Olvass!

KönyvesBlog

Lauren Child: Számomra is meglepetés, hogy gyerekkönyv-szerző lettem

2016. június 03. Kiss Orsi

(Kép forrása)

Bár mindig is szeretett rajzolni, soha nem tervezte, hogy egyszer gyerekkönyveket fog írni és illusztrálni – meséli Lauren Child, aki ma egyike a világ legnépszerűbb gyerekkönyv-szerzőinek. Eddig több mint húsz könyvet írt, ezek világszerte több mint nyolcmillió példányban fogytak el. Pályája elég kacskaringósra sikeredett, hiszen mielőtt Clarice Bean-sorozatával berobbant volna, lámpaernyőket készített, és pöttyöket festett Damien Hirst műtermében. „Szerettem azt a koncentrációt, ami a tökéletes kör megalkotásához kellett, és a legjobban azt az időt szerettem, ami alatt nyugodtan gondolkodhattam” – idézi fel a Hirstnél töltött  időszakot. Itthon a legtöbben Charlie és Lola-sorozatáról ismerik: az evés és az alvás tematikája után a magyarul megjelent harmadik kötetben a számok világába vezeti el olvasóit. A kötet azért is keltett nagy feltűnést, mert a rajongóknak elég sokat kellett rá várniuk  ennek oka pedig nem más, mint hogy Childot teljesen beszippantotta egy másik széria. Az általa kitalált Clarice Bean nevű kislány kedvenc nyomozója, a rejtélyek nyomában loholó Ruby Redfort alakja ugyanis annyira izgatta az olvasók fantáziáját, sokan annyira valóságosnak hitték , hogy a HarperCollins felkérésére Child végül úgy döntött, legyen igazuk. Így  lett a kitalált kislány kedvenc kitalált nyomozójának is saját sorozata. Lauren Child eredetileg nem akarta illusztrálni a történetet, ám annyira hiányzott neki a rajzolás, hogy az ötödik kötet környékén beadta a derekát. Child írásban válaszolt a kérdéseinkre, és a bűvös számok mellett mesélt nekünk arról is, milyen tapasztalatokat szerzett Damien Hirst műtermében, és milyen kételyek gyötörték az új sorozat megírása előtt.

A matematika látszólag nagyon távol áll az illusztráció, a művészetek világától. Miért döntött mégis úgy, hogy a legutóbbi kötetében a számok birodalmába küldi Charlie-t és Lolát?

A matematika jelen van a zenében, az építészetben, a sportban, a természetben, és egészen bizonyosan jelen van a rajzban és a designban is. Én tehát nem mondanám, hogy akkora szakadék választaná el a matematikát és az illusztrációt, ám úgy gondolom, hogy az Egy valami nem a matekról, hanem a számok, a hangos számolás élvezetéről szól, és arról, hogy milyen gyönyörűek a számok, amikor nagyban kinyomtatjuk őket.

Felfigyeltem arra is, hogyan számolunk a gyerekekkel már egészen kicsi koruktól kezdve: ha megeszel még egy kanállal, akkor elhagyhatod az asztalt; még három perc és irány az ágy; még tíz lépés és otthon vagyunk... Egyszerűen bennünk van a számolás. Azt gondoltam, hogy a számolás jó módja lehet annak, hogy elmeséljek egy történetet, és oldalról oldalra előrelendítsen bennünket. Az Egy valami az egyezkedésről is szól, arról, amikor felajánlasz a gyereknek egy valamit, mire ő rögtön hármat akar belőle – azt gondoltam, ez olyasvalami, amit minden kultúrában ismerősnek találnak majd.

Könyves magazin 2016/2.

LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Végigtekintve a pályáján, fel tudja idézni azt a pillanatot, amikor eldöntötte, hogy mostantól gyerekkönyveket fog írni és rajzolni? Vagy mindig is nyilvánvaló volt, hogy ilyesmivel fog foglalkozni?

Mindig is rajzoltam, az a típusú gyerek voltam, aki szeretett dolgokat csinálni. Elkerülhetetlennek tűnt, hogy olyasmivel foglalkozzam majd, ami magába foglalja a rajzolást és a designt, de kimondottan soha nem terveztem, hogy gyerekkönyv-szerző és -illusztrátor legyek. Ez számomra is meglepetés volt.

Több alkalommal említette már, hogy egy időben Damien Hirstnek dolgozott. Mi a legmarkánsabb emléke ezzel kapcsolatban? Szerzett ebben az időszakban olyan művészi vagy bármilyen más tapasztalatot, melyet a későbbi munkája során hasznosítani tudott?

Abban az időben az volt a munkám, hogy Damien Hirst pöttyképeit fessem. Ez magában foglalta a vászon megjelölését, a művész által előre meghatározott számú és adott méretű tökéletes körök megrajzolását, mindezt takaros sorokban – ez az egész nagyon matematikai volt. Ezenkívül vagy ezer színt kellett összekevernem, melyeket kis dobozokba öntöttek ki, és minden egyes kört más színnel kellett kifestenem. A színek pedig soha nem ismétlődhettek.

Lauren Child: Charlie és Lola - Egy valami

Fordította: Szabó T. Anna, Csimota Könyvkiadó, 2016, 32 oldal, 2490 HUF

 

Ez a munka illett hozzám, mert szeretek színekkel dolgozni, szeretem megfigyelni, hogy mennyire másképpen néznek ki a színes körök, annak függvényében, hogy hol helyezkednek el és milyen árnyalatok vannak még mellettük. A Hirst műhelyében töltött időszak alatt nagyon sok időm volt arra, hogy a saját munkámon és ötleteimen gondolkodjak.

