Olvass!

KönyvesBlog

HOSSZÚ: Senki sem nevezte nemi erőszaknak

2016. május 14. Rostás Eni

hosszuuuuu_1_2_2_3_1.jpgA héten megtudtam, hogy a férfiak nagyon rosszul érzik magukat attól, hogy nem úgy néznek ki, mint a Marvel-hősök, és eszembe jutott, vajon a Könyves Magazin olvasói mit szólnának, ha tudnák, hogy néhány anyagot ebédfoltos játszósruhában, neadjisten pizsamában* írtam. Elolvastam Tracey Thorn cikkét arról, hogy milyen furcsa benne lenni egy könyvben zenekarilag, de még annál is furcsább az egyik konkrét szereplőjének lenni, és eszembe jutott, vajon hány ismerősömet írták már bele könyvekbe a ponyvától a magasirodalomig. Rájöttem, hogy ezen a héten nekem kell írnom a Hosszút, és nem jutott eszembe semmi. Végül Obama jobbkeze, egy fiatalon nyugdíjba vonuló író és egy márciusban olvasott vallomás kéredzkedett be a rovatba, utóbbi azért, mert én sem bírtam ki, hogy ne olvassak híreket. (Bónusz: A csodálatos Joan Didion 1976-ban San Franciscóba utazott, hogy a Rolling Stone-nak tudósítson a Patty Hearst-tárgyalásról. A cikk sosem készült el, de a The New York Review of Books most leközölte Didion kaliforniai jegyzeteit.)

Amerika hangja

Ben Rhodes 2001. szeptemberében mesterszakos bölcsész volt az N.Y.U-n, és arról álmodozott, hogy 26 éves korára lesz egy regénye. Aztán végignézte, ahogy a WTC első tornya leomlik, és rájött, hogy Frederick Barthelme-koppintásokat írni időpocsékolás. Úgy döntött, nemzetközi vizekre evez, az evezés viszont egyáltalán nem úgy történt, ahogy gondolta. Politikai bestselleríró sosem lett belőle, de ő lett Barack Obama egyik legfontosabb belső embere, aki néhány hónapig még egy Don DeLillo-regényben érezheti magát. Vagy ahogy az Observer nevezte, ő lett az amerikai elnök Kicsi énje:

As the deputy national security adviser for strategic communications, Rhodes writes the president’s speeches, plans his trips abroad and runs communications strategy across the White House, tasks that, taken individually, give little sense of the importance of his role. He is, according to the consensus of the two dozen current and former White House insiders I talked to, the single most influential voice shaping American foreign policy aside from Potus himself. (…) On the largest and smallest questions alike, the voice in which America speaks to the world is that of Ben Rhodes.

Rhodes útja a bölcsészkarról a Fehér Házba NewYorkTimes-on>>>

Salinger és én

In the late 1990s, when I wanted more than anything to be a famous writer, I took a job as assistant to J.D. Salinger’s literary agent at Harold Ober Associates, the oldest literary agency in the country

– kezdi a Lithubon megjelent cikkét Jaime Clarke. Ki nem akar, kérdezhetné a tizenötperc hírnév, akár szentségtörést kiáltott a Rozsban a fogó után, akár nem. Clarke története úgy is folytatódhatna, hogy nem volt elég tehetséges/szerencsés/csókos, ezért az irodalmi karrierjének még azelőtt vége lett, mielőtt elkezdődhetett volna. Az Obernél töltött idő óta viszont minden megváltozott. Talán csak az nem, hogy internet előtt ülő ember még mindig nem dolgozik, amikor kéne neki, bár legalább már nem kell szégyenszemre odaülnie az iroda közepére állított egyetlen internetkapcsolatú géphez, így simán el tudja hitetni másokkal, hogy épp valami hasznosat csinál. Clarke ambíciói a szerkesztéssel, szellemírással, apasággal és könyvesboltmentéssel töltött évek alatt jelentősen megváltoztak. Hiába jelent meg idén áprilisban már a negyedik könyve, úgy döntött, nem akar többé író lenni:

Writer friends consoled me on the loss of my ambition, but it hardly seemed sad. I certainly wouldn’t miss the intense examination of human motive and behavior that had seemed so compelling at the outset, but that had ultimately poisoned my general outlook. The lure of trying to illuminate the sadness in the world only led to a fetish for sad books, sad movies, sad songs. Once writers begin cataloging sadness, they see it everywhere.

Arról, hogy mi lesz abból, ha Bret Easton Ellisszel bulizik az ember, bővebben erre>>>

(Clarke cikkéhez lazán kapcsolódik Lydia Millet nemhosszú cikke, aminek már a címe is féktelen szórakozást ígér, ha az ember képes nevetni olyasmin, hogy „Like, where’s the empathy in doggy style? Nowhere.” A jövőbeli sikerem titka a pornó. Arról szól, hogy Millet mostantól magasról tesz mindenre, ami irodalom, és a következő könyvét hardcore pornóvá írja:

„I can’t give you an exact preview here on the pages of Salon, of course: this is a decent website. Plus that would be a spoiler.”

Sajnos a végét elrontja egy híres költőbarátja felidézésével, aki kénytelen kézműves krumplilevest vacsorázni, mert a verselésből nem tud megélni. Ha én lennék Tom Breihan, most jól megírnám, hogy olyat nem illik csinálni, hogy az ember az egyik pillanatban még jót derül a szaftos hímtagokon, a következőben meg ún. egyéni szociális problémákkal zaklatják. Ehhez épp annyi köze van az olvasónak, mint ahhoz, hogy hány kisgyerek dolgozik Kabul utcáin, vagy hány embert öltek meg lőfegyverrel Amerikában az elmúlt tíz évben. Ja, várjunk csak. Egy olyan cikket magyarázni (mit magyarázni, ironizálni rajta), amiben egy tizenegykötetes, Pulitzer ésatöbbi díjra jelölt író konstatálja, hogy egyre több az instantfogyasztó (sneak peek: ilyesmiről beszél Tóth Krisztina is a Könyves Magazin nyári számában megjelenő interjúban * az interjúkhoz felöltözöm rendesen), és a pornóregényekben van az igazi biznisz, legalább akkora tévedés, mint azt vetni bárki szemére, hogy katasztrófaturista, csak azért, mert meg merte énekelni, hogy mit látott, amikor átautózott egy szegénynegyeden. A tanulság úgyis a régi. Szex/könnyen befogadható tartalom > szépirodalom/bármi, amitől kényelmetlenül érezzük magunkat. PJ Harvey pedig a legnagyobb király.)

Látszatélet

Jessica Knoll 2015-ben jelentette meg első regényét, a Luckiest Girl Alive-ot, ami azóta majdnem harminc országban lett bestseller, akkora, hogy Reese Witherspoon filmet is forgat belőle. (Magyarul a napokban jelenik meg a Librinél Szerencse lánya címmel.)  A könyvet tízből kilencszer 2016 Holtodiglanjának nevezték, a főszereplőjéről pedig azt írták, olyan, mintha egybegyúrnánk Carrie Bradshawt és Amy Dunne-t. 2016 márciusának végén Jessica Knoll publikált egy cikket What I Know címmel. A cikk az előző hetekben többször is eszembe jutott. Így kezdődik:

The first person to tell me I was gang-raped was a therapist, seven years after the fact. The second was my literary agent, five years later, only she wasn't talking about me. She was talking about Ani, the protagonist of my novel, Luckiest Girl Alive, which is a work of fiction. What I've kept to myself, up until today, is that its inspiration is not. 

Olvassátok el>>>

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr188714264

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.