Olvass!

KönyvesBlog

Dunajcsik Mátyás: Minden írónak megvan a maga szigete

2016. június 06. Kiss Orsi

dunajcsik.jpgFotó: Dr. Dunajcsik Péter

Dunajcsik Mátyás két éve Izlandon él, az Ünnepi Könyvhétre megjelenő meseregényét is a szigetország világa ihlette. A szemüveges szirén hőse egy Atlanta nevű kislány, aki apukájával a szelesszirti világítótoronyban él, körülöttük a tenger Miles Davis, Thelonious Monk és Leonard Cohen zenéjére morajlik. Egyedül vannak, mégsem magányosan, egy nap ráadásul nem várt látogató bukkan fel a kislány otthonában. Atlanta nem tehet mást, csónakba száll, de útja során nem várt nehézségekkel kell szembenéznie, közben pedig olyan felfedezést tesz, melyre a legvadabb álmaiban sem gondolt volna. A szemüveges szirén (olvass bele ITT) eleinte egy rövidebb mesének indult, ám a sztori egyre csak bővült, mind nagyobb és szerteágazóbb lett. Kiindulópontja egy rajz volt, valamint minden introvertált ember álma: a világítótorony. De milyen út vezet a portugál és a francia szakról Izlandra, ki az a kedvenc izlandi szuperhős, aki később bizony csúnya véget ér, miben különböznek az izlandi kísértetek az otthoniaktól és milyen szövegek kaphatnak Dunajcsik Mátyás Lehetőséget? Az író-műfordító Skype-on adott interjút a Könyvesblognak.

Évek óta Izlandon élsz, és igazából nem volt meglepetés, hogy megihlet az ország, az talán annál inkább, hogy először egy gyerekkönyvet adtál ki a kezedből. Mi volt az, ami ehhez a műfajhoz vonzott?

Az a vicces, hogy gyerekirodalommal két irányból volt eddig aránylag intenzívnek nevezhető kapcsolatom. Az egyik, hogy tavaly egy kisebb kiadónak újrafordítottam Saint-Exupéry A kis herceg című könyvét. A másik, hogy jelenleg egy nyelvi képzésen veszek részt Izlandon, és amikor az ember nyelvet tanul, akkor először nyilván nem magasirodalmat, hanem gyerekkönyveket kezd el olvasni. Így a legtöbb ifjúsági vagy gyerekirodalmat izlandi nyelven olvastam, és a leginkább innen ismerem ennek a műfajnak a mintáit – nem mintha később írás közben különösebben érdekelt volna, hogy ezeknek a mintáknak megfeleljek. Az, hogy mesét írjak, igazából akkor vetődött fel bennem, amikor elindult a Tessloff-Babilon Szeretek olvasni című sorozata. Ebbe a sorozatba Mán-Várhegyi Réka, a kiadó egyik szerkesztője olyan szerzőket is meghívott, akik számomra nagyon fontosak, és a „felnőtt” írásaikban egyébként nagyon brutális, radikális szövegeket írnak, mint például Bartók Imre vagy Sepsi László. Eleinte azon gondolkoztam, hogy én is megpróbálnék egy ilyen mesét írni, ezért elkezdtem gondolkozni egy lehetséges sztorin, viszont mire összeállt a cselekmény nagy része, már teljesen világos volt, hogy ez egy sokkal nagyobb, szerteágazóbb és részletesebb történet lesz, mint a Tesloff-sorozat apró kis kötetei. Azt hiszem, Tolkien mondta A Gyűrűk Ura történetéről, hogy mesélés közben egyre csak nőtt, és itt is valami hasonlóról volt szó.

Dunajcsik Mátyás: A szemüveges szirén

Kolibri Gyerekkönyvkiadó, 2016, 90 oldal, 2499 HUF

 

Azokból az izlandi mesékből, amelyeket eredetileg nyelvtanulás céljából olvastál, volt olyan, ami nagyon megfogott, és emiatt átemelted egyes elemeit a saját mesédbe?

