Olvass!

KönyvesBlog

Bocsánatot kérek, amiért megerőszakoltál

2016. június 19. Rostás Eni

het_konyve1_1_11_1_1.JPGKötelező nyári olvasmány felnőtteknek, igazam van? – kérdezte bő egy évvel ezelőtt több mint egymillió Twitter-követőjétől Reese Witherspoon, és kiposztolta Jessica Knoll debütáló regényét, a Luckiest Girl Alive-ot. Részben, kívánkozik erősen a leadbe a válasz, Knoll könyve ugyanis nem nyári olvasmány. Még akkor sem, ha az eredeti borítójáról ordít, hogy itt egy újabb mohón habzsolható chick noir, a magyar láttán pedig eszünkbe jutnak azok a listacikkek, amik egy életre belénk verik, hogy milyen könyvet vegyünk ajándékba édesanyánknak, kamaszlányunknak vagy a legjobb barátnőnknek. Még akkor sem, ha a főszereplő egy női magazinnál dolgozik, Carrie Bradshaw-tól idéz, és egy rakás exkluzív márkanevet emleget, amiről azt gondoltuk, helyesen ejtjük, egészen addig, amíg nem hallottuk, hogy ejtik a profik. Knoll könyvének hőse csoportos nemi erőszak áldozata, a traumák pedig hajlamosak eltakarni a kilátást a tengerre. A hét könyve a Szerencse lánya.

Joyce Carol Oates 2003-ban megjelentette sokadik kisregényét, a Nemi erőszakot, és ha a cím még nem lenne elég felkavaró, ahogy az angolszász területen lenni szokott, a szöveg műfaját is odaírta mellé: szerelmi történet. A könyvben egy Teena Maguire nevű harmincas nőt erőszakolnak félholtra 12 éves lánya, Bethie szeme láttára, majd a lány végignézi azt is, hogyan viszonyul a társadalom egy nemierőszak-túlélőhöz, és hogyan adja vissza az óvadék az elkövetők régi életét. Knoll regényének főszereplője, TifAni FaNelli csak két évvel volt idősebb Bethie-nél, amikor egy buliban öntudatlanra itta magát, három osztálytársa pedig a helyzetet kihasználva megerőszakolta. Épp annyi idős volt, mint a lány, akit öt nyíregyházi fiú molesztált, akik, csakúgy, mint a regénybeli molesztálók, megúsztak mindent, mert a bíró „kamaszos kíváncsiságnak, barátok közötti felvágásnak” minősítette a tettüket. Épp annyi idős volt, ahány év letöltendőt Brock Turner kaphatott volna, ha nem lenne már ránézésre is ígéretes úszótehetség, vagy olyan srác, akit egy anya csak kívánhat egy szem lánya mellé.

„Azt mondta, mialatt ezt csinálta, felébredtem és nyögdécseltem, és ebből tudta, hogy részemről rendben.” (137.o.)

A regényidőben a nevét időközben Anira változtató áldozat 28 éves, és pont olyan életet él, amiről minden mezei Szex és New York-rajongó álmodozik. Álomállása van a The Women’s Magazine-nál, ruhamérete az anorexia határát súrolja, ujján pedig legalább akkora vintage eljegyzési gyűrű csillog, mint amekkora de-re ebben a mondatban szükség van. A regényt épp ez a de működteti: ha az ember túllép valamin, az nem jelenti azt, hogy már nem érez fájdalmat. Szerelmi történet a Szerencse lánya is, méghozzá kétsíkú: Ani az egyik síkon megpróbálja újra értékesnek látni önmagát és elfogadni a testét, a másikon pedig azt, hogy nincs szüksége férfiakra ahhoz, hogy szembenézzen a múltjával. Se egy rekreációs vőlegényre, se egy saját John Dromoorra (a regényben: Larson tanár úr), aki tudja, min ment keresztül.

Jessica Knoll: Szerencse lánya

Fordította: Komáromy Rudolf, Libri, 2016, 430 oldal, 3499 HUF

 

„A világ összes TifAni FaNellijének. Igen, megértem” - írta ajánlásul a regényébe Jessica Knoll. A könyv promóciós turnéjának egyik állomásán nekiszegezték a kérdést: pontosan mi is az, amit megért? Knoll a What I Know című esszével válaszolt, amiben tételesen felsorolt minden hasonlóságot saját maga és a hőse között. Amikor a könyvet írta, épp annyi idős volt, mint a narrátora, ő is dolgozott női magazinnál (méghozzá a Cosmopolitannél, ami The Women's Magazine for Fashion, Sex Advice, Dating Tips and Celebrity News-ként hirdeti magát), őt is hárman erőszakolták meg egy buliban, kihasználva, hogy öntudatlan (köztük a fiú, aki tetszett neki), neki is azt mondta az esemény utáni tablettát felíró doktornő, hogy nincs meg a képesítése, hogy válaszoljon a kérdésére („- Ha az ember nem emlékszik, mi történt, az nemi erőszak?”), őt is olcsó kurvának nevezte a közösség, miután tudomást szerzett a történtekről. A Szerencse lánya a nőiség megélésének 21. századi manifesztuma, vallomás és terápia, a szórakoztató irodalom zsánerébe száműzve. Figyeljétek a kezem, mert nem csalok.  

