Olvass!

KönyvesBlog

Sándor Erzsi: Nagyon nagy sokk, amikor az ember életében először beszél úgy a gyerekeivel, mint az anyja

2016. június 07. .konyvesblog.

erzsi.jpgFotó: Horváth Judit

A tabudöntögetés generációról generációra öröklődő adottság Sándor Erzsi családjában, csakúgy, mint a kíméletlen őszinteség és az önirónia. Új könyve, az Anyavalya - ahogy az a címéből is kitűnik - anyaregény, amelynek epizódjait történelmi események keretezik. Az újságíróval a gyereknevelési elveiről, zsidó gyökereiről és édesanyja különleges lényéről beszélgettünk. 

A Szegény anyám, ha látnámban a fiad vakságának témájával foglalkoztál, hasonlóan szókimondó, bátor stílusban, olykor kíméletlenül, mint ahogy ezekben az új szövegekben is. Tudtad, hogy ha új történetbe kezdesz, az édesanyádról fogsz írni?

Amikor először arra gondoltam, hogy könyvet kellene írni, nem is jutott eszembe más, mint az anyám. Vele akartam tisztába jönni, ő egy teljesen különleges lény volt. Rengeteg történetem volt, ami alapvetően és mindenképpen az anyámhoz tapadt. A Tomi-könyv viszont könnyebbnek tűnt, jobban körülhatárolható anyag volt. Már csak az a kérdés, hogy kiről fogom írni a harmadik könyvem, mert alig maradt több családtagom. Ez kicsit aggaszt, bár a pasikat még nem írtam meg, úgyhogy reszkessenek. Sor fog rájuk kerülni.

Az első könyvedben anya vagy, a másodikban gyerek. Tudatos döntés volt, hogy ezekben a történetekben említést sem teszel a saját gyerekeidről? Hiszen édesanyád még élt, amikor ők megszülettek.

Két, többé kevésbé tudatos döntést hoztam meg a könyv kapcsán. Amikor nekiálltam, dermedten láttam, hogy a szövegek nem vezettek sehová. Később rájöttem, hogy valójában Tomi könyvét írtam tovább. Aztán elkezdtem még egyszer, de az se állt össze, úgyhogy hagytam, hátha történik valami. A „majd csak történik valami” családi filozófia, erre sikerült már néhány életet ráépítenünk. Szóval nem gondolkodtam, és egyszer csak világossá vált, hogy gyerekként kéne ezt valahogy összerántanom. Nevezzük ezt nagyképűen tudatosnak. Tán azt is láttam, hogy nem fogom tudni a gyerekkorban tartani magam, képtelen leszek nem reflektálni magamra, tehát nem fogok tudni eljutni sem Borbély Szilárdig, sem Dragomán Györgyig. Mondjuk ezzel tisztában voltam már az első pillanatban is. Távlatnak szépek, de az adottságok mégis mások. A másik nagyjából tudatos döntés a fürdőszobai helyszín megtalálása volt. Ennek megörültem, mert valós, és még mankót is adott, segített abban, hogy átlássam az egészet, kijelölje a haladási irányt: tudtam, hogy lesznek majd egyéb fürdőszobák is. Az más kérdés, hogy a világ legtisztább gyereke lettem a könyv végére. Ember könyvben ennyit még nem fürdött.

Sándor Erzsi: Anyavalya

Park, 2016, 268 oldal, 2990 HUF

 

Anyám a valóságban megérte a házasságomat és a két gyerekem születését. Rengeteg történetet tudnék elmondani arról, hogy a viszonyunk hogyan tükröződött a párválasztásomban és a gyereknevelésemben, de ezt a témát végtelenül unom. Ráadásul Lujza is, meg Tomi is azt kérte – a volt férjemet már meg se kérdeztem –, hogy hagyjam ki őket az elkövetkezendő könyvekből. Jóllehet az ember írószerű emberként korlátlan mennyiségben fölhasználhatja a családtagjait, és fütyül a személyiségi jogaikra. Le vannak ejtve, tetszettek volna máshová születni! Aztán arra gondoltam, számon kérheti-e bárki rajtam, hogy a tizenhét éve halott anyám hány éve halott? Nem mindegy? Hát ezért nem kerültek bele a gyerekeim. Ahogy nem akartam megírni a Szegény férjemmel való vekengéseim című fejezetet sem.

