Olvass!

KönyvesBlog

Bevezetés az intróba

2016. április 15. .konyvesblog.

„Amikor életem első nyári táborára készültem, anyám egy sporttáskát telerakott könyvekkel” – így kezdődik Susan Cain 13 milliós nézettségnél járó TED-előadása, amely új korszakot nyitott az introvertáltságról való beszédben. „A mi családunkban ez teljesen természetes volt. Számomra a könyvek jelentették a lehető legjobb időtöltést, ezért a tábort – amelyről tudtam, hogy jó dolog – valahogy úgy képzeltem, hogy egy csomó csaj egyen-hálóingben olvasgat esténként.” A könyves táska aztán megszégyenülten az ágy alatt végzi, mert a táborvezetők szerint a jó táborozó jól érzi magát, azaz nem olvas magányosan. Pedig a magánynak és a csendnek transzcendens ereje van, mondja Cain, sőt, írja is a Quiet címen megjelent könyvében. (magyarul: Csend. Háttér Kiadó, 2013, fordította: Ehmann Bea). (Fun fact: a könyvre úgy találtam rá, hogy felfigyeltem egy cikkre, amelyet feltűnően sok olyan ismerősöm osztott meg a Facebookon, aki egyébként alig-alig oszt meg valamit. Ezt a „használati utasítás introvertáltakhoz”-jellegű cikket azonban megosztották, néhányan még kommentelték is – persze többnyire csak olyasmit, hogy „Életem.”. A cikket egyébként Vándor Éva írta a VS.hu-n).

Susan Cain számos könyvekkel összefüggő példát említ: gyerekkori kedvenc helyét, introvertált rabbi nagyapja könyvekkel teli lakását és hogy hogyan tudott a nagypapa mégis olyan sok ember előtt beszélni és számukra fontossá válni vagy éppen azt, hogy – introvertáltként – hogyan próbált megfelelni az extrovertált világ elvárásainak, és ment ügyvédnek a Wall Street világába, miközben mindig arra vágyott, hogy csak írjon. De a legfontosabb, bár magától értetődőnek látszó tétele a könyvnek ez: időnként el kell vonulnunk valamilyen képletes vadonba vagy pusztaságba, egyszóval valamilyen belső remeteállapotba ahhoz, hogy saját felismeréseinkre rátaláljunk – magyarán, hogy gondolkodni legyünk képesek.

Könyves Magazin 2016/1.

LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 HUF

 

Nem véletlenül említi Cain ennyiszer a könyveket, az olvasást, az írást. A könyv jellegzetes introvertált jelkép: az olvasás hagyományos póza, egy nyitott könyv a fejünk elé tartva olyan, mint egy „do not disturb” tábla és működik is: az olvasó embert nem illik megzavarni. (Mellékszál, de ez probléma az e-könyv olvasókkal és a mobileszközökkel. Sajnos nem váltják ki ugyanezt a hatást, mert nem lehet őket elég méltóságteljesen és kellő felszólító erővel tartani.) De az introvertált ember nem csak ezért szeret olvasni. Az olvasás – persze műfajtól függően, de többnyire mégis – fókuszáltságot, odafigyelést, tehát introvertált erényeket mozgat meg – és még békén is hagynak közben. Jól vegyíti tehát a figyelmet, a megismerés és elgondolkodás iránti vágyat az alacsony zajszinttel. Közel sem azt akarom ezzel mondani, hogy az extrovertáltak nem szeretnek vagy nem szerethetnek olvasni, de feltehetően mást jelentenek, más helyet foglalnak el egy introvertált személy életében a könyvek. (És az is fontos: nincsenek vegytiszta introvertáltak és extrovertáltak sem, a többség nem a skála végein helyezkedik el.)

Az introvertált mennyország azonban az írás. Nem találtam – sokat nem is kerestem – adatot arra, hogy az írók mekkora része introvertált és hála istennek nincs is olyan hely, ahol ezt nyilvántartanák. Az írás azonban a művészetek közül talán a legmagányosabb tevékenység és amiben szinte minden benne van, ami az introvertált szívnek kedves: a magány, a csend, a többször megrágható, tökéletesre csiszolható mondanivaló, a szöszmötölés, a molyolás, a maradandóság, a megfigyelés és az elmerengés lehetősége és nem utolsósorban a magunkról való beszéd anélkül, hogy ténylegesen magunkról kellene beszélnünk.

Közelmúltbeli olvasmányaim közül két nagy író (az egyik még Nobel-díjas is, bár nem feltétlenül az, amelyiknek kellene, de ez ízlés kérdése) levelezése iskolapéldája az introvertált személyiségek teremtő erejének – és egyben társasági képességeik fogyatékosságának. J. M. Coetzee és Paul Auster Here and Now. Letters 2008-2011 című levélkönyve (magyarul: Itt és most. Európa könyvkiadó, fordította: Vághy László) szinte teljes egészében két súlyosan introvertált ember beszélgetése.

