Olvass!

KönyvesBlog

Kolozsi László: A kútnál

2016. június 16. .konyvesblog.

kolozsi_2.jpgFotó: Valuska Gábor

Két évvel ezelőtt, A farkas gyomrában című könyve megjelenése idején Kolozsi László egy nagyon erős vallomásban megírta, hogy mi is az oka valójában, hogy krimit ír. (ITT tudjátok elolvasni) Idén tavasszal megjelent Kolozsi új könyve, A bejrúti járat (ITT tudsz beleolvasni), ő pedig küldött nekünk egy új szöveget, amelyben a II. világháborúban mosolygó fegyveres nagyapjáról, a magyar megszálló csapatokról és arról is írt, mekkora nyomot hagyott benne, hogy harmadéves egyetemista korában megtámadták és megverték a szegedi Ligetben. 

Nagyapám fényképei

Nehezen bocsátottam meg nagyapának a hallgatását. A háborúban készült képeket látva számtalan kérdésem lett volna hozzá, de már nem tudott felelni. Fortyogott bennem némi indulat, és ez közvetve kihatott még a lányaira is: biztos vagyok benne, hogy a nagynénémmel, azzal a nővel, akit egyébként a legjobban szerettem a családban, azért volt és maradt rendezetlen a viszonyom, mert ő sem beszélt, holott, ebben biztos voltam, tudott egy csomó mindent a tatáról.

A tata – nem is tudom miért, így hívtuk – töpörödött, kifejezetten goromba kisember volt (apám apja), morogva járkált kinn az udvaron, szöget vert be mindenhová, ha kérdeztem, szinte csak vakkantott. A melegszívű, mocskos szájú, nagy életű nagymama ellensúlyozta, alig figyeltünk rá: a nagymamát lehetett szeretni, imádni. Őt nem.

Egy félig lebombázott, földpadlós parasztházban éltek, B. legszegényebb részén, nem messze a cigányputriktól. Nyolc éves voltam, amikor bevezették a villanyt a házukba – még emlékszem a petróleum szagára – korán munkára fogtak már engem is: fát kellett vágni, kukoricát kellett darálni, eljárni tápért és legfőképpen vízért.

Két kút volt a közelben, a nyomós kút mintegy ötszáz méterre, Oláhné háza előtt. A fia sorozatgyilkos volt, gyereket erőszakolt meg, a Csillag börtönből minden zajra megrezzenő, riadt elmebetegként jött ki, rendszerint csak ült az udvaron és gyújtósnak aprított fát. Talán érthető, hogy nem szívesen jártam feléjük. Ha mégis arra mentem, mert nem akartam elmenni a távolabbi cigánykútra, óvatosan benéztem az Oláh ház udvarára, az alacsony kerítésen át, hogy megnézzem a gyilkost. A torkomban dobogott a szívem, ahogy néztem. A tyúkok kapirgáltak az udvaron, káráltak, egy komondor vakkantott – volt nekik három, a tyúkketrecek mögött, egy ráccsal elkerített, kopott hátsókertben – a gyilkos unottan, mint akinek mindenre bőven jut ideje, egy fatönkön üldögélt, kezében egy kisfejszével.

Kolozsi László: A bejrúti járat

Athenaeum, 2016, 424 oldal, 2990 HUF

 

A másik irányba menni, a cigánykútra, messze nem volt ennyire félelmetes vállalkozás: a házak körül ott nem volt kerítés, a kutyák ki-be járkáltak, a velem egykorú lányok olykor meztelenek voltak, és az apjuk csak magánhangzókat tudott kimondani. Vagy legalábbis mi így hallottuk, ezért neveztük el Iáu-nak. Mia ó éesaádat keesel ee? kérdezte. Nem voltak fogai, mégis mindig evett. A házak portájára mindenféle lomokat hordtak össze, volt egy szamaruk, aminek a kényszeres iázását a nagyanyáméktól is hallani lehetett: mintha megakadt volna benne valami, és nem tudná kiköpni, úgy nyikorgott esténként. Aztán valaki kijött mindig a házból és rácsapott.

Nagyanyám hétvégéken fellocsolta a padlót, pénteken, szombaton jöttek a vendégek. Csengő nem volt, az érparti ház (autóval meg sem lehetett közelíteni, a fák, a közeli patak miatt) kis ablakán kocogtattak. Ha megjöttek, nagyapám visszavonult, bevette magát a kemence mögötti sutba, vagy kiment a kertbe, hogy gyomláljon, beverjen néhány szöget, oda, ahova nem kell. Mi baja van, kérdezte a vendég, nagyanyám meg megvonta a vállát, a szokásos.

Volt idő, hogy félreértettem, mit ért Rilke saját halál alatt. Illetve nem is biztos, hogy félre: másként, mint nagyapám halála után. A barátaimmal arról beszélgettünk (Rilke nagy közös téma volt a legszorosabb barátokkal), hogy magának Rilkének sem jutott ki a saját halálból. Mert nagy kínok közt halt meg, fehérvérűségben. De a saját halál nem a szép halált, a könnyű halált jelenti. Szó sincs róla. Hanem azt a halált, amiért megküzdöttünk, amit kiérdemeltünk, ami nem egyszerűen átmenet a túlvilágba, a nem-létbe, hanem az utolsó, kivételezett léthelyzet, amiben még megtapasztalhatjuk az életet, a testen kívüliséget, a saját testünk erejét, azt, hogy a test mennyire tud küzdeni. Az életünkből, a történeteinkből következik, és az a saját halál, aminek saját története van.

