Olvass!

KönyvesBlog

A foci mégsem az élet legjobb metaforája

2016. július 01. .konyvesblog.

weyer_600_2_2_1.jpg

Tegnap BL-döntő volt. Ezt onnan tudom, hogy a helyen, ahol voltam, ment a tévé, de nem tudom, kik játszottak, és még most, másnap sem tudom, ki nyert. És az is éppen tegnap volt, hogy valaki rácsodálkozott, hogy engem már nem érdekel a foci, pedig pár éve még spontán focikvízek mindenkori éremesélyese voltam. Arra sajnos csak későn ébredtem rá, hogy olykor őrületbe kergettem munkatársaimat a focimetaforáimmal a legkülönbözőbb szakmai és privát élethelyzetekre vonatkozóan. Évek óta nem beszélgettem már fociról, de a kérdés tegnap kizökkentett, és végül vagy egy órán át leragadtunk a témánál. A BL-döntőt eszembe sem jutott elkezdeni figyelni, nem a meccsről, hanem magunkról beszélgettünk a focin keresztül.

Néhány évvel ezelőttig biztosan a BL-döntőhöz igazítottam volna a programomat. Azt hiszem, négy évvel ezelőtt történt – az Eb-t még végignéztem, aztán a nyári szünet után egyszerűen csak nem tértem vissza a rutinhoz, és ebben semmi tudatosság nem volt –, hogy egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy már hónapok óta nem érdekel a foci. Nem gondolok rá, nem jut eszembe egyáltalán. Illetve mégis, de olyan módon, mint gyógyult drogfüggőnek a drog: arra csodálkozom rá, hogy nem jut eszembe. Még büszke is vagyok rá, hogy nem érzek semmi kísértést, hogy megtudjam, hogy ki játszik a BL-döntőben, pedig csak oda kellene kalandoznia a tekintetemnek a képernyőre, hogy megtudjam, és mégsem. És mindez semmilyen erőfeszítésembe nem kerül. Egyszerűen szögre akasztottam.

Nem akarok megtéríteni senkit, nem akarok lebeszélni másokat a fociról, de nem bánnám, ha értenék, hogy az egész hiábavalóság: a foci mégsem az élet legjobb metaforája, ahogy 5 és 40 éves korom között én is hittem. Ebben persze nem vagyok egészen biztos, ellenkező esetben azonban azt a következtetést kellene levonnom, hogy azáltal, hogy a focit untam meg, az életet untam meg, erre pedig nem állok készen.

Könyves magazin 2016/3.

LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 870 HUF

 

Ebben a számomra kétségkívül nagy – és hogy az irodalmi szálat is belengessem, például az olvasás javára rengeteg időt felszabadító – változásnak az okát nem tudom, de itt van mindjárt kettő, amelyeknek biztosan van valami szerepük a komplex tünetegyüttesben. Az első a kevésbé fontos talán: mint minden második fiúgyerek és felnőtt, akit ismerek, én is sokat és sokáig játszottam a gondolattal, hogy akár futballista is lehettem volna (egyébként: nem), sőt, amíg aktívlabdarúgó-korban voltam, ennek a lehetősége elvben mindig fennállt. Tisztánlátásomról tanúskodik, hogy sosem akartam híres focista lenni: inkább képzeltem magam egy máltai kiscsapat helyiek körében megbecsült játékosának (mint az egykori pécsi, illetve újpesti Lovász Ferenc, vagy kedvenc futballistanevem tulajdonosa, az albán jobbhátvéd Edmond Lufi), mint a BL-döntő utolsó percében a döntő gólt szerző sztárnak. Az utóbbi években azonban egyre nehezebb volt korombeli játékossal találkozni a pályán. Az utóbbi néhány Eb-n és vb-n már kerestem, hogy ki az, aki még idősebb nálam. Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább csak kapusok voltak ők, aztán cserekapusok. Szeretném hinni, hogy nem wannabe-focistaként voltam szurkoló, és nem tudom, hogy szurkolóként lehetséges-e kiöregedni, de nem tudom nem észrevenni az egybeesést.

Van azonban egy ennél komolyabban hangzó ok is. Hosszú időn át növekedett bennem az érzés, hogy a foci hamis. Abban az értelemben, hogy nem igaz. Gyerekkoromban csak a műesések és a túljátszott álsérülések zavartak, meg az időhúzás. Becstelennek és férfiatlannak tartottam. Ha az enyémek csinálták, szégyelltem magam, ha az ellenfél, felháborodtam. Később egyre többet hallottam és tudtam meg arról, hogy a foci ennél tágabban értelemben sem igaz. Nemcsak az edzői nyilatkozatok, az átigazolási pletykák, a csapatból való kimaradás nyilvános magyarázatai hazugok, hanem egyszerűen nem az történik, amit látunk. A magyar bajnokság persze régebben és hatványozottabban korrupt színjáték, mint a nemzetközi, meg persze közelebb is voltam hozzá, ezért többet tudtam róla (plusz, nem elhanyagolható részletként, az egy jóval unalmasabb színjáték is volt). A békebeli bundák szívességbankja helyébe egyre inkább a fogadási csalás, a bűnözőkből lett klubtulajdonosok, a szélhámosság, a politikai kedvezmények köre, a pénzmosás lépett, és el is fedte előlem a pályán történteket. Idővel azonban a nemzetközi fociban is megkérdőjeleződött a bizalmam, és egy idő után elkezdtem nem hinni abban, amit látok. Ha pedig nem valódi, akkor tétje sincs, értelme sincs.