Knoll regényének középpontjában a női test áll, amit használnak és kihasználnak: Ani számtalanszor utal rá, mennyi hátrány érte a mellei mérete miatt (ilyen testtel csak a rossz oldalon állhat az ember, ő pöttöm és törékeny szeretne lenni, mert egy olyan lány sosem keveredik bajba), munkaidőben viszont más nőknek ad „oboázási tanácsokat”, amikkel kielégíthetik partnerük minden vágyát. Knoll nemcsak azt mutatja be, hogy a női test hogyan válik játékszerré a regénybeli patriarchátusban, ami még egy női magazin szerkesztőségét is mozgatni képes (lsd. csak akkor fogy a lap, ha tele van a férfigyönyört kiváltó szextippekkel), de az egész regényen végigvonszolja az evést, mint a boldogság metaforáját. Ani gyomrának mérete úgy nő egyre nagyobbra, ahogy megtanulja figyelmen kívül hagyni a zaklatóit, és úgy szűkül egyre kisebbre, ahogy önmagát átverve próbál optimális méretűre fogyni a trauma feldolgozására (vagy ha arra nem is, de esztétikusabbá tételére) megoldásként választott esküvőjére. Reese Witherspoon annyira komolyan gondolta a tweetjét, hogy filmre viszi Ani/Jessica történetét, és film lesz JCO Nemi Erőszakjából is, méghozzá Nicholas Cage rendezésében.

Arról, hogy a külvilág mennyit érzékel a beilleszkedés, majd a fájdalom és a feldolgozás fokozataiból, a főhős névváltoztatása tájékoztat, ám az új név mellé nem adnak automatikusan új identitást. A katolikus iskolába járó, középosztálybeli TifAni FaNelliből a puccos iskolában előbb a kevésbé újgazdagnak ható Tif, majd a társai által tárgyként kezelt Finny lesz (Katikák, Terikék, szevasztok), végül feldereng előtte a név, amivel a háta mögött hagyhatja a múltját: Ani Harrison.

Ani a jelenben az esküvőjére készül a női magazinos narratívában főnyereménynek számító Luke Harrisonnal: a frigy lehetővé teszi, hogy átüljön a lízingelt középosztályból a borostyánligás arisztokráciába, Tif a múltban azért harcol, hogy kivívja a legmenőbb klikk figyelmét és felszínes barátságát. Ani a szerkesztőség divatraktárából kölcsönvett ruhákkal és pályakezdő újságírók alázásával építgeti a tökéletesség álcáját, Tif örül, hogy a fiúk nem a csapat két üdvöskéjét, Hilaryt és Oliviát hívták meg egy zártkörű házibuliba, hanem őt. Ani harmincezer dollárért próbavacsorázik, Tif huszonkét dollár negyven centet fizet a taxisnak, aki elviszi a buliba, hogy „elveszítse a maradék méltóságát”. Ani státuszszimbólumként kezeli a testét, és abban bízik, ruhamérete csökkenésével egyenes arányban növekszik majd az elégedettség- és boldogságérzete. A három fiú státuszszimbólumként kezeli Tif testét, de csak annyira, mint egy sokadik méregdrága tárgyat, aminek megszerzése mindössze pillanatnyi kielégülést jelent. Amikor egy rendező úgy dönt, dokumentumfilmet forgat a lány egykori iskolájáról, a két cselekményszál egymásba mosódik, a múlt pedig ezúttal is kikényszeríti a választ a hogyantovábbra.

A Szerencse lánya ugyanis titkos történet, két traumatikus eseménnyel a fókuszban, sőt, ha végignézünk Ani környezetén, bátran mondhatjuk, hogy hárommal. Az együttérzés hiánya legalább annyira fáj, mint az erőszak. Vőlegénye túlélőnek becézi, apját zavarja, hogy a történtek után a lány sokáig tévézik, mert nem tud aludni a hálószobaajtó résén beszivárgó fény miatt, anyja szerint az vezetett idáig, hogy nem költöttek elég pénzt ruhára, így a lányt kipécézték, és ha az osztálytársak még nem kongatták volna elég hangosan, ő is félreveri az áldozathibáztatás harangját.

- Ugyan, kérem! – csattan föl anyu. – Én is jártam valaha középiskolába. Ne magyarázkodjon nekem, hogy akinek olyan a teste, mint TifAninak, és tiszta fiútársaságba megy bulizni, ahol felönt a garatra, az nem tudja pontosan, hogy mit csinál.” (342.o.)

Knoll legalább olyan hátborzongatóan ábrázolja az empátia teljes hiányát és Ani totális magárahagyottságát, mint amilyen részletesen festi le Az ördög Pradát visel-atmoszférát. (Ha már ilyen ügyesen és sűrűn használja a regény az Y generáció számára ismerős és egyértelmű popkulturális utalásokat, talán akadt volna olyan fordító, aki szintén otthon van bennük, így nem kellene megmosolyogni az „encsembencsemeket” vagy egy kamaszlány nyelvhasználatától néha kissé életidegen sorokat.) Az ördög viszont most nem egy maximalista főszerkesztő, hanem maga Ani, aki olyannyira azonosul a környezete álláspontjával, hogy a regény egyik különösen erős jelenetében bocsánatot kér az egyik erőszaktevőtől, amiért rosszkor volt rossz helyen. Néhány sorban tökéletesen összefoglalva mindent, ami miatt még nagyon sok Knolléhoz hasonlóan bátor könyvre lenne szükség ahhoz, hogy egy áldozat se végezhesse többé úgy, mint Teena Maguire.

(…) valami sokkal rosszabb maradt utána. Valami, ami mintha mindmostanáig lesben állna, hogy pontosan abban a pillanatban vesse rám magát, amikor az öröm vagy az önbizalom mocorogni merészel. Az emlék, hogy még én kértem bocsánatot attól, aki megerőszakolt. Boldognak képeled magad? – kínoz mindig, azt hiszed, akad bármi okod a büszkeségre? Hah! Erről talán megfeledkeztél? Ez rendszerint helyre tesz. Emlékeztet arra, hogy ócska rongy vagyok.” (127. o.)

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr678822394

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.