Rilke megküzdött a halálért, megküzdött a saját testével: nem engedte, hogy ópiummal kábítsák el a tudatát, ébren várta a test teljes elmúlását, úgy képzelem, szinte érdeklődve, figyelve, mintha nem is a saját testében lenne, az utolsó pillanatokat: ez egy tudatos és tökéletes készültség, saját halál. Ahogy az, a halála előtt révületben élő (heroin függővé váló) egyetemi oktatóé a Barbárok a kapuk előtt című filmben. Ahogy az a Hemingwayé. Egy a teljes életpályából és a hitbéli kötöttségekből, a szokásokból következő, ellenállhatatlanul egyedi és a haldokló személyének szánt halál.

A nagyanyám – tata felesége - úgy halt meg, ahogy falun egyébként meg szokás halni: senkinek gondot nem okozva, csöndesen, magányosan. A kút mellett állt. Akkor ástak egy kutat az udvarra. Talán tizedszer, ha húzott belőle vizet. Összeesett, a szomszéd kisfiú találta meg, már fél napja nem élt.

Nagyapám halála teátrálisabb és megrendítőbb volt. Kilencvenegy évesen érte. Nehezen verte már be a szögeket, nehezen mozgott, télen szinte ki sem jött a házból, már nem húzódott félre, ha vendégek jöttek. Legyengült élete utolsó telének végén, de esze ágában sem volt senkinek, hogy kórházba vigye. Sosem volt kórházban. Egyszer sem műtötték. Bizonyára ki lehetett volna még húzni az idejét, akár a százat is megélhette volna. De úgy döntött, hogy nem; le kell zárnia az életét.

Már enni is alig tudott, lefogyott, a slicces, savanyú szagú pizsamában kapta be a hideg konyhában, a stelázsi mellett, a kis pálinkáját. Sodort, majd elszívott egy cigarettát. Levetkőzött, megmosakodott, felvette a gatyáját, felkötötte a kapcát (sosem hordott zoknit), felhúzta a nadrágot, a kockás inget, majd kiment a gangra, hogy tekerjen egy-kettőt a darálón. A nagyanyám – tíz évvel fiatalabb volt – kiengedte már a tyúkokat. Ott kapirgáltak előtte. Elég volt, mondta a nagyapám, nem eszek többet.

És nem evett. Nem teljesen hagyta abba, arra talán éppen a teste nem tudta rávenni, de csak egy kis kenyeret majszolt el este. A nagyanyám nem mondta, hogy ne csináld már, Lajos (Kossuthról kapta a nevét), hanem részt vett ebben az önmegsemmítésben: nem mondom, hogy részvéttelenül, de mondjuk úgy, elég pragmatikusan, az érzelmeit ki sem mutatva. Minden gyerekének, az unokának (nekem: akkor voltam 27), írt, hogy jöjjön, a nagyapa készül a halálra.

Amikor megérkeztünk, a nagyapám már nagyon fáradt volt, már az a pár falat kenyér se ment le a torkán. Csak egy kis pálinka.

Három napig volt még életben: egy éjjel felriadt, kiabálva. Mindenki felébredt. Én kinn aludtam a konyhában, a földre tett szalmazsákon, egy vastag dunna alatt. A konyhaajtóhoz mentem, hallgatni, mi történik benn: nagyapám azt mondta, álmában megharapta egy ló. Úgy éreztem, hogy hazudik. A hazugságnak van egy furcsa aurája. Különösen a szeretteink aurájának változását tudjuk észlelni, azokét, akiknek egyébként a rezgése, a közelsége, ismerős, és a leküzdhetetlen zavart, ami ezzel az auraváltozással együtt jár. A hazudozó érzékeli is, olykor egyenesen, mintegy tiltakozásképpen, éppen ettől, az akarattalan visszajelzéstől lesz ingerült. A nagyapámat körbeállók közül valaki megkérdezte, a háborúról álmodott a tata. A nagyapám morgott. Hagyjatok, mondta, és visszafeküdt. Annuska odaült mellé. Nem akarja elmondani, kérdezte. Nem, mondta a tőle telhető leghangosabban a tata. Nem akarok már beszélni. Elég volt. A beszédből különösen elég volt. Pár perc múlva már horkolt, de nehezen vette a levegőt, álmában zihált.

Majd egy jó óra múlva ismét felébredt, hangosan, valószínűleg már öntudatlan állapotban kiabált: ne lőjetek, mondta, majd egy nevet suttogott, majd ordított, felült az ágyán, de nem nyitotta ki a szemét, mintha csipa ragasztotta volna azt le. Megpróbáltuk lenyugtatni, de nem lehetett: kisgyereknél láttam csak ilyet, hogy beszorulnak egy sírós álomba, és nem lehet őket felrázni belőle.

Másnap még fölkelt, megitta a kávét, sok cukorral. Orvos nem is látta. Két orvos volt B.-ben, egyikük egy afrikai férfi, Babakudu, akit mindannyian csak négerorvosnak hívtak. Nem látta senki szükségét annak, hogy kihívják. Még a végén bevitetné a tatát a kórházba.   