Egy kicsivel később, mint ahogy ezt írtam, rábukkantam egy videóra, amin Esterházy Péter és Gazdag József beszélgetnek Szombathy Pállal Gazdag Egy futballfüggő naplója című könyvéről. Ebben Esterházy azt mondja Gazdagról, hogy az „anélkül tudott megmaradni szurkolónak, hogy csalna, hogy hazudna” és hogy „nagyon nagy tudás egy kis meccset nem úgy nézni, hogy na ez az igazi! Mert az sem igazi.”

Ha pedig a futball nem igaz, akkor fikció – és ezzel meg is érkeztünk ennek a cikknek a valódi témájához, a focihoz mint a szépirodalom tárgyához. Terveim szerint már a szöveg felén túl tartok, és még szó sem esett fociról és irodalomról, csak magamról beszéltem, a focihoz fűződő viszonyomról, a fociból építkező álomvilágról, a nemsikerülésről, a kiábrándulásról, a megbékélésről. Éppen ilyen az átlagos magyar focinovella is (persze csak a szemléletben, nem a szövegminőségben van hasonlóság): nem a foci a téma, hanem önmagunk. A foci mint keret, a focihoz való viszony, a foci mint életmetafora azonban szinte kötelező a magyar férfiirodalomban, legalábbis egy bizonyos körben és korosztályban.

Én, aki focirajongó is, irodalomrajongó is voltam, illetve vagyok, a magyar fociirodalmat sosem szerettem igazán. A magyar fociszöveg egy formátum, amely nagyon hamar a végtelenségig kiismerhető. Szórakoztató, de guilty pleasure, mint a sós mogyoró csipegetése. A magyar fociregény vagy focinovella többnyire nosztalgikus, önironikus, mítoszgyártó. Régóta bennem motoszkáló érzés, hogy az írók esetében a foci hitelesítő elem, ez adja a földszagot, az életközeliséget, annak bizonyítékát, hogy az alkotó nem csupán nyápic értelmiségi, hanem olyasvalaki, aki sokszor szagolt Nicoflexet vagy egyéb kámforízű izomkrémeket öltözőkben téli hétvégeken, aki szót ért egy bunkó bekkel, egy hülyebíróval vagy egy kisfröccsel is, nem csak a Jelenkor vagy a 2000 szerkesztőivel.

A fociszövegek legfőbb stiláris eszköze sajnos a focipanelekkel való játék. Magam is terveztem elrejteni ebbe a szövegbe néhányat, de már az elején meguntam, néhány viszont így is bennragadt. A focipanelek és általában a közhelyek, a bikkfanyelvi fordulatok különös, kikacsintó hangsúllyal való kényszeres használata ma már nem mond semmit. Mondott, amikor a hivatalos kommunikációban és a médiában még minden mondatot bikkfából faragtak, és minden privát ízű szófűzés egy-egy kis forradalom volt. Ma ez már hála istennek nincs így, viszont a régi fociközhelyeket gyakorlatilag az ironizálás tartja életben (persze lehet, hogy vannak újak, csak én már nem hallom őket). És hát lássuk be: egyszerűen elhasználódott ez a poén, kifutotta magát, ideje lenne inkább cserét kérnie, idő előtt zuhanyozni mennie, a tartalékok keserű kenyerét ennie, a maródiak listáján leledzenie vagy egyszer s mindenkorra szögre akasztania a futballcipőt. Hát ennyit erről.

A magyar fociirodalom legsajátságosabb eleme azonban az önsajnálat. Érthető, hiszen a magyar foci ehhez kínálja a legjobb nyersanyagot. A fociirodalmunk ezért a nemsikerülés irodalma, az idejekorán derékba törtség irodalma, kedélyesen, tragikusan, komolyan vagy viccesen. Legfrissebb élményem, Egressy Zoltán Lila csík, fehér csíkja is ilyen, bár talán az átlagosnál több benne a személyesség. Jó könyv, ahogy a többi is, Esterházy, Darvasi, Sajó, Körösi és a többiek focikönyvei, de egy sem tudott igazán mélyre menni, és azt hiszem, alapvetően azért, mert nem volt bátorságuk szembenézni azzal, hogy a tárgyuk hamis.

A legigazibb focikönyv éppen ezért nem is focikönyv. Tandori Dezső Nagy gombfocikönyve éppen a foci totálisan fiktív voltáról szól, arról, hogy mindenkinek más a focimitológiája, és hogy a focirajongás, legalábbis nálunk, egyszerűen csak egy komolyan vett infantilizmus, egy valóságosnak megélt, magányos álomvilág. A Nagy gombfocikönyv a valódi játékosokat edző plüssmedvékkel, madarakkal és igazi edzőkkel, az összes meccset egyedül lejátszó, saját részrehajlása ellen is küzdő lírai énnel, Minyutti felügyelővel a legigazabb foci. Ahogy a végén Dömi, a West Bromwich Albiont edző plüssmedve mondja: „Anyagom mű, ezért nem is írom meg műveimet. Én magam is Mű vagyok.”

Szerző: Weyer Balázs

A cikk eredetileg a Könyves Magazin nyári számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr368858024

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.