben megakadályoz. A bűntudatnak nem kell feltétlenül, hogy oka legyen, nem kell megalapozottnak lennie, a fojtogató érzés mégis ott van, anélkül, hogy meg tudnánk magyarázni azt. A szerelemről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy valaminek a kiindulópontja és ebből következik minden más. De valójában a szerelemért egészen hosszú utat kell bejárni, rengeteg tévképzettel meg kell harcolni. A prímszámok magánya ott ér véget, ahol a szerelem elkezdődhet. A szerelem egyben szerepjáték is, mindig magunkra öltünk valamiféle szerepet, még akkor is, ha nem tudunk róla. Ez sokáig foglalkoztatott.

A második regényed, Az emberi test Afganisztánban játszódik, háborús övezetben. Hogy találtál rá erre a témára és mi érdekelt a háborúval kapcsolatban? Jártál ott, mielőtt írni kezdtél volna?

Kétszer jártam Afganisztánban. Felkérésre kellett riportot írnom, de mire hazajöttem, több lett belőle. Ott mindenki nagyon kedvesen és szívélyesen fogadott, a fiúk történeteket meséltek, de leginkább az tűnt fel, hogy mennyire lecsupaszítottak, elemiek a viszonyok, mintha az igazi emberi jellem az extrém helyzetekben mutatkozna meg igazán. Az emberi viszonyok egészen másak voltak, a kényszerhelyzetek olyan megoldásokat szültek, melyek kívülről nézve megdöbbentőek, de ott a legtermészetesebbnek hatottak. Miután félig megírtam a könyvet, visszamentem újra. Amikor másodjára visszatértem, rettegtem, hogy milyennek fogom látni újra a helyeket. Akkor már elkészült a könyv fele, és talán emiatt éreztem azt, hogy belülről látok már mindent, ami ott volt. Félelmetes volt, mintha az írás hozta volna elő bennem a félelmet.  

paolo-4872.jpg
Egyetlen támadásjelenet szerepel a regényedben, bárányok százai jönnek szembe a katonákkal, a támadás során többen életüket vesztik. Hogy találtál rá erre a képre?

Egy évig tartottam magamban, ám végül egyből kiírtam magamból a támadásjelenetet, amelyben többen is életüket vesztik. Azt tudtam, hogy nem fogom tudni elsőre úgy megírni, hogy többen is belehalnak. Ez nekem túl soknak tűnt, éppen ezért szükségem volt egy figyelemelterelő elemre. De persze válaszolhatnék a bárányok szimbolikus jelentéseire is utalva.

Társadalomkritikának is szántad a könyvet?  

Nem ilyen céllal írtam, szándékosan tartottam magam távol ettől. Az olvasó dolga, hogy eldöntse, hogyan értelmezi. Én inkább portrénak nevezném.  

A prímszámok magánya az elszalasztott pillanatokról, a test cselekvésképtelenségéről szól. A test kiszolgáltatottsága a második regényedben is jelen van. Mi az, ami ennyire foglalkoztat a testtel kapcsolatban?   

A testünk másként viselkedik különböző helyzetekben: alkalmazkodik és előtérbe kerül, vagy háttérbe szorul. Háborús környezetben, ahol a túlélés a tét, egészen másként érzékeljük, mint a mindennapokban, a civil életünkben. A háború ösztönlénnyé tesz, a veszély a testet helyezi előtérbe. Az első regényemben a test elszigetel, mert képtelen kommunikálni kifelé, csak befelé képes erre. A kamaszkor számomra ilyen volt.

paolo-4878.jpg
Azt nyilatkoztad, hogy minden írás önéletrajzi, és a harmadik regényed a leginkább az. Mikor nehezebb és mikor könnyebb írni: ha nagyobb, vagy ha kisebb ez a távolság?

Úgy gondolom, az írás mindig önéletrajzi: minden könyvemben benne vagyok, a szereplőim én vagyok. Eddigi élettapasztalataimra hagyatkozom, a történetek a saját élményeimmel hozhatók összefüggésbe. Ilyen értelemben naplószerűnek is mondhatnám, hiszen a könyveim a saját életutam változásait követik. A második regényem ebben az értelemben folytatása az elsőnek, ahol a gyerekkorból lépünk át a korai felnőttkorba, a második pedig az ezzel járó felelősségvállalásról szól. Minden fikció, amit leírok, mégis a személyes életutam nyomai.

Az első regényedből film is készült, amelynek te írtad a forgatókönyvét. Mennyiben volt más ez a feladat?  
Nagyon felszabadító volt, mert én akkor már átadtam a történetet, és nem én voltam a felelős érte. A forgatás során is csak annyi volt a szerepem, hogy jelen legyek, hogy kéznél legyek. Igazából a film nézése közben hatódtam meg igazán, és ez nagy élmény volt. Addig túlságosan benne voltam, de most végre hagytam, hogy engem is magával ragadjon a történet.

Szerző: Tamás-Balha Etelka

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr28493342

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.