Olvass!

KönyvesBlog

Ha nem sikerül megírni, akkor egy kudarccal több, de nem ez lesz az első

2016. április 07. Rostás Eni

kemeny.jpg

Tudatosan készülnek rá vagy csak mázlijuk van. Tíz évig írják vagy egész életükben. Betöltenek egy el nem foglalt helyet vagy arról írnak, amit mindenhová magukkal cipelnek. Három írót kérdeztünk az indulás nehézségeiről, és arról, hogyan látják első könyvüket a megjelenése óta eltelt évek távlatából.

Kemény István (Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez, Eötvös Könyvek, 1984)

Első kötetem (inkább csak egy verses füzet volt, címe: Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez) 1984-ben jelent meg az ELTE Bölcsészkarának a kiadásában, az Eötvös Könyvek sorozatban. Ez egy váratlan, szinte csodaszerű lehetőség volt, a pártállami időkben ugyanis központosítva volt a könyvkiadás. Ami azt is jelenti, hogy gyakorlatilag nem volt benne hely a fiataloknak: huszonhárom évesen (sőt, harminc alatt) egy írónak álmodoznia se volt értelme saját könyvről. Jártam egy irodalmi körbe (Sárvári Kör), és ennek a vezetője, Mezey Katalin elvitte a verseimet az Eötvös Könyvek szerkesztőjéhez, Vasy Gézához, akinek megtetszettek. (Mivel ELTE-s is voltam, nyilván ez is javított az esélyeimen.) Egyszóval mázlim volt.

Könyves magazin 2016/1.

LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Az inspiráció nehezebb kérdés, mert ez a kötet nem regény volt valamilyen meghatározott témáról, hanem verseskönyv, vagyis MINDEN FONTOS BENNE VOLT, ami csak érdekelt, és amit csak el tudtam képzelni addig. Ennek megfelelően nem könyvet írtam addigi rövid életem során, hanem verseket. De azokat szenvedélyesen! A kötetet belőlük raktam össze: pár óra munka volt velük, és öröm volt csinálni.    

Ahhoz képest, hogy vannak, akik meggyűlölik a fiatalkori verseiket, én elég jó véleménnyel vagyok a Csigalépcsőről. Vissza tudok helyezkedni annak a srácnak a helyzetébe, aki voltam, és vissza tudom idézni azokat az időket is. Kissé szürke világra emlékszem, amelyben, úgy érzem, azok a versek megtették a magukét: mikroszkopikus mértékben ugyan, de színesítették a világot. Nem akarom kijavítani se őket: látok ugyan bennük hibákat, de tudom, ha beléjük javítanék, a lényegüket rontanám el.

Kötter Tamás (Rablóhalak, Kalligram, 2013)

Aki szeret olvasni, az nyilván átélte már a helyzetet, amikor rátör a késztetés, hogy saját maga is formába öntse az élményeit. Nekem az ilyen jellegű alapvető élményeimet Bret Easton Ellis és Michel Houellebecq művei adták meg, egészen pontosan az Informátorok után határoztam el, hogy író leszek. Aztán ez a késztetés hol halványult, hol erősebbé vált, és végül a döntő lökést az életközépi válság, vagyis az a meghatározó élmény adta, amikor a férfiak újraértékelik az életüket.

Az íráshoz természetesen élményanyagra van szükség és én úgy láttam, hogy negyvenkét évesen, több mint tizenöt éves ügyvédi praxissal a hátam mögött már rendelkezem ezzel. Ugyanakkor egyáltalán nem állt szándékomban klasszikus „jogásztörténeteket” írni, mivel az érdeklődésem középpontjában, visszautalva kedves íróimra, elsősorban Michel Houellebecqre, a középosztály és korunk problémái, mint például a kérlelhetetlen fiatalságkultusz  állt.  

Mivel olvasmányélményeim alapján úgy tapasztaltam, hogy a magyar irodalom a hagyományaiból adódóan jobbára a szegénység témát preferálja (tisztelet a ritka kivételeknek, Térey Jánosnak, Kerékgyártó Istvánnak vagy éppen Hidas Juditnak), láttam egy helyet, amit még nem foglalt el senki. A hazai kortárs írók számomra megmagyarázhatatlan ok miatt nem fedezték fel maguknak a balzaci középosztályt vagy a fitzgeraldi felső-középosztályt, vagy a Michel Houellebecq-féle abszolút nyugati középosztályt, ami megjelent a magyar történelemben is a rendszerváltást követően. Így egy kicsit megmaradtam „kívülállónak”.