Charlie és Lola. 2000-ben jött ki az első kötet Child mindmáig egyik legnépszerűbb sorozatából. Ez volt a Sohadesoha nem eszem paradicsomot, amelyből kiderült, hogy Charlie kishúga, Lola, nemcsak paradicsomot nem eszik, hanem nagyon mást sem. A rákövetkező évben jelent meg a Nem vagyok álmos, és nem akarok lefeküdni! A frissen megjelent Egy valamivel együtt eddig ez a három kötet jött ki magyarul (mindhárom Szabó T. Anna fordításában), ám angolul a két gyerek kalandjairól sokkal több kötet elérhető – köszönhetően annak a rajzfilmsorozatnak, amely három évadon keresztül ment a BBC-n. Child több interjúban elmesélte már, hogy Charlie figuráját egy barátja ihlette, Lolát pedig egy olyan kislányról mintázta, akit a vonaton látott, és aki állandóan kérdésekkel bombázta a szüleit.
 
Clarice Bean. Lauren Child legeslegelső kötete 1999-ben a Clarice Bean That's Me volt. Ebben lépett először színre Clarice és kissé szétszórt családja.  A sorozat kötetei sok más mellett a Föld megmentéséről, és Clarice nagybátyjának bébiszitterkedéséről szólnak, valamint arról, hogy mi miatt aggódik a kislány a legjobban, és hogyan boldogul a helyesírással. Clarice Bean szeret olvasni, és nagy rajongója egy detektívlány, Ruby Redfort kalandjainak.
 
Ruby Redfort. Ruby Redfort figurája olyan népszerű lett a Clarice Bean-olvasók körében, hogy 2009-ben a HarperCollins hat kötetre szóló szerződést írt alá Lauren Childdal. Child elmesélte, hogy a filmesek közül leginkább Hitchcock munkássága inspirálta abban, hogy gyerekeknek írjon thrillert. A sztori szerint a tizenhárom éves kislány kódtörő meg titkosügynök és persze nyomozó egy személyben, aki rejtélyes ügyek nyomába ered. A könyvben szereplő kódokat amúgy az írónő egy matematikussal együtt dolgozta ki. Az első kötet 2011-ben jelent meg (Ruby Redfort, Look Into My Eyes).
 
Önálló kötetek. Child nevéhez számos önálló kötet is köthető. Közöttük van olyan, melynek hőse egy patkány, aki egy igazi háziállat életét szeretné élni (That Pesky Rat), vagy egy pudli, aki a kényeztetés helyett inkább a pocsolyában fetrengene (Who wants to be a Poodle? I Don't!), vagy mondjuk a mesebeli farkas, amely egy szép napon kiszabadul a mesekönyv lapjairól (Beware of the Storybook Wolves).

Öt év telt el a legutóbbi Charlie és Lola-könyv megjelenése óta, miért várt ilyen sokat az új történettel? Mindannyian változunk, de változott-e valamit Charlie és Lola az eltelt időben, és változott-e az ön stílusa?

Ennek a nagy szünetnek az volt az oka, hogy a Ruby-könyveket írtam, és ez rengeteg időt felemésztett. Az Egy valami történetét már sok-sok éve megírtam, de egyszerűen nem volt időm az illusztrációra.

Hogy változott-e a stílusom? Nos, igen, azt hiszem, ez elkerülhetetlen, hiszen az ember új dolgokat tanul, új hatások érik. Az, hogy szünetet tartottam az illusztrálásban, lehetőséget adott arra, hogy reflektáljak a saját munkámra: tiszta fejjel tudtam tekinteni rá, és fontolóra vehettem, mi az, ami még mindig tetszik benne, és mi az, amin javíthatnék, vagy amit másképp csinálhatnék. Szerintem ezek eredményeként a műveim erőteljesebbek, magabiztosabbak lettek.

A nálunk még nem kapható Ruby Redfort-sorozatának története annyiban mindenképpen különleges, hogy egy másik sorozata, a Clarice Bean-széria spin-offjának tekinthető. A Clarice Bean írása közben felmerült önben, hogy a kislány kedvenc és ugyancsak kitalált regényhősének egyszer saját sorozata lehet? A Rubyban ráadásul nincsenek képek – ez felszabadítólag hatott önre, vagy éppen ellenkezőleg, inkább megrémítette az elején?

Már viszonylag az elején tudtam, hogy spin-off is készülhet belőle, mivel rengeteg levelet kaptunk a Clarice Bean-olvasóktól, akik azt akarták tudni, hogy igazi sorozatról van-e szó, és ha nem, akkor egyszer megírom-e Redford történetét is. Kicsit ijesztő volt, hogy egy olyan karaktert kellett felépíteni, akit már ismertek a gyerekek, és akkor arra gondoltam: „Képes vagyok olyan könyvet írni, amilyet ezek az olvasók akarnak?” Korábban még sosem dolgoztam így, és ez elég riasztó volt.

Amikor arról kellett dönteni, hogy legyenek-e benne képek, először még elgondolkodtam, hogy csinálok néhány fekete-fehér rajzot, amit elszórunk a könyvben, de végül elvetettem az ötletet. Részben azért, mert az olvasók fantáziájára akartam bízni a dolgot, azt akartam, hogy ők döntsék el, hogyan néznek ki a szereplők, lehetővé akartam tenni számukra, hogy saját kútfőből valami izgalmasat idézzenek elő. De nagyon hiányzott az illusztrálás. Az elején még nagyon felszabadító érzés volt, de az ötödik könyv környékén már annyira hiányzott a rajzolás, hogy az utolsó részbe reményeim szerint beleilleszthetek néhány illusztrációt.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin tavaszi számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr518773708

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.