Amikor a tata hajnalban meghalt a legkedvesebb lánya, Annuska, fogta a kezét. A nagyanyám elaludt, felébresztették: mérges volt magára, hogy nem volt ébren, amikor a tata elment. Annyira bánt, motyogta reggel.

Hosszú, nem makulátlanul tiszta hálóköntösében ült az érre néző kis ablak előtt. A ház előtti rét felé lejtett. A postás bukdácsolt rajta: hozta a nyugdíjat. Ezt még kivárták, az utolsó nyugdíjat. Majd a mama letett egy rongyszőnyeget, a tatát ráfektette, a lecsukott szemekre pénzt tett. A tükröket letakarták.

Annuska elment, hogy szóljon a barátoknak, szomszédoknak, jöjjenek este a virrasztóba. A nagymama elment, hogy intézze a temetést. Egyedül maradtam ott, Marival, a nagynénémmel. Kimentem a kertbe, fát vágtam, bóklásztam a veteményesben, simogattam a macskát, éppen behoztam a tojásokat, amikor megláttam, hogy Mari feltúrta a szekrényeket, mindent kiforgatott, és a sarokba állított fekete kredencből fotókat vesz ki.

Mi az, kérdeztem, de nem mutatta meg. Nem érdekes mondta, de tudtam, hogy érdekes, nagyon is érdekelni fog. Annyira vágytam megnézni, hogy szinte beleőrültem. Nem értettem, miért nem mutatja meg. Egyetlen pillantást vetettem csak a képekre, és tudtam, hogy a nagyapám képei: katonaruhás férfiakat láttam az egyiken.

A temetés után, mielőtt indultunk – már össze voltam csomagolva – megkértem Marit, hogy mutassa meg a képeket: pontosan érzem, hogy olyasmi van azokon a képeken, amit jobb lenne nem tudnom, de mégis, nagyon szeretném látni azokat. Nem sírtál, mondta Mari, és a hangjában nem volt szemernyi szemrehányás sem. Nem, mondtam, nem. Nem szeretted? Nem tudom, mondtam. Alig ismertem. Nem tudok róla semmit, holott a nagyapám volt.

Kiültünk az eperfa alá, hogy távol legyünk a többiektől: egy cinke fütyült fölöttünk, felhőtlen, kék volt az ég, a szamár kiáltozott. Mari egy pár lécből összetákolt zsámolyon ült, én a tata sámliján.

A képeken a tata volt, fiatalon, egyenruhában. A képek többsége majdnem érdektelen volt – ha nem érdekelne annyira a hadviselés története, egyáltalán a háborúk története, talán nem is nézem őket végig -, de volt köztük egy pár zavarba ejtő kép: a tata pisztollyal a kezében. Hárman állnak egy erdő szélén, előre tartják a pisztolyt, az arcuk szinte riadt. Valaki ráfogják a fegyvert. Nem is az volt számomra a legfontosabb kérdés, hogy kire fogják rá, hiszen világos volt, hogy áll előttük valaki, ahogy az is, hogy azt a valakit le fogják lőni, belelövik egy gödörbe, hanem az, hogy miért tartotta meg a nagyapám ezt a képet. A többin csak sejthető volt a brutalitás. Az egyiken látható ugyan egy akasztófa, de azon nem lóg senki. Az alakulat átvonul egy falun, a falubeliek kinn állnak a házaik előtt, és többeken látszik, hogy félnek. De nincsenek felgyújtott falvak, lángszórók, döglött lovak sem. Nincsenek gödröt ásó meztelen férfiak. Igazából csak ez az egy kép volt, amin azt láthattam, hogy a nagyapa valakit megöl: egy valószínűleg fegyvertelen embert. Marinak sem volt kétsége afelől, hogy a képen egy kivégzést látunk. A nagyapa mögött csenevész fák, de már elég magasak: egy erdő széle. Nem tudni, pontosan hol vagyunk. A nagyanyám néha emlegette, hogy a tata a Don kanyarban harcolt, hogy a magyar hadsereggel került a Szovjetunióba, és meg is sebesült, de a tata nem beszélt erről semmit. Még kisgyerekként kérdeztem, de csak annyit mondott, szörnyű volt, nem neked való, nem kell erről beszélni. Ez hol készült?, kérdeztem Marit, a Don kanyarnál? Nem járt a nagyapa a Donnál, mondta, ő nem a második magyar hadseregben szolgált. Nem, mondtam, és vártam, hogy Mari folytassa, de nem mondott semmit.

Ha nem a tata lett volna a nagyapám, talán ugyanazok a dolgok megtörténtek volna velem, amik megtörténtek, talán ugyanúgy gondolkoznék, mint most gondolkozom, talán ugyanezeket a történeteket találnám ki, írnám meg, az is lehetséges, hogy minden ugyanolyan lenne. Ám azt gondolom, ennek az embernek, akit nem is nagyon ismertem, és nem is igazán szerettem, a tatának, mégis van köze ahhoz, mit írok, és ahhoz is, hogy mik estek meg velem, hova fut ki az életem, miképpen viszonyulok a halálhoz, miért akarom a saját halált, miért lett ez nekem fontos.

Miért akarok másképp élni.

Az arcán, ahogy a pisztolyt tartja, bár kissé félszeg, és mintha kissé félne is, mintha átfutna rajta egy kósza mosoly. Ezt a mosolyt akartam megérteni, amikor írtam A bejrúti járat című könyvem.