Természetesen minden „szakmának”, így az írásnak is vannak olyan lapszabályai, fortélyai, apró trükkjei, amelyeket el kell sajátítani. Mivel az ötlet mellett semmiféle alapképzettségem sem volt, beiratkoztam a Werk Akadémiára, ahol Cserna-Szabó András, Szécsi Noémi és Márton László írók voltak a tanáraim, és Mihancsik Zsófia szerkesztő tette rendbe a kusza mondatainkat. Nagyszerű csapat, nagyszerű tanárok, nyitott légkör, ha valakinek, akkor nekik köszönhetem, hogy azóta a Kalligram gondozásában már a harmadik kötetem jelenik meg. A kiadókereséssel nem volt gondom, mivel Mészáros Sándor, a Kalligram főszerkesztője adott néhány órát a Werkben, és rögtön azzal kezdte, hogy küldjünk neki írásokat. Én megtettem, ő elolvasta, és nyitott volt a témára. Könnyű dolgom volt, mert szabadkezet adott olyan kérdésekben, mint a borítók, és a Rablóhalak, valamint A harcból nincs elbocsátás illusztrációja. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a borító nagyon nagy szerepet játszott a könyvek sikerében.

Utólag visszagondolva csak azt bánom, hogy az első könyvem, a Rablóhalak esetében nem voltam kicsit türelmesebb. Most már úgy látom, hogy novellafüzér helyett akár regény is lehetett volna belőle, bár ilyenkor Márton László atyai szavai jutnak az eszembe: „Tamás, egyszer minden történetet be kell fejezni.”

Tompa Andrea (A hóhér háza, Kalligram, 2005)

Azt hiszem, nincs sok dobása egy kezdő, de hozzám hasonló korú embernek a témaválasztásban. (Közelebb voltam a negyvenhez, mint a harminchoz az első könyv megjelenésekor.) Túl későn indultam ahhoz, hogy bátran belevágjak az irodalomba, vagyis valamilyen bátor, radikális témával, formával jelenjek meg. Mivel irodalmat tanultam, hiányzott belőlem a hályogkovács szerencséje, merészsége is. Ugyanakkor mégsem tudtam (nem mintha most tudnék) eleget a világról ahhoz, hogy valami más témát válasszak, mint önmagamat. Így aztán kénytelen voltam arról az anyagról írni, amit mindenhova magammal cipelek. De a jelen idejű magamról nem sok mondandóm lett volna, vagy nagyon zavaros, mert nemigen látok rá a jelenre. Ezért aztán valamiféle korai, fájdalmas gyermekkori magamról (és családomról) akartam elmesélni egy történetet, és írás közben úgy éreztem, elkezdte feltárni magát. Ezzel talán meg is lehet szabadulni ettől a múlttól, gondoltam. A diktatúra koráról, Románia 70-es, 80-as éveiben játszódó sztoriról van szó. A megszabadulás naivitás persze, a múltunktól nem megszabadulunk, hanem talán idővel (és valamiféle feldolgozással) kimegy belőlünk a düh vele kapcsolatban, és a múlt megismerése érdekesebbé válik, mint az, hogy mennyire nyomasztó a jelenvalósága. A könyvnek, vagyis a történetnek, gyerekkorom, apám, a diktatúra történetének tíz évvel korábban már nekifogtam, akkor nem tudtam megírni. Végül 2007 áprilisának elején írtam meg az első fejezet, amikor nem csak valami elszánás volt bennem, hogy most már fel kéne nyitni a múlt zárva tartott kapuit, de egy jóféle nyugalom is körülvett, biztonság és szeretet. Olyasmi, amiben már tudtam kockáztatni: ha nem sikerül megírni, akkor egy kudarccal több ugyan, de nem ez lesz az első.  Ideális, támogató környezetben dolgozgattam, kitartóan, szenvedélyesen. A kiadókeresésnek volt egy első kudarcos mozzanata, amikor elutasították a könyvet, és egy második sikeres, amikor elfogadták. A kettő között nyomasztó hónapok teltek el, majdnem a kukába dobtam. A Kalligram végül 2008 karácsonyának napján fogadta el a kéziratot. Emlékszem, amikor sétáltam a hidegben az üres városban, tele voltam ünneppel.

Tavaly öt év után újraolvastam az új kiadása miatt. Eleinte rettenetesen rossznak láttam, modorosnak, hazugnak (szinte mindent annak látok, amit leírok), aztán valahogy mégis bele tudtam kerülni, ismét felidéztem, hogy miért is írtam, találkoztam a könyvben valódi emberekkel, annak a világnak a jelenvaló bánatával. És akkor valahogy el tudtam fogadni. Nem a „regény” vagy „könyv” érdekelt újraolvasáskor, arról nincs jó véleményem, de az élet valahogy mégis ott csörgedezett benne, és akkor úgy éreztem, mégsem lehet teljesen hazug.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin februári számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr848548110

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.