Közvetlenül nem igazán. Az izlandi népmesevilág és a hozzá kapcsolódó középkori prózairodalom és költészet persze hihetetlenül izgalmas és gazdag anyagot képeznek, ami sok szempontból európai gyökerekből táplálkozik, ugyanakkor sok egészen speciális része is van. Ilyeneket használtam már föl korábban, például a Magyar Nemzeti Galéria Textúra-projektjében, ahol különböző festményekhez kellett írni, melyeket azután színészek adtak elő. Én ott Kisfaludy Károly Tengeri levegői vihar című festményéhez írtam A tenger legsötétebb éjszakája címmel egy olyan szöveget, amely egy klasszikus izlandi – bár több más népnél is megtalálható – népmesei motívumot, a fókabőr történetét dolgozza fel. A szemüveges szirénbe nem emeltem át konkrét folklór-elemeket, talán azt leszámítva, hogy a könyvben szereplő kísértetek nem az általunk megszokott testetlen, félig átlátszó európai szellemek, hanem az izlandi hagyománynak megfelelően nagyonis korporális, a fizikai világot aktívan alakítani képes élőholtak. Maga A szemüveges szirén története viszont egy legendáról és egy legenda megfejtéséről szól, és bár a legendát nem az izlandi folklórból emeltem át, az, ahogyan ezek a történetek működnek, ahogy egy-egy apró részletből – akár rosszul tudott információból – kialakul egy teljesen másfajta hiedelem és magyarázat bizonyos jelenségekre, az nagyban kapcsolódik ahhoz, amit az itteni népmesék természetéről tanultunk az egyetemen.

A szemüveges szirénnél volt egy konkrét kép a fejedben, amelyből azután kibomlott az egész történet?

Elsősorban képek voltak, illetve bizonyos elemek: az világos volt, hogy a világítótorony központi motívum lesz. Üldözési jelenetet és kísértethajót is szerettem volna a sztoriba, így tehát ezeket az elemeket kellett összerakni. Ami igazán fantasztikus, hogy azokat az első látomásokat, amelyek nagyon erősen bennem voltak, és meghatározták ennek az egész történetnek a születését, Gilicze Gergő az utolsó ecsetvonásig olyan tökéletesen valósította meg, hogy tényleg csak telepátiára tudok gyanakodni. A képek ugyanis abszolút olyanok lettek, ahogyan én láttam őket a fejemben.

Hogyan találtatok egymásra az illusztrátorral?

Az első többé-kevésbé közös vállalkozásunk az volt, amikor Bíró Zsófia A boldog hentes felesége című könyvét szerkesztettem, és illusztrátort kerestünk a könyvhöz. Akkor már ismertem Gergő munkáit, és sikerült megnyerni őt a közös munkára, ami annyira jól sikerült, hogy később a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztői pozíciójának hátrahagyása után vele terveztettem meg az új, személyes logómat, a Vízihollót, amit azóta is használok. Gergő egyébként minden évben hagyományosan rajzol egy képet karácsony előtt, amely a három királyok érkezését mutatja be. A királyok mindig más közlekedési eszközzel érkeznek, és a 2013-as képen pont egy szép nagy régi hajó volt, útban egy hegyen lévő kis ház felé. Ha igazán őszinte vagyok, akkor ez a kép volt az, ami mindig is a szemem előtt lebegett a történet írása közben. Így aztán a könyvön való munka során fel sem merült bennem, hogy bárki másban gondolkozzak.

gilicze_hajo.pngGilicze Gergő hajója

Az a tény, hogy a főszereplő kislány egy világítótoronyban él egy pici szigeten, és még a leckéjét is rádión kapja meg, a magány, az elszigetelődés leképeződése is lehet akár. Kívülállóként mindezt akár az izlandiak sajátjának is tekinthetjük, de ez a vonás mennyire jellemző rád?

Végső soron ennek a mostani interjúnak a szituációja sem különbözik sokban attól, ahogyan a főhősöm a külvilággal tartja a kapcsolatot, hiszen én is itt ülök egy szigeten az Atlanti-óceán közepén, te pedig Budapesten vagy, és a technológia segítségével tudunk beszélgetni. A szelesszirti világítótorony nyilván egy szimbolikus leképezése az izlandi helyzetnek, de azt remélem, hogy mindennek nemcsak a negatív vonásai domborodnak ki, hanem az is, hogy sokféle ember van a világon, és van olyan is, aki számára ez az állapot egy fantasztikusan jó és vágyott dolog. Izland szerintem az egyik legjobb hely az introvertált személyiségeknek, és egy introvertált személyiségnek meglátni egy szigeten álló világítótornyot nagyjából olyan, mintha egy alkoholistának egy borral teli pincét mutogatnának. Az izlandi táj többnyire elképesztően kopár, gyakorlatilag alig vannak fák, és sok száz kilométerre el lehet látni, ami az introvertált személyiség számára azt jelenti, hogy akár napokkal korábban látja, ha valaki közelít felé. Ez pedig fantasztikus biztonságérzetet tud adni. A világítótorony pont ennek a metaforája, azzal együtt, hogy közben a külvilág számára is nagyon fontos és hasznos munkát végez.