A megszállott magyar csapatok

Sokszor eszembe jutott a nagyapa fotója, akkor is persze (leginkább akkor), amikor a kezembe akadt Krausz Tamás könyve a megszálló magyar csapatok tevékenységéről. Mivel ennek a könyvnek alapvetését, kiindulási alapját is megkérdőjeleztem, nem rendített meg annyira, nem vontam össze annyira azzal a képpel, mint Ungváry Krisztián legutóbbi könyvét. Ennek a hasonló című könyvnek (A megszálló magyar csapatok a Szovjetunióban, Osiris) a megszületése mintha szintúgy képekhez kötődne. Mintha Ungváry folyton azt keresné, hogy miért fényképezték le egymást a kivégzést végrehajtók, miért fényképezték le a kardlappal férfiakat legyilkoló magyar tisztet, miért a meztelenül saját sírjukat ásókat. Miért a felakasztott nőket. Honnan jön ez a megörökítési szenvedély? Vajon nem minősítették, amit tettek gaztettnek?

Ennek a számos erényt hordozó, nagyon fontos könyvnek, Ungváryénak, a legfeleslegesebb, a könyvről lelógó része, amikor erre a dilemmára keresi konkrétan a választ. Ugyanis ez kívül áll a történész feladatain. Ungváry szépírói erényei megmutatkoznak a könyv számos lapján – korábbi könyveiben is, különösen a Budapest ostromában -, de mintha itt éppen híján lenne annak. Igen. Tulajdonképpen érthető. Ugyanis ezt megírni, hogy mit és miért tettek a magyar katonák a megszállt területeken, tehát azt megírni, ami túlmutat a tények dokumentálásán, a történészi konklúziókon, alapvetően szépírói feladat. Azt éreztem, hogy Ungváry heroikus küzdelmet vív a kérdések megválaszolásáért, ugyanakkor azért is, hogy túllépjen a történészi – a tudósi/tudományos - gondolkodáson, a pragmatikus következtetéseket meghaladja. Ezért, a küzdelem miatt fontos könyv ez: a történész a maga történészi voltával is küzd – még ha e küzdelem nem is ér véget totális győzelemmel -, ugyanakkor a nyelvvel is (az is mutatja a küzdelem roppant voltát, hogy szociológiai és más eszmék segítségére szorul), és (a könyv különösen érdekes részei, amikor ez átüt rajta) a saját megszállottságával. Démonaival.

Ez a nagy erejű, a megtisztulás vágyától fűtött könyv az utóbbi évek egyik legfontosabb történészi szakmunkája, volt az egyik legfontosabb olvasmányom, amikor a könyvemet írtam.

A naplójegyzetek, a második világháborús emlékezések A bejrúti járatban, nem egészen eldönthetők, hogy az elbeszélő, Péter, művei e, vagy pedig azokat valóban a nagyapja hagyatékában találta. Afelé mozdítottam el a jegyzeteket, hogy inkább higgyük azokat kreálmánynak. Apró jeleket tettem bele, amik ezt a vélelmet erősítik.

Nem is akartam/szerettem volna egy olyan naplót írni, ami esetleg a nagyapámé is lehetne. Elég sok naplót elolvastam, elég sok második világháborús jegyzetet, Kossa Istvánétól Somorjay Lajos könyvéig (hogy a legjobbakat említsem), de a legdöbbenetesebb mégis csak egy rövid napló volt, ami a szenvtelensége, a hidegsége, az abból áradó mélabú és idegenség miatt volt dermesztő. Nem is csak az abban leírtak miatt. Ez Szabó József honvéd naplója: ő az, aki egyébként arra és ott járt, ahol a nagyapám, ő az, aki akár ismerhette volna is őt. Őt is szerettem volna megérteni. 

De nem is ezek a könyvek vittek a közelebb annak megértéséhez, mit is miért tett a nagyapám, hanem saját komor emlékeim: ez volt az egyetlen járható út. Nem mások élményeihez kötni a nagyapám élményeit, hanem a saját sötét tapasztalataimhoz.

Azokhoz az élményeimhez, melyekről nem tudtam beszélni.

Tapasztalataimban lefelé haladva, a lélek egyre mélyebb bugyraiba ereszkedve, szembetaláltam magam olyan védbástyákkal, melyek, ha engedtek is tovább, nem engedték tovább a nyelvet: vagyis voltak mélységek, melyekből a nyelv már nem szállított fel semmit, semmilyen élményt. Megkíséreltem többször is leszállni, de rendszerint csak a sötétlő erdőig jutottam. De arról, ami azon túl van, már csak metaforákkal tudtam bármit is mondani: egyszerűen nem is értettem, ezekben a súlyos, és a magányos órákban egyenesen támadó, agresszív élményekben, mi történt velem. Lassan tudtam csak összekapargatni hozzá a szavakat. Van néhány olyan élményem – a megfogalmazásukat nehezíti a szégyen is, különösképpen az -, melyről legalább annyira nem tudtam beszélni, mint a nagyapám a Pripjaty mocsarairól. Úgy érzem, sem történészként (annak amúgy is csak botcsinálta lehetek), sem szociológusként, azt, amit nagyapáink átéltek, nem lehet közvetíteni, azt legfeljebb csak ezekkel az élményekkel, melyeket sötéterdő élményeknek nevezek, lehet átélhetővé (és ezáltal megérthetővé) tenni.

