Olvass!

KönyvesBlog

Mindig középkor

2016. május 24. .konyvesblog.

„A középkor nem egy korszak. A középkor az emberi természet neve”, mondja az egyik szereplő Juli Zeh Corpus Delicti című (magyarul sajnos nem kapható) nagyon jó regényében. Ebben a nagyjából 50 év múlva játszódó disztópiában egészségdiktatúra van: az állam mindenkit egészségre kényszerít, a kötelező köszönés a „Santé!”, a titkos ellenzéki csoportosulást R. A. K-nak („Recht auf Krankheit”-nek, a Betegséghez Való Jognak) hívják, az állampolgárokba chipeket ültetnek, hogy egészségügyi adataikat monitorozzák, és vérkép, illetve genetikai adatok alapján irányítottan párosítják őket. Ebben a diktatúrában a legnagyobb lázadás az öngyilkosság. A főszereplő, Mia Holl nem lázadó, csak szeretné átélni, megélni a testvére halála miatti fájdalmat, de mivel ez is betegségnek számít, gyanús lesz és ellenzéki kirakatper alanyát kreálják belőle. A regény filozófiai mondanivalójának gerincét Mia Hollnak az ellene folyó médiahadjáratot irányító újságíróval folytatott beszélgetései adják, ezek során hangzik el az előbb idézett tételmondat. A középkor népszerű szimbóluma a szellemi sötétségnek, és ha ez nem is igazságos az egész korszakra nézve, erős jelképe a babonaság által irányított közéletnek, a különbözőség démonizálásának, a tömegek tudatlanságára alapozó uralkodásnak. Juli Zeh szerint a jövőben is lesz középkor, mert ez a középkor örök.

Könyves Magazin 2016/2.

LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Ismail Kadare – egyik kedvenc jelöltem az irodalmi Nobel-díjra, csak élje meg – A háromlyukú híd című regénye éppen ebbe a közmondásos középkorba visz vissza. Korábban írtam már ebben a sorozatban a kreatív rombolásról, arról az állandóan jelen lévő folyamatról, ahogy egy új technológia viszonylag nagy zajjal szétcsap egy régit, és ezzel cégek mennek tönkre, szakmák szűnnek meg, miközben újak keletkeznek. Kadare regényében híd épül egy folyón a középkori Albániában. A kárvallott technológia a komptársaság, aminek képviselője, a révész, aki miközben még szállítja az embereket az egyik partról a másikra, figyeli, ahogy megélhetése és feladata a világban a mellette éppen épülő híd képében lassan megszűnik. A kreatív rombolás szabályszerűségei szerint oszlanak két csoportra az emberek. Az egyik csoport szerint az új technológia egy szebb világot hoz el (lásd: az internet mint a demokrácia, a béke és a tudás eszköze), a másik szerint lerombolja az addig ismert világot és anarchiába taszít (lásd: az internet mint pornó és bombarecept). A két technológia közötti hadviselés nem nélkülözi a korrupciót sem, de elsősorban kommunikációs harc dúl az emberek gondolataiért, és az emberek kölcsönösen babonás indulatokkal fordulnak a szereplők felé. A Kőműves Kelemen-szerű történetben (ennek albán megfelelője a Rozafës-ballada) a híd titokzatos körülmények között éjszakánként leomlik (nyilvánvalóan a révészt alkalmazó komptársaság emberei vannak az ügy mögött), és sikerül elültetni az emberek fejében a babonát, hogy csak emberáldozat segíthet felépíteni. A hídépítők végül busás pénzjutalmat ígérnek azon ember családjának, aki feláldozza magát és engedi, hogy beépítsék őt a híd falába.

Ez a könyv és a középkor akkor jutott eszembe, amikor az utóbbi idők egyik legfontosabb médiajogi esetének anyagát, az észt Delfi nevű portál 2015-ös strasbourgi ítéletét olvastam. Ez az ítélet (a híres Delfi v. Estonia) azért volt nagyon fontos, mert első ízben állapította meg ilyen magas szinten a médium jogi felelősségét az olvasói kommentekért, ami teljesen felkavarta a digitális média mindennapjait. Azóta viszont – szép magyar siker, ezúttal irónia nélkül – a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesülete és az Index v. Hungary esetben hozott strasbourgi döntés más kontextusba helyezte ezt, és esélyt teremtett a kommentek ügyében viselt jogi felelősség árnyaltabb megközelítésére.