A gyereknevelés során volt olyan dolog, amit teljesen máshogy csináltál, mint ahogy azt édesanyád tette volna?

Sok minden. A legfontosabb, hogy nem basztattam őket. Illetve a fene tudja, lehet, hogy igen. De inkább azt akartam, hogy örüljenek annak, ami történik velük. Amikor megpróbáltam az életüket egyengetni a megkérdezésük nélkül, abból mindig csak baj lett. Bíztam abban, hogy megtalálják a maguk útját. Legfeljebb nem találják meg. Ez nem az én karrierem, hogy egészen pontos legyek, nem az én életem, és nem az én glóriám fényesítése. Egy csomó mindenben persze ugyanazt csináltam, mint az anyám. Nagyon nagy sokk, amikor az ember életében először a saját gyerekével szemben egyszer csak meghallja a szájából kijönni az anyja hangsúlyát és mondatait.

Amikor a lányod, Lujza bejelentette, hogy ő is a Színművészeti Egyetemre megy, hogyan reagáltál erre?

Hogy Lujza színész akart lenni, az nyilván abból következik, hogy én színész voltam, és talán abból is, hogy otthagytam a pályát. De leginkább abból, hogy iszonyú szabadnak és boldognak érezte magát abban a színészházban, ahol gyerekként élt. Amikor bejelentette, hogy színész lesz, tudtam, hogy ez elkerülhetetlen volt, és hogy semmi baj, mert bármikor abba lehet hagyni. Voltaképpen el se kezdte. Szerintem őt jobban érdekelte, hogy bekerüljön a főiskolára és elvégezze, mint az, hogy színész legyen. Őt tényleg a saját szabadsága érdekli és nem a siker.

Tizennégy évig dolgoztál színészként, most pedig a Centrál Színház piárját segíted a munkáddal. A színpad már nem hiányzik?

Abban a pillanatban, amikor abbahagytam, már soha sem hiányzott. Már csak azért sem, mert az írás nagyon közel van bennem az átéléshez. Ha szerencsém van, ugyanazt élem meg a számítógép előtt, mint a színpadon: flow van, megáll az idő. Amikor benne vagyok és élvezem, akkor én azzá válok, aki öt- vagy tízévesen voltam anyámnál a konyhában. Látom a tárgyakat, érzem a szagokat, látom az anyám kismamacipőjén a ráfröccsent zsírfoltot, és ez annyira átélhető és pontos, hogy nincs az a színészet, ami ne lenne ugyanilyen jó. Csak annyi a különbség, hogy senki sem ugat fel a színpadra, hogy kezdjük elölről. A szabadság lényegesen nagyobb. Azt csinálok, amit gondolok, amit akarok.

Pár éve magam is láthattalak a Lüszisztraté című előadásban. Az csak kitérő volt?

A Lüszisztraté kihívás volt, nem kitérő. Vajda Robi a SaltoMortale alterszínházi csoport vezetője azt mondta: Lüszisztraté, politikai színház, kocsmában, nincs darab. Nagyon érdekelt engem, hogy afféle standuposként képes vagyok-e létezni. Tudok-e egy előadás folyamatában reflektálni a körülöttem levő politikai változásokra? Be tudom-e építeni azt poénként az előadás szövetébe, tudok-e közben partner maradni a többiek számára? Semmi köze nem volt ennek az úgynevezett figuraképzéshez, mert semmilyen módon nem játszottam el a Lüszisztratét. Én én voltam. Azalatt a két óra alatt Lüszisztraténak hívtak, és az volt a dolgom, hogy elkapjak egy ritmust és kitartsak mellette, ahogy Major Tamás mondaná. Nagyon élveztem. Eleinte borzalmas volt. Az első főpróbán, amikor tizenhat év után először azt érzékeltem, hogy nézők vannak körülöttem és beszélnem kell, effektív nem mozdult meg a szám, azt hittem, ott fog elvinni a mentő. Aztán belejöttem. Negyvenszer ment két év alatt kocsmában. A POSZT OFF-on is óriási sikerünk volt. Iszonyúan élveztem, nagyon jó volt az előadás, az ismerősök el voltak ájulva, hogy milyen jók vagyunk. Személyes sikereket hozott nekem. Ez pont elég volt ahhoz, hogy ne akarjam többször. Ebben ennyi volt.