Harmadéves egyetemista voltam, amikor iszonyatosan, nagyon durván, megvertek a szegedi Ligetben. Mennyire szörnyű, hogy egy csomó helyes és kedves emlékem már oda, elporladt, de ez még most is elég élénk. A rohadt emlékezet.

Persze tudom az okát: gondolatban ezerszer lepörgettem, újra átéltem, hátha egy újabb lepörgetésben, újra végiggondolva, máshova fut ki. Nem az lesz a vége, ami volt.

Nem az első alkalom volt, hogy megütöttek. Gyerekként nem jutott ki a verésből, később, kamaszként, igen. A nevelőapám, aki bokszoló volt, csapott meg egyszer-kétszer, és ilyenkor csak a tehetetlen düh maradt, az idegesség, a bosszú gondolata, de sosem ismételtem magamban az élményt. Ami akkor történt, olyan fél egy tájban, a Ligetben, az egészen más volt.

Egy újszegedi kerthelyiségből – ma jazzkocsma – tartottam haza, öten-hatan ihattunk, évfolyamtársak, meleg volt, gondoltam elsétálok a hídig, ott majd fogok taxit, kiszellőztetem a fejem. A Liget szélénél rágyújtottam, eszembe jutott ugyan, hogy éjszaka nem a legjobb ötlet átkelni a Ligeten, de a sörök, amiket elfogyasztottam (nem volt sok, talán kettő-három), eléggé tompították az aggodalmamat, ráadásul mentem már máskor is át a Ligeten. A sétány nem volt kivilágítva, de lehetett látni, s a hídig csak pár perces volt az út.

A szabadtéri mozi közelében, attól körülbelül úgy ötven méterre, állított meg egy nálam fiatalabb fiú: nem tételeztem fel róla rossz szándékot, mert fiatalabb volt nálam, vékonyabb. Az arca pattanásos. Egy bokor mellett álltunk, senki nem járt arra, a levegő még nem hűlt le, május vége volt. Cigit kért, és én azt gondoltam, miért ne adnék: elővettem a Marlboros dobozt kiütöttem egy szálat, megkínáltam. Éppen a dobozt néztem, kijött-e a szál, amikor kilépett a másik kettő srác a bokor mögül. A nálam magasabb, egyébként szintén nagyon vékony, és szintén pattanásos gyerek, semmit sem kérdezett, nem szólt hozzám, azonnal, ahogy kilépett a takarásból, ütött.

Emlékszem az ütés erejére, honnan jött, milyen irányból, még az arcára is, holott elég sötét volt. Kihasználta, hogy meglephet, hogy teljesen készületlenül ér a megjelenése, hogy nem fogok védekezni, mert nem számítok az ütésre. Egy tiszta jobb egyenes volt, egy olyan ember ütése, aki nem először üt. Ha szól valamit, ha van időm egy pillanatra legalább megijedni, talán nem talál el annyira keményen. Nem vesztem el egy pillanatra az eszméletem, nem esek el, és akkor talán el tudok futni. Maratonokat is futottam akkoriban, elég kevés esélyük lett volna arra, hogy utolérjenek.

Az összeszorított ökle az orromat találta el, azonnal elestem. Az orromból csorgott a vér, térdeltem, tulajdonképpen nem is értettem, mi történik. Az ütés miatt leesett a szemüvegem, azt próbáltam felvenni, amikor éreztem a rúgást. A vállamat érte az első, nem tudom, melyik rúgott, majd a derekamat a második, a harmadik a fejemet. Ezt később nagyon érdekesek találtam. Ezek szerint, gondoltam, ketten nem akartak bennem kárt okozni, el akarták venni, ami nálam van, a cigit, a pénzt, de nem akartak agyonverni, nem az volt a céljuk. Ellenben annak, aki megütött, az volt. Ő azonnal fejen talált, és amikor arrébb gördültem a fejem, a fülem ért rúgás miatt, akkor ő volt az, aki mellkason rúgott. A másik kettő a lábamat rúgta. Messze nem akkor hévvel, nem olyan indulattal, mint az a seggfej. Ő egyszerűen nem bírta abbahagyni. Azon gondolkoztam, miközben éreztem az újabb rúgásait, hogy most vajon mi lesz: meg fogok e halni. Lesz-e maradandó sérülésem. Arra jutottam, hogy igen, itt nagyon nagy esély van rá, hogy meghalok. Összegöngyölődtem, mint egy sün, behúztam a fejem a vállaim közé, annyi időm még volt, hogy eltakarjam a kezemmel, amikor ököllel a tarkómra sújtott. Ettől megint elvesztettem egy pillanatra az eszméletemet, nem is olyan kevés időre, talán hat-hét másodpercre is, és arra eszméltem, hogy megpróbál megfordítani, kifordítani, hogy újra belém rúgjon. Ekkor mondta a társa, aki megszólított, hagyd, menjünk. Még kettőt rúgott belém. A hátamba. A fűben feküdtem, a föld szagát éreztem, a frissen vágott fű szagát. A vérem szagát. A bal szememre nem láttam, be volt dagadva, a hátam fájt, ahol utoljára megrúgott, és biztos voltam benne, hogy az első ütésétől eltört az orrom. Még percekig feküdhettem ott. Nem volt már nálam a tárcám, sem a cigim, de nem emlékeztem, mikor vették el. A farmerom koszos volt, az ingem gombjai leszakadtak, az eleje csurom vér.