A középkor szempontjából azonban most nem a médiajog a fontos, hanem az, ami a jogi eljárásban egyáltalán nem: a kompok. A Delfi-ügyből éppen az a legkevésbé ismert, ami a mögötte lévő történet, az pedig éppen olyan, mintha Kadare regényét helyezték volna későbbre és északabbra. A Delfi cikke, amelyhez per tárgyát képező hozzászólásokat fűzték az olvasók, egy SLK nevű komptársaságról szólnak, és elsősorban annak tulajdonosára, egy bizonyos L. úrra, a cég vélt tulajdonosára nézve dehonesztálóak. Az észt sajtó már többször közölt tényfeltáró cikkeket a kompcég és az állam közötti egészségtelen kapcsolatról, amelynek a keretében egy évben átlagosan 12 millió euró támogatást fizet az állam a cégnek az észt szárazföld és a szigetek közötti járatok működtetéséért. A bonyolult cégcsoport egyik fő tulajdonosa Vjatšeslav Leedo, aki messziről nézve az észt közéletben indulatokat kiváltó személyiségnek tűnik.

Ezeket olvastam még az előző szám óta:

Hermann Rainer: Az iszlám állam

Kari Hotakainen: Az életkereskedő

Umberto Eco - Carlo Maria Martini: Miben hisz, aki nem hisz?

Paul Hoffmann: The Man Who Loved Only Numbers

Jo Nesbo: Fehér éjszaka

Markovits Rodion: Aranyvonat

Hanula Zsolt-Szabó Zsófi: Kis Balatonhatározó

Andras Koltay (szerk.): Comparative Perspectives on the Fundamental Freedom of Expression

A Delfi az egész médiajog jövőjébe beleszóló cikke arról szólt, hogy a komptársaság tönkreteszi az úgynevezett jégutakat – nyilvánvalóan azért, mert azok, ha csak szezonálisan is, feleslegessé teszik a szolgáltatásait. A jégutak olyan autóutak a szárazföld és szigetek között, amelyeket megfelelő jégvastagság esetén nyitnak meg, de teljesen hivatalos útnak számítanak, az állami útkezelő felügyelete alá tartoznak. Észtországban hat szigetet köt össze ilyen szezonális jégút a szárazfölddel, és 22 cm-es jégvastagság esetén nyitják meg őket. (Nem tudom megállni, hogy ne villantsak fel pár részletet a jégutak KRESZ-ének egzotikus világából. A sebességhatár 70 km/h, de azon belül tiltott a 25 km/h és a 40 km/h közötti sebesség, mert ebben a tartományban olyan rezonanciát kelt a jármű, amely veszélyes a jég szilárdságára. A biztonsági övek becsatolása pedig tilos.) A komptársaság a cikk szerint úgy módosította hajóinak útvonalait, hogy azzal megakadályozza, hogy a jégutak vonalán befagyjon a tenger.

Épp, mint Kadare-nál az éjszakánként visszabontott híd. (Egyébként Észtországnak is megvan a maga építkezési áldozatlegendája, a pölvai templom falába beépített szűzről.) A középkor pedig a kommentekben is folytatódott. „Gyulladj fel a hajóddal együtt, beteg zsidó!”, „Menj és fulladj bele a vízbe!”, „Mit nyafogtok, öljétek meg ezt a rohadékot! Legközelebb pedig a következőt, tudni fogják, hogy mit kockáztatnak.” „Gyerünk srácok, kazánba [L.]-lel!”, „Csináljuk azt, mint 1905-ben, induljunk botokkal és zsákba velük!, „A jó ember sokáig él, a szarember már csak egy-két napig!”, „Lincselni kell, az állam túl gyenge, hogy megbüntesse”, „Amikor Saaremaa-ban begyújtják az üstöt és füst száll fel a szaunából, a hollók már tudják, hogy ma le fognak ölni egy disznót”, „Szarból nem lehet kenyeret sütni, úgyhogy én a magam örömére belehugyozok L. fülébe, aztán a fejére is szarok.:) ”. Ezeket a peranyagból idéztem, hiszen az oldalról már rég eltávolították azt a húsz kommentet, amelyet L. kifogásolt. De lehetnének akár Kadare regényének párbeszédeiből is.

„A férfi, aki magát jövendőmondónak mondta, egy pillanatra behunyta a szemét.
– A Mindenható küldte ezt a jelet, és azt akarja közölni velünk, hogy itt, e víz felett hidat kell építeni!
– Hidat?
– Nem látták, hogy nyújtogatta a kezét egyre a víz felé, miközben a teste úgy remegett, ahogy a híd remeg, amikor szekerek haladnak át rajta?
A kompra várakozó egyik utas fölé hajolt, és letörölte a habot a férfi szájáról. Komor tekintettel vizsgálgatta szerencsétlen idegent.
– Szent betegség ez – szólalt meg ismét a jövendőmondó. – Mifelénk nyavalyatörésnek nevezik. Mindig fontos események hírnöke. Lehet rossz előjel, például jelezhet közelgő földrengést, de ez alkalommal, Istennek hála, jót jelent.”

L. a kifogásait egyébként – noha a Delfinek viszonylag jól működő online panaszcsatornája van – hat héttel később, postai levélben juttatta el a szerkesztőséghez, csak hogy középkori stílben maradjunk. Hiszen a középkor örök. De a híd felépült, és a kommentek ügye is elrendeződik lassan.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin tavaszi számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr228739918

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.