Coetzee és Auster egymástól távol élnek (Ausztráliában és New Yorkban), mindössze néhányszor találkoztak, főleg könyvvásárokon, illetve évente egyszer közösen ülnek egy portugáliai filmfesztivál zsűrijében, de érezhető, hogy erős, kölcsönös tiszteleten és fontos érzelmeken is alapuló kapocs van köztük. A könyv első levele igazán meggyőzően bizonyítja ezt: Coetzee (a levelekben: John) a barátságról ír. Körülményesen és sután. Írhatna ilyesmit: „Kedves Paul, szerinted nevezhetjük barátságnak ami köztünk van? A mi korunkban az ember már nehezen köt igazi barátságot, de nekem ez fontos. Hívhatlak a barátomnak?” Ehelyett így körülményeskedik: „Kedves Paul, a barátságon gondolkodtam mostanában. Hogyan köttetnek, miért tartanak ki – legalábbis néhány – ilyen sokáig, tovább, mint szenvedély fűtötte kapcsolataink, amelyek fakó imitációjának a barátságot sokszor (tévesen) tartják?”. Majd sorra veszi, hogy mi mindent írtak már a barátságról, mit mondott róla Arisztotelész vagy Milton. Később így kerülgeti tovább a forró kását: „A barátok, legalábbis a nyugati világ férfibarátságaiban, nem beszélnek arról, hogy éreznek egymás iránt” – mondja, miközben meghal a vágytól, hogy ő a saját baráti érzéseiről beszéljen, de hiába, csak így, mások hangján megy. „Eltérően a szerelemtől és a politikától, amelyek sosem azok, mint aminek látszanak, a barátság az, aminek látszik”, vonja le a következtetést, megnyugtatva magát, hogy tehát nem is kell róla semmi személyeset mondani így direktben, hiszen a műfaj magától értetődik. (Sajnos nem áll rendelkezésemre a magyar kiadás, így az idézetek nem Vághy László sorai, csak a saját fordításommal tudok szolgálni).  

De Austert sem kell félteni. „Kedves John, ezen a kérdésen magam is sokat gondolkodtam az évek során. Nem mondhatnám, hogy koherens álláspontot építettem volna fel a barátságról, de a leveled (amely gondolatok és emlékek forgószelét kavarta bennem) talán jó alkalom, hogy megpróbáljam ezt pótolni.”. És megy tovább a kulturált, magasröptű mellébeszélés a férfibarátságok típusairól, a gyerekkori és a felnőttkori barátságok közötti különbségekről, és nem hagyja ki a klasszikust sem, miszerint létezhet-e barátság férfi és nő között. „A legjobb és legtartósabb barátságok alapja a csodálat”, írja még Auster, értsd: csodálom a műveidet és büszke vagyok, hogy a barátom vagy. („Óvatos lennék azzal, hogy ezt általános szabálynak fogadjam el – számomra ez kevésbé tűnik igaznak nők, s jobban férfiak esetében ” – burukkolja vissza Coetzee és bár természetesen nem erről szól az egész könyv, az introvertált írók sosem lépnek ki biztonságosnak vélt területükről és talán még ma sem tudják, hogy akkor ők most barátok-e vagy csak szerzőtársak esetleg levelezőpartnerek. Ahogy Coetzee utal is rá – de persze másokról beszélve –, valószínűleg csak az fogja először kimondani a bűvös egyes szám első személyű szavakat, aki majd a nekrológot írja a másikról.  

Van-e ezzel baj? Semmi az égvilágon. Talán nem a legjobb ötlet introvertált emberek körülményes levelezését piacra dobni, hiszen épp ez az, amiben nem jók, a magukról beszélésben, viszont épp ettől jók abban, amiért szeretjük őket – a másokról, a világról, az életről való beszédben. Amikor karikírozom őket, magamat karikírozom. (Barátaim ha máshogyan nem, ebből a szövegből dekódolhatják a mások szájába adott üzeneteket az enyémekként). Éppen ilyen körülményes és suta vagyok az ilyen ügyekben, és bár a skálának talán nem ennyire az introvertált végén helyezkedem el, extrovertált skilljeim inkább tudatosan tanultak, mint természetes részeim. Auster és Coetzee közül előbbire jellemző inkább, hogy ő megtanult megfelelni extrovertált elvárásoknak is – másképp aligha tudna forgatókönyvek írójaként és egyfajta értelmiségi celebként működni. De mindketten legendásan kerülik a sajtót és ha nem írók lennének, valószínűleg mizantróp csodabogarakként tekintenének rájuk – ahogy a nagy írók többségére is, Flaubert-től Dosztojevszkijen át Nádas Péterig.

Introvertáltnak lenni nem rossz, ahogy extrovertáltnak sem, főleg ha az ember képes felfogni és elfogadni a ezzel járó saját gyengeségeit és használni az erényeit. Az írásban pedig kifejezetten hasznos is. A valódi érzelmeit kifejezni az emberek többsége nem képes és így éppen az introvertált erényekkel megáldott művészek alkotásain keresztül tudják megélni a kimondhatatlant.

További olvasmányaim az előző szám óta:

Takács Tibor: Szoros emberfogás
Irvin D. Yalom - Ginny Elkin: Minden nappal közelebb
William Faulkner: Zsiványok
Ferdinand von Schirach: Der Fall Collini
William Golding: A vétkes visszanézz
Dragomán György: Oroszlánkórus
Mark Slobin: Népzene
Ismael Kadare: A háromlyukú híd
Janne Teller: Minden
Maria Mölder: Az észt zene világa
David Benioff: Tolvajok tele
Kondor Vilmos: Bűnös Budapest
Kondor Vilmos: A budapesti kém
Egressy Zoltán: Lila csík, fehér csík

A cikk eredetileg a Könyves magazin 2016/1. számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr798603454

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.