Nem tudtam felkelni.

Először csak térdeltem, majd nehezen, egy ágba kapaszkodva, felhúztam magam. Akkor vettem észre, hogy messzebb vagyok a sétánytól, tehát behúzhattak a szabadtéri mozi közelébe.

Megpróbáltam már akkor, rögtön a verés után, átgondolni, mit tehettem volna, hogyan történhetett volna másképpen. Meg kellett volna éreznem, hogy jönnek, el kellett volna futni. Ha visszaütök, biztosan agyonver. Akkor nem hagy életben. Azért hagyta meg az életem, mert már csak egy mozdulatlan hústömeg voltam.

Nem is tudom, hogyan kerültem oda, ahol hagytak. Végigtapogattam a fejem, a fülemből is szivárgott némi vér, zúgott, a hajam is összetapadt a vértől. Elvonszoltam magam a Liget sarkáig, ott volt egy kút, megmostam az arcom. Fiatal, nálam mondjuk pár évvel idősebb, szerelmespár sétált el mellettem. Emlékszem az arcukra: mélységesen meg voltak rémülve. Láttam, hogy megfordult a fejükben, nem foglalkoznak velem, továbbmennek, de a férfi pontosan érezte, hogy ha elmennek, azzal nem csak, hogy nem fogják az élményt (megláttak engem, vérző fejjel) kitörölni, meg nem történtté tenni, de hurcolni fogják tovább, sokáig. És az rájuk fog támadni. Mint rám az a három suhanc.

Mi van, kérdezték, és én elmondtam, hogy megvertek. Akkor vettem észre, hogy beszélni sem nagyon tudok, mert egy fogam is eltört, a szám is vérzik. Hívunk mentőt, mondták, és én, nem tudom, miért, azt mondtam, semmiképpen sem.

Sajnálom, hogy ezt mondtam. Nagyon sok pont, helyzet volt, a megveretésemben, amihez visszalépve megpróbáltam újraindítani a valóságot. Mennyire másképp történt volna, ha nem arra megyek. Fogok rögtön egy taxit. Nem azon az úton. Nem adok cigit. És azt is megbántam, hogy nem hívtam a rendőröket. Nem tudom, miért nem. A családunkban a férfiak számára a verekedés férfiasságpróba, beavatási próbatétel volt: aki megsérült, és nyafogott, az nem eléggé férfi. Kisebb balhékba keveredtem korábban, pont, mert olyan családban nőttem fel, amilyenben, de komolyabban nem sérültem. Tudtam, hogy miképpen kell kivédeni egy ütést. Ha nem tudom, akkor nem is fájt volna annyira, hogy nem védekeztem. Úgy éreztem, a férfiasságomban, a férfi létemben is megaláztattam, és ezt nem mertem senkinek a tudomására hozni. Ami történt, ahhoz senkinek semmi köze. Nem akarom újraélni, nem akarom elmondani. Nem nyafogok.

Még az is idegesített, hogy haza kell mennem, anyám látni fogja az arcom, kérdezni fog. (Kérdezett is, de hozzá volt szokva az összevert férfi látványához, nem esett kétségbe, nem csinált nagy ügyet az egészből.) Másnap, és még hónapokig, semmi másra nem tudtam gondolni. Két hétig alig hagytam el a lakást. Nem tudtam rendesen levizsgázni (a vizsga napján is látszott még rajtam a támadás nyoma, de azt mondtam, balesetem volt). Nem tudtam rendesen figyelni, elkalandoztak a gondolataim, csak az járt a fejemben, mit tehettem volna, hogy ez ne történjen meg.

Próbáltam megérteni, mi volt az egészben a legrettenetesebb, miért szenvedek azok után is, hogy a fejem már nem zúg, a fülem rendbejött, a fogam pótolták. Nem akartam arra az estére gondolni, mégiscsak arra gondoltam. A gondolkodás egészéről, formáiról is megértettem valamit: a kavargást az agyunkban, nem tudjuk uralni. Ez volt az egészben, gondoltam körülbelül tíz év múlva, mikor még mindig az az este járt az eszemben, a legijesztőbb: a kontroll elvesztése. Ez volt életem második olyan pillanata, amit nem tudtam uralni, amiben olyasvalami történt velem, amihez semmi közöm nem volt, amit sem akaratommal, sem képességeimmel nem tudtam megváltoztatni. Minden cselekedetemet kontrollálni tudtam. Voltak önkéntelen, nem szándékos cselekedeteim, de ezeket – hogy miért is tettem, amit tettem, - fel tudtam mérni, be tudtam látni, mint egy fennsíkot. Ez sötétlő erdő volt, ez a megveretés, amiben eltévedtem. Tulajdonképpen sokáig fel sem fogtam, hogy az az évi vizsgáim emiatt nem sikerültek. Amiképpen a megveretésemben a saját akaratomnak, valahogy úgy nem voltam ura hónapokon át (mondhatnék akár egy évet is) a gondolataimnak: az ütés emléke, különösen az első ütésé, amikor orron trafált, folyton támadott. Este, az ágyban, különösen bátran. Ha becsuktam a szemem, az ütés előtti pillanatot regisztráltam, vagy azt, amikor felkapaszkodom egy ágra.