Azzal tehát, hogy Izlandra költöztél, olyasvalamit találtál, ami a személyiségedhez nagyon is passzol?

Nézd, én annak idején portugál-esztétika szakon kezdtem az egyetemet, és a portugált  tulajdonképpen Brazília miatt hagytam ott, amivel kötelező volt foglalkoznunk a nagyjából azonos nyelv miatt. Gondolj csak bele: szikrázó napsütés, meztelen testek, forróság, nagymellű nők, szamba a tengerparton – ez nagyjából minden, amitől irtózhat valaki olyan, aki aztán később önszántából az Északi sarkkör közelébe költözik egy szélfútta szigetre. Az esős, szomorú európai portugál nekem nagyon bejött, a braziltól viszont kirázott a hideg. De persze nem csak személyiségi okok voltak a dolog mögött: az a pár év, ami megelőzte a kiköltözésemet, hihetetlenül sűrű időszak volt az életemben, nagyjából tíz évnek megfelelő történés volt besűrítve 3-4 évbe. Ahhoz a folyamatos pörgéshez képest egy idő után szükségem volt arra, hogy sokkal koncentráltabb, nyugodtabb környezetbe kerüljek.

Mindez akkor egy töltődési folyamatnak is felfogható az életedben?

Feltöltődni az ember két hétre utazik el a horvát tengerpartra, és nem két évre költözik el egy észak-atlanti szigetre. Ha egyszer el is kell innen mennem, a lelkem egy része már örökre itt marad – vagy éppen már mindig is itt volt. Szóval persze, nyilván van a személyiségemnek egy olyan része, ami Izlandhoz kapcsolódik, és ez az évek során egyre csak erősödött. Vagy igazából csak annyi történik, hogy öregszem, szerencsére. De hát az írás eleve is eléggé magányos műfaj. Minden írónak megvan a maga szigete, akkor is, ha épp Budapest belvárosában dolgozik.

A portugál után francia szakon tanultál, francia nyelvből is fordítottál, ahhoz képest nem nagy ugrás az életedben, hogy éppen Izlandon kötöttél ki?

De, és épp ez a szép benne. Engem mondjuk mindig is valahogy Európa egésze érdekelt, és ennek a világnak csak két különböző iránya a latin és a germán világ. Ha az esztétikum kanti meghatározásából indulunk ki, akkor talán nem túlságosan légből kapott dolog felállítani egy olyan párhuzamot, hogy amíg a latin, déli-mediterrán világ inkább a szépség, addig a germán, északi-atlanti világ a fenséges fogalmához kötődik. Tulajdonképpen az én utazásaim is a kettő közötti mozgásként írhatóak le. Iszonyatosan más világ, és nagyon más mechanikája van egy germán nyelvnek, mint egy újlatinnak. És ami fantasztikusan izgalmas, egyúttal borzasztóan nehéz is az izlandiban, hogy még az összes többi skandináv nyelvhez képest is elenyésző hatással volt rá a latin. Így amikor az ember izlandiul tanul, nagyon máshol vannak a nehézségek, és miközben a többi nyelv nagyon jól áramvonalasodott az évszázadok során, az izlandi többé-kevésbé megmaradt annak az ónorvégnak, amit a 9-10. század környékén beszéltek azok a vikingek, akik először népesítették be Izlandot.

dunajcsik2.jpgFotó: Korai Zsolt

Aki kinyitja a könyvet, rögtön látja, hogy a benne szereplő izlandi verset te fordítottad. Mit kell tudni erről a versről, és eleve a versfordításaidról?

Verseket tavaly ősszel kezdtem el közvetlenül izlandiból fordítani. Korábban, nyersfordítások alapján már csináltam kisebb versrészleteket Egyed Veronika regényfordításaiba, aki szintén Izlandon él, és ő fordította Ófeigur Sigurðsson, Hallgrímur Helgason és Sjón könyveit is. Az izlandi irodalmi hagyomány nagyon érdekes sajátossága ugyanis, hogy a kortárs írók regényeiben is ugyanúgy vannak versbetétek, ahogy a 14. századi izlandi sagákban. De önálló verseket egyenesen izlandiból fordítani csak másfél évnyi brutálisan kemény nyelvtanulás után voltam képes, persze még így is rengeteg szótárazással és konzultációval. Ennek az első nagy eredménye volt, amikor tavaly decemberben megtartottuk a Szóceán-estet. Az est programját ezekből a fordításokból raktuk össze, és picit átszabott formában idén nyáron megismételjük majd a Margó-fesztiválon.

