Olvass!

KönyvesBlog

Nádas Péter megmutatja, miért fontos a só

2016. március 28. valuska

Talán jövő ősszel érkezik Nádas Péter gigantikus új műve, a Világló részletek, amibe itt-ott már bele lehetett olvasni. A Párhuzamos történetek óta nem írt regényt Nádas, viszont dolgozik rendületlenül, ez derül ki a különböző interjúkból és a nagyon ritka pódiumbeszélgetésekből is (a sorra megjelenő újrakiadások pótolhatják hiányunkat). Nádas megválogatja, milyen feladatot vállal el, mi fér bele a munkarendjébe, ezért volt nagy dolog, hogy elvállalta a Litera.hu felkérését, és 2014 áprilisában elkezdte írni a 2flekken rovatba Az élet sója című sorozatát. Az első részre nagyon emlékszem, mert elképzelni sem tudtam, hova kanyarodik majd a történet, amiben langyos sóforrásokról, kristályosításról, sóvirágokról és a só tisztaságáról ír, de az olvasó az reménytelen hívő is, bízik a szerzőben, még inkább a szövegben, mert a szöveg mindig többet tud, mint a szerző. Nádas egy éven át havonta egyszer mesélte a történetét, ami a sóval kezdődik és valami egészen nagyívű dologgal zárul le. A  jelentéktelennek vagy átlagosnak tűnő német kisvárosban csupa olyan dolgot lehet látni, ami mások számára is látható, de Nádas eleve mást néz, és így mást is lát,  nem csoda, hogy a végén már Luther Mártonnál és a reformációnál kötünk ki. Nádas mesél az olvasónak, sóról, épületekről, vallásról, lépcsőkről, harangokról, piacról. Csupa olyan dologról, ami teljesen hétköznapi mindannyiunk számára, mégsem látjuk a meg a hétköznapiban hordozott rendkívül történetet. Nádas most megmutat egyet a sok, talán láthatatlan rendkívüli történet közül.

Nádas Péter: Az élet sója

Jelenkor Kiadó, 2016, 115 oldal, 2999 Ft

 

“Az alapítólevél olykor hamis, az alapítás mégis valódi” - így kezdődik a könyv, rögtön bizonytalanságba vezetve az olvasót, mert hát történelmet, a történelmi tényeket általánosságban természetüknél fogva valamiért problémátlannak látjuk, elfogadjuk, miközben Nádas azzal szembesít minket, hogy a történelem is csupán egy a sok elbeszélés közül. Ő egy sóforrásáról nevezetes német kisvárosba vezet minket Baden-Württemberg tartományba, és bár nem szeret fürdőzni, szállodája a Tripadvisoron jó értékeléseket kapott. Ezt én írom, nem ő, ebből is látszik, mennyire máshonnan kezdünk bele az információk és történetek kutatásába.

Nádas Péter egy német kisvárost mutat meg, ahol látszólag nem történik semmi. A turisták a sóban gazdag fürdőkbe jönnek csapatostul, ott áztatják magukat. Abba talán csak Nádas gondol bele, hogy az ártatlannak látszó semmi is mennyi fontos történetet rejt el, és valószínűleg az ő írói nagyszerűsége, hogy a semmiben érzékel valamit, konkrétan az élet sóját, amit közelebbről vizsgálva előbb egy kisváros, majd egy közösség történetét tárja fel. Nádas prózájában mindig is az a nagyszerű és félelmetes egyszerre, hogy képes mindig közelebb és közelebb hajolni a megfigyelt témájához, és miközben kapargatni kezdi a rétegeket, úgy lesz látható a nagy kép is. Nádas prózája ott kezdődik, ahol mi már nem vagyunk képesek közelebb hajolni a részletekhez, pedig minden könyvében újabb és újabb bizonyítékát szolgáltatja annak, hogy érdeklődőnek és kíváncsinak kell lenni, mert a részletekből lehet megérteni személyiségünk vagy közösségünk működését. A megfigyelőképesség nem ad teret az érzelmességnek, mert minél közelebbről szemlélünk valamit, a sematikusság annál lehetetlenebbé válik - mondta Nádas a megfigyelés módszeréről a Müpa-beli Literárium-estjén, ahol az is kiderült, hogy az aprólékos megfigyelőképessége az apja magyarázatáradatára is visszavezethető.