Minden erőszakban ez a legfélelmetesebb: nem tudod az életed irányítani, kicsúszik a valóságod; kicsúszik abból, ami racionálisan felfogható. Ez, a kontrollhiány, őrjített meg (igen: megőrjített). Eladdig a cselekedetek és azok következményei beláthatók voltak, tudtam, mi és miért történik, de ekkor, a világba vetett vak bizalmam, a következmények belátásába vetett vak bizalmam, végképp és helyreállíthatatlanul megrendült. Márpedig ha ez megrendül, akkor értelmetlenné válik az élet. És ha értelmetlenné válik az élet, akkor minden megtehető: megtehetünk mi is mindent, és megtehetnek mindent velünk is.

A kanti kategorikus imperatívusz csak a belátható következmények világában, a racionálisan is belátható és kontrollálható világban működteti a lelkiismeretet.

Mielőtt megvertek, egy b-i fiúval, a közeli telepen lakó haverommal (Iáu egyik fiával), elloptuk egy kerékpár hátsó kerekét. Nekem kellett a kerék, mert nem tudtam újat megfizetni, és a nagyanyámnál tartott biciklim hátsó kereke tropára ment. Még aznap este, amikor loptunk, átmentem a haveromhoz, aki, akárcsak én, nem tudott aludni. Ébren figyelt, várt: engem várt, nem a rendőröket. Az is biztos megfordult a fejében, hogy lebukunk, de nem azért nem tudott aludni. Hanem azért nem, mert nem tudott, ahogy én sem, átlépni a kapun, ami az erkölcsökön kívüli, a belátásokon túli világba vezet. Leszereltük, suttyomban, éjfélkor a kereket, és visszavittük oda, ahonnan hoztuk. Még ott volt, kikötve az ér partjára, a bringa, nem is tettük fel rá, csak ímmel-ámmal, bízva abban, hogy senki sem látott meg. Sosem felejtem el az rettenetes érzést. Tudtam, hogy nem tudnék szabadulni az iszonyatos kíntól, ha nem adom vissza a kereket. Akkor tapasztaltam először, hogy a normális világban, normális körülmények között, a belátható következmények világában, mennyire nehéz belépni a sötét erdőbe. Ahhoz hogy belépjünk, kell egy különleges erő: ez lehet egy olyan emlék, egy olyan élmény is, mint megveretésem. (De lehet a valóság észlelését ugyanígy szétverő drogos élmény is. A rendszeresen és mértéktelenül fogyasztott alkohol hatása.) A hajléktalan létben megélt élmények is ilyenek lehetnek: a hajléktalanság éppen a kontroll elvesztése miatt veszélyes. Veszélyes a túlélési esélyekre, a túlélés akarására nézve. Szoktam mondani: Hitlert, cselekedeteit abból az élményéből lehet megérteni, hogy Bécsben, hosszú hónapokon át, hajléktalan volt, s a hajléktalanok közt is páriának számított.

Igaza van Locke-nak, eredendő gonosz nincs, és az előre eltervezett, kifundált gonosztett nagyon ritka.

Tíz éven át nem tudtam ebből a tompa állapotból szabadulni. Mintha egy polip lett volna a mélyben, ami felnyúlt értem. Sokféleképpen próbálkoztam, öntudatlanul vagy tudatosan, hogy ne fogjon az élmény. Írni nem írtam. A támadást követő tíz évben, csak cikkeket, kritikát írtam, semmi mást, azt is keveset. Novellát, pláne regényt, eszemben sem volt. Ahhoz ugyanis elengedhetetlen a jövőbe (a kiszámítható jövőbe) vetett hit, a hit abban, hogy lesznek értő olvasók. Számít az, amit írok. De hogyan gondolhattam volna erre, amikor azt gondoltam, semmi sem számít.

Feltettem magamnak a kérdést, nem is egyszer, vajon mindenre képes lettem volna abban az időszakban, életemnek a támadást követő tíz évében, és visszatekintve rá az a válaszom, hogy igen, mindenre. Amit az is igazol, hogy miféle rejtett vagy nyilvánvaló aljasságokat követtem el a munkáim során, a magánéletemben (vagyis változékony és könnyű szenvedéssekkel is alig járó párkapcsolataimban). Küzdöttem az ellen, hogy ne az a ligetbeli éjszaka határozzon meg. Próbáltam kitörölni különböző módszerekkel a nyomait. Eljártam egy szektába, egy kis keresztény csoportba, de abban a pillanatban, amikor kimondatott, hogy itt van köztünk a szent lélek, és valóban éreztem valami különös erőt, ami szinte kitépte a lelkemet a testemből, amikor elkapott a remegés, az a tiszta, jelentős erő, elmenekültem. Otthagytam a csoportot.

Ebben az időszakban is -, így visszatekintve rá, szinte meglepő mennyiszer – tudtam boldog lenni: de ezek az időszakos boldogságok tényleg csak egy felragyogásnyi ideig tartottak, nem nyúltak hosszabbra egy néma és a teljes horizontot beborító látomás realizálásánál.