Nekem úgy tűnik, hogy mióta közöd van a Centrálhoz, nagyobb a hangsúly a társadalmi felelősségvállalás kérdésein, sokszor jönnek fogyatékkal élő csoportok is a színházba, van szegényeket segítő program, nem is beszélve a felolvasó-maratonokról. Ez mind a te műved?

A maratonokat én találtam ki, igen. Mindez Puskás Tamás szociális érzékenységén is múlt, csak neki korábban nem voltak csatornái ezekhez az emberekhez. A rádiós munkám miatt nagy kapcsolatrendszert építettem fel segítségre érdemes és alkalmas emberek körében, Puskás viszont éppen az a vezető, aki szociálisan érzékeny, de nem ismer szociálisan lecsúszott embereket, leszámítva a színház által befogadott egyetlen hajléktalant, akihez még a kórházba is bement. Szóval van benne emberi melegség és lelkiismeret, ami fontos. Én meg sitty-sutty elértem azokat, akiknek szüksége volt segítségre. Nem volt nagy kaland megtalálni például a Mándy Iván szakiskolát, ahol túlkoros cigány gyerekeket próbálnak eljuttatni a nyolc általános befejezésig. Ismertem őket és tudtam, hogy ha idejöhetnek színházba, az baromi jó lesz. Mivel Puskásban tényleg nagy a kísértés a jóra – így brechtesen –, nem kellett meggyőzni arról sem, hogy legyen Holokauszt és a családom-maraton. Rákérdeztem, ő azt mondta, jó. Jövőre a születéstörténetekről szeretnénk hasonló rendezvényt csinálni.

Az Anyavalya képmelléklete:

Sándor Erzsi_Anyavalya_melléklet by konyvesblog

Hogy viszonyulsz a zsidó gyökereidhez? Megtartottál valamit a családi hagyományokból?

A zsidó újévet hellyel-közzel megtartom, de nem mindig akkor, amikor van. Semmit nem tudok a zsidó hagyományokról, az anyám nem adott át róluk semmit, olyan fokon fordított hátat a vallásnak, totálisan szakított az egésszel, holott már-már ortodoxiában élt a családja, nagypapám mindenképpen. Nálunk mindig volt karácsony, ami ennek megfelelően sajátos értelmezésben zajlott le, nekem nem hiányzott a misztérium hozzá. Fel se merült a hanuka, annak a létezését sokkal később tudtam meg, bár akkor sem vertem az asztalt, hogy nekem inkább gyertyatartó legyen és ne karácsonyfa, a mai napig van karácsonyfám. Minden hagyomány és minden vallásosság ki lett véve az életemből, de ez így rendben is volt. Nem hiányzik, nem is adtam át a gyerekeimnek, vidám ateizmusban telt az életük, ők sem változtattak ezen.

A zsidóság – nagyon patetikusan – a kikerülhetetlen sors. Nem tudok ezzel mit kezdeni. Az én nagyszüleimet, unokatestvéreimet megölték, rablógyilkosság áldozatai lettek. Kirabolták és elpusztították őket, csak azért, mert zsidók voltak. Ezek a könyvben is előkerülnek. Ebből nem tudok másképpen kijönni, csak úgy, hogy hozzájuk tartozónak érzem magam. Ennél többet nem tudok a zsidóságról. A történtek miatt nekem nincs családom, csak egy fájdalmas zsigeri kapcsolatom van velük, akikről egyébként nem tudok semmit, csak amennyit az anyám elmesélt. De zsidónak tartom magam, ő miattuk. Egy rendes zsidó biztos a haját tépné ettől, mert szalonnát eszem, tepertőt, tréflit, semmit nem tartok a hagyományból. És nem járok templomba természetesen.