A sójáról híres városka, ahogy Nádas nevezi, román kori dómjához ötvenkét lépcső vezet fel a piacról. “Sehol a közelben nincsen város, melynek ennyi piactere lenne” - emeli ki a hely jellegzetességét, ami elsősorban “a saját egyházukkal szemben érzett közös tehetetlenségük nyomasztó terhe volt.” A Kőszáli Sas és a Városi Varnyú nevű kocsmák a férfiak közösségi életének része volt, és ahogy a szerző írja, ellenfél híján hol a másik kocsmával verekedtek össze, hol egymással. Így zajlik a kisváros patriarchális élete (“A gyengéd asszonyok külön örülnek az eseménynek. Micsoda erős urunk van nekünk. Nem csak bennünket ver el hetente.”). Akkoriban a közös ellenségnek az arisztokrácia számított, ami “akadályozta a túlélési verseny zálogának tekintett terjeszkedésüket”.

A drámai konfliktus a nép és a comburgi lovagok között bonyolódik, és bár látszólag a kereskedelem számított ütközőfelületnek, mégis a hitbeli ügyekre futott ki a viszály:

“ötven éve el akarták volna takarítani az útból a templomhoz csatlakozó kolostort, amit azokban az időkben a ferencesek laktak. Meg valamelyest még a templomba is bele akartak volna bontani. Ne legyen ott akadéknak. Jó nagy lehessen a piacterük. Ne kelljen már a sóval, a gabonával, a fűszerrel, a fával, a szénával és a hallal folytatott kereskedésüket elválasztani.”

A nép teljes egyetértésben állt ki az ügy mellett, miközben bűnben fetrengő szerzetesekről, szodomita bűntanyáról és kicsapongó szerzetesekről beszéltek, vádaskodtak hosszú éveken át, aminek az lett a végeredménye, hogy a lovagok lemondtak a Szent Mihály-templom kegyúri jogáról a városka javára, a jogokkal járó kötelezettségeiket pedig a városi tanácsnokok mindenkori testületére ruházták. Így történhetett, hogy egyik nap már egyszerű városi polgárok is véleményt nyilváníthattak egyházügyi kérdésekben. A ferencesek ellen mindenki összefogott, mert összekötötte őket a sótermelés és -kereskedelem.  

Az egész történet Johannes Brenzre fut ki, aki 1518. április 26-án Heidelbergben találkozott Luther Mártonnal, pont azon a napon, amikor utóbbi nyílt vitára bocsátotta egyházkritikus téziseit. Miközben Luther "felnyitotta a diákok szemét egy hierarchiáktól és búcsúcéduláktól megfosztott keresztény világra", addig a városka Brenzet választotta a gyülekezetük prédikátorának egy próbaprédikáció elmondása után. A városkának sok pénze volt, nem akarták, hogy a herceg vagy a püspök döntse el, ki és mit mond nekik minden vasárnap. Aki tetszett nekik, azt megfizették, és ha valaki nem volt megfelelő, elkergethették. Brenz társaival és a városka támogatásával létrehozta a hierarchiáktól mentes egyházukat, latin tannyelvű iskolát alapítottak, ahova lányok is járhattak, eltörölték a tandíjat, a város tanácsnokainál elérték, hogy szabadon engedjék a vád alá helyezett boszorkányokat, megszervezték a szegénygondozást és így tovább. A cikkem elején azt írtam, hogy az olvasó hívő is, aki bízik a szerzőben, de még inkább a szövegben, és Brenzék története is pont erről szól: nem az intézményrendszerben, hanem a szövegben kell a lehető legjobban bízni.

Szóval ebben a városkában valami nagyon érdekes változás indult el, aminek a kiindulópontja a só volt, de kellett hozzá az is, hogy a közösség tudta, hogy számukra mi a fontos, a hasznos és a jó, nem féltek tenni azért, hogy kikerüljenek a központosított hatalom döntései alól, mert a saját életüket csak saját maguk szervezhetik meg. Sok-sok közösség van, mindegyik különbözik a másiktól, más történeteken keresztül lettek olyanok, amilyenek, ezért sem lehet mindent központosítással megoldani. Nádas apró könyve színes mese az egyikről, ami a saját értékeinek és elvárásainak megfelelően szervezte meg életét. Az élet sója című szöveg nem akar mindenkihez szólni, kiválasztja olvasóját, ahogy például Umberto Eco A rózsa neve című regényének első ötven oldala is, de ez így van jól. Az aprólékos részletek megfigyelése és megírása a sópárlástól a harangokig mind szükségesek ahhoz, hogy megértsük, milyen sok egyszerűnek látszó és mindennapos dolog kell ahhoz, hogy egy jelentős változás beinduljon.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr468533536

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.