Olvass!

KönyvesBlog

Baráth Katalin: Nincs olyan jó kedvem mostanában, hogy aranyoskodjak

2016. június 13. Kiss Orsi

barathkatalin.jpgFotó: Valuska Gábor

Dávid Veron századelős nyomozásai után Baráth Katalin új krimijében napjaink Budapestjére vezet, ahol egy titokzatos árnyék szedi áldozatait. Utóbbiak egytől egyig férfiak, de hogy van-e közük egymáshoz, azt még az egyelőre meglehetősen szkeptikus rendőrök se tudják megmondani. Ahogy sötétben tapogatóznak akkor is, amikor egy Bori nevű fiatal lányt egy éjszaka félholtra vernek egy kapualjban. Bori szabadidejében egy családon belüli erőszak áldozatait segítő egyesületben dolgozik, ami tovább bonyolítja a képletet. A lány lakótársát mindenesetre annyira sokkolja az eset, hogy elhatározza, saját nyomozásba kezd – miközben pedig nyomokat és elkövetőket keres, számíthat rá, hogy a nappal és az éjszaka rémei egy adott ponton elkerülhetetlenül találkozni fognak. Előző krimijeihez képest az Arkangyal éjjelben Baráth Katalin korszakot és közeget váltott, mindez azonban nem hirtelen elhatározás eredménye volt. Sokkal inkább egy folyamaté, melyet a tehetetlenség érzése és a hosszan tartó düh jellemzett. Baráth Katalinnal a besült próbálkozásokról, az erős női karakterekről, és a krimivé váló sci-fikről is beszélgettünk, közben pedig választ kaptunk arra a kérdésre is, hogy vajon akció- vagy szexjeleneteket nehezebb-e írni.

Sokan arra számíthattak, hogy folytatni fogod a Veron-sorozatot, ehhez képest kijöttél egy olyan könyvvel, ami a jelenben játszódik, hőse pedig nem egy széplelkű nyomozólány, hanem egy kőkemény fiatal nő. Régóta érlelted magadban ezt a váltást, hirtelen elhatározás volt, vagy csak egészen egyszerűen eleged lett a történelmi krimikből?

Az utolsó a helyes válasz. A kortárs irodalomban mindig is erősen jelen volt a történelmi téma, de az elmúlt években nagyon erős trend lett. Történelmi krimiből is megjelent már több, én pedig úgy éreztem, hogy nem akarok még ebbe a tengerbe vizet hordani. Miután a legutóbbi könyvem, Az arany cimbalom megjelent, három hónapig levéltáraztam, azóta pedig próbálok pénzt szerezni arra, hogy a kutatásaimból monográfiát írhassak, fogok is. Ezért is jutottam arra, hogy a töris téma maradjon meg inkább szakmai munkának. Persze nem kizárt, hogy a végén valamivel irodalmibb lesz, mint egy átlagos monográfia.

Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Agave Könyvek, 2016, 352 oldal, 3480 HUF

 

Ugyanakkor az látszik, hogy a történelmi fikciók nagyon népszerűek, igény tehát tagadhatatlanul van ezekre a könyvekre…

Abszolút el lehet adni őket, ezért is nem kis kockázatvállalás áttérni egy másik témára. Pedig ez a váltás részemről annyira még csak nem is volt megtervezve. Alapvetően nem hiszek abban, hogy az írók a saját életüket írják meg, de mielőtt ebbe a könyvbe belevágtam volna, egy csomó minden miatt nagyon dühös voltam. Olyan dolgok szerencsére nem történtek velem, amik a regényben is vannak, de egy rakás sikertelenség ért, miközben úgy éreztem, hogy erről nem tehetek. Azt éreztem, hogy tehetetlen vagyok. Volt egy rakás kutatói pályázatom, ami besült. Van, aki ezt sírással vezeti le, én tök dühös leszek, de ahelyett, hogy a dühömet máson vagy magamon vezettem volna le, azon kezdtem gondolkozni, hogy ezt az extra tapasztalatot hogyan tudom hasznosítani. Hosszan tartó dühös időszak volt, és úgy voltam vele, hogy ha már ismerem ezt az érzést, akkor használjuk föl, és csináljunk belőle valamit.

A könyvet olvasva nekem viszont az jutott eszembe, hogy a düh inkább talán abból származik, ami a regény egyik kulcstémája is: a nők elleni és a családon belüli erőszak, vagy mondjuk – hogy egy konkrét esetet is említsek – a nagy vitát kiváltott rendőrségi kampányvideók ügye…

Mindezek találkoztak bennem. Ugyanakkor volt egy erős tapasztalatom, egészen pontosan, hogy milyen az, ha folyamatosan dühös vagyok, és nem tudok vele mit kezdeni. Azt szerettem volna, ha van egy dühös karakterem; ehhez képest minden másodlagos volt. Fontos volt az is, hogy női karakter legyen, és utána néztem meg azt, hogy milyen környezetben milyen témát tudok hozzákapcsolni. A családon belüli erőszak témáját is inkább a karakter vonzotta be, én a magam részéről nem akartam megmondó ember lenni. De nem véletlen, hogy ez a téma bekerült a könyvbe, mint ahogy az sem, hogy azt gondoltam, a téma passzolni fog ehhez a karakterhez. Szinte minden hónapban van valami hasonló botrány, ráadásul elég megnézni, hogy az interneten hogyan reagálnak néha az emberek. Ez egyrészt felháborít, de közben meg próbálom megérteni, hogy miért reagálnak így, és ahhoz, hogy ezt megértsd, végig kell gondolnod egy csomó mindent.

barathkatalin2.jpgAz utóbbi években, mintha a krimik és az ifjúsági könyvek lennének azok, amelyek sokkal gyorsabban reflektálnak bizonyos társadalmi problémákra. Egyetértesz ezzel?