Ami érdekes az izlandiból való fordításban, főleg a 19. és kora 20. századi szövegeknél, az az, hogy az izlandi prozódia a szótagszámon, a ritmuson, a rímen és a jelentésen túl még egy plusz réteget rápakol a versekre, ez pedig az alliteráció, aminek nagyon szigorú szabályai vannak. És mivel a magyar műfordítási hagyomány olyan, hogy lehetőleg mindent át akarunk vinni a túlsó partra, ezért ha az ember ilyen formájú szöveggel találkozik, akkor természetesen meg akarja próbálni ezt is visszaadni. Ami nyilván pokolian nehézzé teszi a dolgot. Tényleg olyan, mintha az ember keresztrejtvényt fejtene, mert annyi mindennek kell stimmelnie egyszerre, viszont ha sikerül, akkor annak elképesztően erős hatása van. A könyv elején szereplő vers fordítása abból a szempontból túl is van teljesítve, hogy egyetlen betűvel csinálom végig mind a hat sor alliterációit, holott az eredetiben ez háromszor két soronként jelenik meg. De néha kijönnek ilyen dolgok is.

A fordításban elsősorban amúgy mindig is az irigység motivált. Egyszerűen arról van szó, hogy vannak szövegek, amiket baromira szerettem volna, ha én írtam volna meg. A Szóceánban szereplő versek is fantasztikusan szépek és izgalmasak, és ebből logikusan következett, hogy egy idő után megpróbáltam lefordítani őket magyarra. De igazából akkor se tudnék leállni vele, ha nem csinálnánk belőle esteket, vagy nem jelennének meg nyomtatásban, mert ha egy idegen nyelvű szöveg mélyen megérint, rögtön a fordítás az első dolog, ami eszembe jut róla.

Van még olyan mű, ami a fordítási listádon szerepel?

Műfordítóként a csúcsot már elértem, mert azok után, hogy lehetőségem volt (újra)fordítani Oscar Wilde-tól a Dorian Gray képmását, nem tudom, lesz-e még olyan szöveg, ami egy a szívemhez ennyire közel álló szerző ennyire fontos főműve. A legnagyobb fordítói szerepálmomat tehát már beteljesítettem, ám most, hogy nyakig vagyok egy teljesen új irodalomban és kultúrában, persze gyűlik a listám azokból a művekből, amiket idővel lehet, hogy szeretnék lefordítani. A Corvina Kiadó nemrég kezdte meg végre Bernáth István hagyatékban maradt saga-fordításainak méltó kiadását: tavaly jött ki az első kötet, a Völsunga saga, most Könyvhétre pedig az Egils saga, ami az egyik legfontosabb szöveg ebből a korpuszból, nagyjából a Njáls saga után a második legfontosabb, ami szintén előkészületben van már. Az én kedvenc sagámat, a Grettis sagát viszont nagy szerencsémre tudtommal nem fordította le Bernáth István, és persze már nem is fogja. Úgyhogy bőven vannak még meghódítható területek. A Grettis sagát egyébként ebben a félévben olvastam először, és vicces módon a félév közepén épp a főhősről elnevezett utcába, a Grettisgatába költöztem Reykjavík belvárosában. Ez egy nagyon szép, tragikus és depressziós történet egy törvényen kívüliről, aki Izland legerősebb embereként egy olyan társadalomban él, ahol már nem nagyon van szükség szuperhősökre. És ahogy keresi a helyét, eleinte úgy is néz ki, talán sikerül a többiek hasznára lennie szakavatott troll- és kísértetvadászként, ám egy idő után – legalábbis a társadalom szemében – végül ő maga is egy polcra kerül a többi természetfeletti, mihamarabb kivégzendő szörnyeteggel. De vannak kisebb szövegek, elsősorban trollokról és óriásokról, amiket már összegyűjtöttem, és lehet, hogy egy idő után megpróbálok belőlük valamiféle könyvet összeállítani. Idén nyáron a Szóceán-esten négy-öt izlandi szerző szövegeit fogjuk megmutatni, de már most simán össze tudnék rakni egy ugyanilyen hosszú és izgalmas estet teljesen más izlandi költők műveiből.

A magyar könyvek, a magyar fordítások mennyire vannak jelen az izlandi könyvpiacon?