Sok családi traumát megírtál ebben a könyvben: holokauszt, háborús túlélés, édesapád 56-os disszidálása, édesanyád halála. Továbbra is „kímélet és önsajnálat” nélkül írsz, ahogy azt az előző könyved kapcsán is sokan megállapították. Nem viselt meg érzelmileg a családi történetek és a személyes életesemények újraélése?

Tulajdonképpen nem. Sokkal katartikusabb lelki munkára számítottam, mint ami lett. Nem kerültem a saját hatásom alá, pedig szerettem volna. Egyszer álmodtam az anyámról a nyáron, amikor írtam a szöveget. Az nagyon jó volt, mert amióta meghalt, nem álmodtam vele, a pszichiáter barátnőm ezt meg is tudná azonnal magyarázni. Most viszont, amikor leadtam a könyvet, megint álmodtam vele. Ugyan meghalva láttam, de örültem neki álmomban, hogy egyáltalán látom – holott én nem láttam anyámat holtában, ami szerintem nagy baj volt, de mindegy, erről tehetünk mind a ketten, főleg ő.

Sokkal jobban szerettem volna, ha ez az egész egy igazi, nagy átélhető lelki munka, de a szöveggel való bajlódás néha sokkal nehezebb volt ennél – máskor meg kifejezett öröm. Olyankor szégyelltem magam. Iszonyú jó volt a történeteket leírni, és gyakran gondoltam, hogy a mutter baromira örülne neki. Nyilván azt mondaná, hogy ez nem is így volt, és eladtál egy jó poénért, ami normális, mert miért ne adtam volna el. Hozzátenném: sok jó poénért.

Utalsz rá a könyvben, hogy édesanyád tudta, hogy újságíró leszel, ahogyan azt is, hogy egyszer megírod őt.

Az volt az anyai parancs, hogy válnom kell valamivé. Mindegy mivé, csak sikeressé. De azért volt annyira sznob, hogy az újságíró, az nagyon tetszett neki. Valószínű a Nobel-díjas fizikus is tetszett volna, de az hamar világossá vált, hogy a természettudomány nem lesz az én terepem. Így lettem színésznő, újságíró, ezért írok könyvet. Talán egyszer majd az is kiderül, hogy mit akarok én.

A kíméletlen őszinteség és humor családi hagyomány?

Bizonyos dolgokhoz ugyanúgy nyúlok hozzá, ahogy azt Tomi könyvében is tettem: tabukat döntögetve. Ez teljesen tudatos volt, és az anyám lényéből is fakadt. Ebben ez a család nagyon egységes, a tabuk felrúgása nálunk fontos volt. Isten tudja, honnan indultak ezek a forradalmak, amiket megvívtunk. Generációról generációra öröklődik a példátlan őszinteség, amivel gyakorlatilag tönkretesszük egymás életét.

Szeretek fölháborító lenni, a konfliktusokat is imádom. A családról, a zsidóságról, a holokausztról való beszéd egészen másképp hangzik egy holokauszt-ünnepségen és egészen másképp hangzik otthon, egy olyan családban, ahol nincsenek rokonok és nincsenek férfiak. Én az Auschwitzot megjárt nagynéném történetein nőttem fel, aki arról mesélt, hogy milyen gyönyörű volt a lubberstedti rabszolgatábort környező erdő, és egyszer szívesen visszamenne és megnézné milyen, ha nem kődarabokat kell ott talicskáznia. Többször mondtam neki, hogy akkor beülünk az autóba, lemegyünk, és megnézzük azt az erdőt. Ő viszont az utolsó pillanatban valahogy mindig kifarolt a dologból. Ennek ellenére mindig oda vágyódott. Ez a történet nincs benne a könyvben. Ha belegondolsz, az én nagynénémnek ugyanúgy van boldogságemléke a rabszolgatáborból, mint Kertész Imrének Auschwitzból. Képzeld el, ha megírtam volna! Ki hiszi el, hogy nálunk odahaza Kertész Imrében beszélt a nagynéném? Tudod, valószínű nagyon egészségtelen lehetett ezekkel a halottakkal és ezekkel az emlékekkel felnőni, de nekem természetes volt. Legalább volt körülöttem család.  

Szerző: Forgách Kinga

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr678783928

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.