Szerintem más a munkamódszer egy kortárs szépirodalmi műnél és egy kriminél. Én például a könyveim első verzióját nagyon gyorsan megírom, nem érlelem magamban évekig a témát. A magasirodalmat író szerintem több kockázatot érez, nagyobb rajta a nyomás, hogy neki most nagyot és fontosat kell írnia. Én se véletlenül választottam a krimi-műfajt: amikor elkezdtem írni, azt éreztem, hogy olyan trendek vannak a kortárs irodalomban, amelyeknek én nem tudok, és nem akarok eleget tenni. Márpedig ahhoz, hogy valaki érvényesülni tudjon egy ilyen közegben, valamennyire alkalmazkodnia kell a korabeli kritikai ízléshez. De ha ezt az érzést elengedem, akkor már tudok saját magamhoz alkalmazkodni.

Amúgy krimi helyett eredetileg valami nagyon mást akartam írni. Azt gondoltam, hogy a következő könyvem egy science-fiction lesz, el is kezdtem írni, eljutottam a harmadáig, de sok volt benne az ötlet. Egészen pontosan volt benne két alapötlet, ami nem konvergált: egy szubjektív elbeszélői hang és a poszt-apokaliptikus Magyarország. A kettő együtt azonban nem igazán működött, egy szubjektív elbeszélővel ugyanis nehezebb világot építeni. Mindenesetre a kiadóm sokáig abban a tudatban volt, hogy egy sci-fi lesz a következő könyvem, és pont a tavalyi Könyvhét alatt közöltem velük, hogy kortárs krimi lesz. Én nagyon meg akartam ezt a dolgot írni, azt éreztem, hogy ezzel a könyvvel kölcsönösen szükségünk van egymásra. Most, hogy kész van, persze nem múlt el a dühöm, bár a helyzet jobb lett.

Az utóbbi évek krimi-sikereire elmondható, hogy a női hősök ezekben a sztorikban egyszerre passzív és aktív szereplők, áldozatok és cselekvők. A te főszereplőd is hasonló kettősséget mutat.

Nem akartam áldozatot, passzív női karaktert írni, mert azzal Dunát lehet rekeszteni. Anyagként az kevés egy regényhez. Az azonosulás amúgy mindig nagy kérdés, és felmerül, hogy ha nem szerethető a karakter, akkor mi van? A Holtodiglanban nekem például az volt a revelatív, hogy szereplők minél hibásabbak voltak valamiben, annál jobban felismertem bennük saját magamat. Ugyanakkor a szereplő hibás oldalával való azonosulás szerintem egy csomó mindenkinek problémát okoz. Ez egyfajta olvasási hagyománnyal is összefügg, azzal, hogy mit várunk el egy regénytől, mire szoktuk használni a saját életünkben az irodalmat. Ha épp nagyon el akarunk vele a menekülni a valóságtól, valami „szépet” akarunk olvasni, persze, hogy nem esik jól egy problémás főhős, problémás világ.

„Írókörökben örök dilemma, hogy szex- vagy az akciójeleneteket kínosabb-e írni” – írtad a blogodon. Azt gondolnám, hogy a szexjelenetek írásánál nincs kínosabb, nem véletlen, hogy az angolul írt könyveknél évente kiosztják a Bad Sex Awardot, de az Arkangyal éjjel után mi a te válaszod?

Akciójelenetet nehezebb írni. Írásban a nők szerintem kicsit könnyebben megbirkóznak a szexjelenetekkel, talán mert inkább a dolog érzelmi oldalával, és nem a technikai részletekkel foglalkoznak. Az akciójeleneteket azért nehezebb megírni, mert közben fejben kicsit koreográfusnak is kell lenned.

barathkatalin3.jpgAzt, hogy az eddigi krimijeidhez képest ez a kötet egy teljesen más vonalat képvisel, új kezdetként is éled meg? Izgulsz például, hogy mit szólnak majd az eddigi olvasóid?

Kicsit megint úgy érzem magam, mintha harmadik elsőszerzős lennék, az Ida és az aranygyapjú meg A fekete zongora után megint. De ezt az izgalmat elengedtem akkor, amikor még a végső szerkesztés előtt elküldtem néhány embernek a kéziratot, és az első reakciók megérkeztek. Az mindig fontos, ha azt mondják, hogy végig lehet olvasni nagyobb szenvedés nélkül, mert akkor az azt jelenti, hogy működik a történet. Innentől kezdve pedig nem rajtam múlik. Persze biztos lesz olyan Veron-rajongó, aki majd kiborul, de azért nem félek ettől annyira, mert voltak olyanok, akik már az utolsó Veron-könyvtől is kiborultak, mert valami mást kaptak, mint amit vártak. De segített nekem abban, hogy átbillenjek. Az a könyv olyan lett, amilyet én akartam, és nem hiszem, hogy már vissza akarok térni a kezdetekhez. Nincs olyan jókedvem mostanában, hogy aranyoskodjak. Meg egyre inkább sajnálom rá az alkotó időt. Ráadásul volt olyan olvasóm is, akinek meg pont azért tetszett az a könyv, mert kicsit más volt, mint az előzőek. Ebből is merítettem bátorságot.

A Veron-könyveknek ezzel akkor végleg hátat fordítottál?

Nem, egy első világháborús sztorit még biztosan akarok belőle írni.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr878755516

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.