Két olyan huszadik századi magyar könyvről tudok, amit lefordítottak izlandira, ezek Kertész Imre Sorstalansága és Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című kötete. Ezenkívül nem nagyon jelent meg semmilyen magyar nyelvű irodalom Izlandon. Ami érdekes, hogy húsz évvel ezelőtt Esterházy Péter vendége volt a reykjavíki irodalmi fesztiválnak. Az utóbbi félévben egy olyan rádiós újságírónőnél laktam, aki annak idején ott volt a fesztiválon, és sokat beszélgetett Esterházyval, és teljesen szürreális élmény volt, hogy amikor kipattant a hír, hogy Esterházy Péter beteg, akkor ott ültünk Reykjavíkban a világ másik végén, egy izlandi újságíró konyhájában, és arról beszélgettünk, mennyire szurkolunk mind a ketten neki, hogy minél hamarabb felépüljön.

A szemüveges szirénben felcsendülő dalokat itt hallgathatod meg!

És arra van valamiféle elméleted, hogy a magyar könyvek miért nem találták meg az útjukat Izlandra?

A magyar könyveknek bárhová külföldre nagyon nehéz az útjuk. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy iszonyatosan kevés pénzt fordít az állam arra, hogy megfelelően promotálja és megfelelően támogassa a magyar fordítások elkészültét. Egykori kiadói emberként pontosan tudom, hogy amikor találtam egy fantasztikus könyvet valamilyen kisebb ország irodalmából, eszembe se juthatott, hogy ne úgy álljak a főnökeim elé vele, hogy a könyv erényei mellett azt is hozzáteszem, mennyi támogatás pályázható a kiadásához az adott országtól. Ma ahhoz, hogy egyáltalán beszélgetni lehessen külföldi könyvkiadókkal egy magyar könyvről, legalább 20-30 oldalnyi angol fordítás kell, ami nem olcsó dolog, és ezt nagyon korlátozott mértékben támogatja az állam, ahogy aztán a teljes könyvek idegen nyelvű kiadását is. A jelenleg a PIM fennhatósága alatt működő Magyar Fordítástámogatási Iroda költségvetését nagyjából tízszeresére kellene emelni, és akkor lenne egy európai szinten elfogadható alapja annak, hogy ezek a könyvek eljussanak külföldre. Ráadásul azok az összegek, amelyeket megítél az iroda, ha magyar szemmel nem is feltétlenül tűnnek kicsinek, egy svéd vagy egy német könyv kiadási költségeinek csak a töredékét jelentik. Izland és Magyarország esetében mindemellett  nyilván még ott a két ország közötti távolság is. Ami izgalmas egyébként, hogy a 19. század közepén az izlandiak sokkal jobban figyeltek a magyarokra, mivel maguk is kis népként, a saját szabadságukért és önrendelkezésükért küzdve egy nagyhatalmú, régi monarchiával szemben nagy figyelemmel kísérték az 1848-as forradalom történéseit, és izlandi költők verseket is írtak róla. Sőt, Petőfi Sándornak például egy csomó versét lefordították izlandira az 1870-es években. Idén épp a költészet napján posztoltam egy ilyet, a Szeptember végén izlandi verzióját.

Idén már második alkalommal osztották ki a rólad elnevezett Dunajcsik Mátyás Lehetőséget. Hogyan zajlik ez a folyamat? Milyen szempontok alapján döntesz? Van esetleg konkrét listád, vagy vannak kollégák, ismerősök, akik a figyelmedbe ajánlanak olyan szerzőket, akik érdemesek lehetnek a díjra?

Idén már vannak kémeim, akiket felkértem arra, hogy tartsák nyitva a szemüket, mert nyilván most, hogy már két éve itt élek, sokkal kevésbé látok rá az otthoni történésekre. A szövegekben azt az élményt keresem, amikor tulajdonképpen nem is értem, hogy magyar nyelven ez hogyan tudott megíródni. Amikor valami nagyon más, mint bármi, amit korábban olvastam, és az egész mégis iszonyatosan jól működik. De nem az öncélú provokáció a lényeg, hanem az, hogy a bevett játékszabályokon kívül hogyan lehet izgalmas és érdekes irodalmat csinálni. Ha az ember ma ír egy több generáción átívelő családregényt az apákról és az apák bűneiről, szépen kimunkált mondatokkal és a komplett huszadik századdal párszáz oldalon, azzal persze szép sikereket lehet elérni, de én mondjuk rögtön ásítási rohamot kapok az ilyenektől. A díj kapcsán azokat a könyveket keresem, amelyek olyan új impulzusokat tudnak behozni, nemcsak az írók és az olvasók, hanem a kiadók és a kultúrával foglalkozók világába is, amelyekre szerintem szükség van ahhoz, hogy egészséges és széles látókörű legyen az, ahogyan az irodalomról gondolkozunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr868762274

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.