A menekülés egy kicsivel több, mint tíz évig tartott: a szekta után a jótékonysági munka jött, a szegedi önkormányzat jóléti osztályán, amit azért hagytam abba, mert kizsigerelt, úgy éreztem, ha teljes erőbedobással csinálom, akkor lelkileg megroppanok. Majd eljött az az idő, amikor megpróbáltam minél több pénzt keresni (de ehhez kevés tehetségem volt), és mindezekkel együtt, ott volt még a kultúra. A kultúra azért lett fontos, mert úgy éreztem, a polgári kultúra egyik alapfogalmának, a méltóságnak a lényege, hogy lehetséges nem elveszíteni a kontrollt, azt minden körülmények közt meg lehet tartani (és az, hogy megtartsuk, az életünknél is fontosabb). Illetve, olyan könyveket olvastam (zenéket hallgattam), melyek arról mondtak nekem valami lényegeset, hogy azok, akikkel olyasféle trauma történt, mint velem, hogyan élték azt túl. Ugyanakkor az egy időben a legfőbb olvasmányommá előlépő láger- és holocaust-irodalom éppen azt mutatta fel, hogy nem lehet továbblépni, megúszni, túlélni. Primo Levi és Celan öngyilkos lett. Améry is. Nekik életük végig tartott az az állapot, amit a bizalmatlanság állapotának neveztem. Beléptek a sötét erdőbe, és nem találták meg a kiutat.

Ezek a könyvek segítettek megérteni a nagyapámat. A tata, gondoltam, az élete végéig ebben élt: a totális, feldolgozhatatlan, és megsemmisítő bizalmatlanságban. Egy olyan állapotban, amiben az ember úgy érzi, ahogy nem nyerhet semmit, nem is veszíthet, ezért cselekvéseinek, annak, amit tesz, mond, nincs morális tartalma, és nem is lehet már. Egyre beljebb voltam ebben az erdőben, és egyre sűrűbb volt a sötét.

A nagyapám halála után nem sokkal, elmentem a kútra, de nem a cigánykútra (arrafelé akkoriban rossz volt a járda, felszedték a köveket), hanem az Oláhék felé esőre. Megtöltöttem a kannákat, ittam vizet a kannafedőből (hideg volt és vasízű), amikor megláttam az udvaron ücsörgő gyereket, az Oláhné fiát. Lógatta a kezeit, nem vágott fát. Rám pillantott. Összenéztünk. Gyöngeséget, elveszettséget láttam a szemében. Olyan volt a szeme, mint az árváké: kellemetlenül könyörgő. Szia, mondtam neki. Mire bólintott. Szia, mondtam. Már majdnem szóra nyitottam a számat, amikor megemelte hosszú kezét, intett, hogy hagyjam. Anyám megöl, ha szóba állok bárkivel, mondta. Te nem tudod, mire képes. És elfordult tőlem.

Nem szánhatom meg, gondoltam, nem. Nem érezhetek vele együtt. Mert akkor megértem. Nem érthetem meg, gondoltam, nincs mit rajta megérteni. Egy féreg, gondoltam, nem szánhatom meg. De akkor már késő volt…

A háborúban az első és a legfontosabb, amit az ember elveszít, a bizalom. A bizalom abban, hogy mindazt, ami történik velünk, tudjuk befolyásolni, hogy sorunkra hatással vannak tetteink. Arra, hogyan ítélnek meg bennünket mások, a cselekedeteink. A legfélelmetesebb ugyanakkor az – erről is nehezen beszélnek a túlélők -, hogy a másik életének kiontása örömérzéssel jár együtt. Ebből az örömből csak minimálisat kaptam: hadgyakorlaton, amikor egymásnak estünk, hosszú éjszakai menetelés után, holtfáradtan, paintball csatákban (különösképpen akkor élveztük ezeket, ha olyan szerbekkel játszottunk, akik harcoltak a délszláv háborúban). A férfisors, gondoltam, két legszélső, legfélelmetesebb pontja ez: az ölés (a vadászat is ennek maradványa) öröme, és a bizalomvesztést követő tompaság.

Fogalmam sem volt, hogyan szabadulhatnék ebből az állapotból – abból, amit tompaságnak nevezek. Jogász voltam, untam. Eléggé pontos menetrend szerint járó életem volt. A próbálkozásaim, hogy a világba vetett bizalmam megrendülésén túltegyem magam, rendre kudarcba fulladtak, s már-már azt gondoltam, hogy ez az állapot -, minek következtében például el sem tudtam képzelni, hogy gyerekem legyen -, ki fog tartani az életem végéig.

De nem így történt.

Olyasmi mozdított ki, aminek a létezésében már nem is hittem, ami éppen azért tudott kimozdítani, mert megfoghatatlan volt, és ugyanúgy kívül esett a kontrollható világon, mint a meghatározó traumatikus élményem.

És ez nem volt más, mint a szerelem.

Ez a mélyen irracionális, nem szabályozható érzés (ami éppen úgy kívül esik minden kontrollon, mint a trauma) mutatta meg, hogy azok az élményeim, melyeket nem tudtam a saját vágyaimhoz, elképzeléseimhez, terveimhez igazítani, ezek a befolyásom alól kiszökő élmények is ugyanúgy az életem részei, a sorsom legmélyebb részei, mint azok, melyek akaratomtól függtek. Ez volt az az érzés, ami éppen irracionalitásával eltávolított a szörnyeteg élményeimtől. Ez volt az az érzés, ami el tudott távolítani mindattól, ami velem eladdig történt, hogy rátekintve, mintegy felülről, messzebbről rácsodálkozzak az életem és egy másik ember szépségére.

 Szerző: Kolozsi László

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr218811826

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.