Olvass!

KönyvesBlog

Polcz Alaine házi kedvencek történetein keresztül meséli el az életét

2016. augusztus 05. .konyvesblog.

Polcz Alaine Macskaregénye egy formabontó önéletrajzi mű, amelyben ajándékba kapott, talált, bújós és agresszív, beteg és életrevaló háziállatain keresztül beszéli el saját és környezetének életét. A mű nem egy klasszikus regény, rövid, lazán összeszerkesztett epizódokból áll, melyek a nagyobb gondolati ívek révén adnak ki egy töredékes történetet. Megérteni csak az tudja, aki olvasott más műveket is az írónőtől, hiszen naplószerűen intim feljegyzéseiben nem magyaráz, nem ad leírásokat, csupán élményeket, emlékeket rögzít.

Polcz Alaine: Macskaregény

Jelenkor Kiadó, 2016, 157 oldal, 2499 HUF

 

„Csak hát ő macska, zajtalanul jár, ugrik, suhan, kúszik, lapul, a sötétben is lát, nem szédül a magasban, és remekül mászik. Ezenkívül tud harapni, és éles karmai vannak. Ritka tökéletes állat. Simul és dorombol – ha akar –, és rendkívül tiszta.” Polcz Alaine szenvedélyesen szerette a cicákat, és ebben az idős korában írt regényben megkísérelte elbeszélni életét a macskák kalandjai által: szüleivel való kapcsolatát, első házasságának zátonyra futását, a háborút, barátait, a Hospice-mozgalom megalapítását. Macskák a főszereplők, de nem annyira róluk, mint inkább életutak kereszteződéséről, szeretetkapcsolatokról, az egymás mellett élésről fogalmazta meg tapasztalatait az írónő. „Ha felkelünk egy székről, menten a helyünkbe ülnek, az ágyban a nyakunkba másznak, ha a kertben dolgozunk, mellettünk bogarásznak, májunkat melengetik, hasunkon dorombolnak. Ez a csodálatos: két világ átlépi egymás küszöbét.”

A mű laza szerkezetű, ugrál időben-térben, az asszociációkat a macskás élmények vezérlik, kapaszkodója csak annak van, aki Polcz Alaine-től legalább az Asszony a fronton című könyvet olvasta. Az író barátainak, férjének, családtagjainak csak a keresztnevét használja a történetekben, nem ad róluk részletesebb leírást, nem derül ki mikor és hogyan ismerte meg őket, sokat csapong. Úgy mesél, mintha régi ismerősök lennénk, mintha mindent tudnánk róla, mintha egy őt ismerő és szerető közönségnek beszélne. Emiatt tűnhet úgy, hogy az élete csak homályosan megragadott háttér ebben a macskákról szóló történetben, noha mégis az ő jelenléte a legérdekesebb a könyvben, illetve híres barátainak – Weöres Sándornak, Károlyi Amynek, Nádas Péternek és férjének, Mészöly Miklósnak – a történetei, akiket szintén elsősorban gazdiként és nem íróként ábrázol.

Kapcsolódó cikkek:

Macska az ágyban, macska a lépcsőházban (részlet)

Mészöly, Nádas, Polcz Alaine és az inzultáló jelenlét

„Egész lényeddel hasonlítani és emlékezni” - Polcz Alaine és Mészöly Miklós szerelme

A könyvben illusztrációként fekete-fehér fényképek is szerepelnek, amelyek ma már értékes archív felvételeknek számítanak. A fotókon láthatjuk az írónőt számos macskával az ölében, de régi családi képeket és macskaportrékat is szemügyre vehetünk. Az egyik képen pedig maga a cicát simogató Weöres Sándor szerepel. „Megcsodáltam annak idején Amy türelmét. Ültünk kint a teraszon, és Sanyika időnként, úgy tízpercenként megszólalt: »Egy kis húst kéne adni neki.« Amy felállt és hozta a friss, kockára vágott nyers húsdarabokat. Pedig éppen egy térdműtét után volt, örült, hogy sántítva is, de járhat. Ez volt a Fekete kandúr.” De számos sztorit olvashatunk Nádas Péterről és közösen talált macskájukról, Lucusról is: „Péter úgy gondozta Lucust, mint egy csecsemőt. Még a fülét is kitisztította olajos vattával. Összeszoktak, szép macska lett belőle.”

Polcz Alaine bensőséges anekdotái olyanok, mintha kulisszatitkokat árulnának el számunkra, mintha kiteregetnék az írók mindennapi életének titkait. Játékos, derűs szemléletébe belefér, hogy ezt olykor mint eszközt vesse be egy esetleges konfliktus esetén, vagy írói fogásként alkalmazza, mint egy bizonyos M. esetében. „Vigyázzon – mosolygok –, mert megírom, hogy Samut utálja, és ki akarja dobni. M. szeme még sötétebb lett. »Nem tűröm, hogy engemet egy macskával írjon meg.« Rendben – válaszolom –, megírom, hogy nem tűri.” Az irónián túl azért ez fontos művészetelméleti kérdés az írónő számára, aki annyi mindenkit megörökített, magát is belevéve, mert „sajnos” mindig csak a valóságot tudta megírni. Azt a valóságot, amelynek ugyanolyan szerves része a halál, mint az élet, amiben lehet tenni mások boldogságáért, amiben szabad hetvenévesen is szerelmesnek lenni. „A karizmatikus imacsoportban egy papírra mindenki felírta három fontos kívánságát. Én egy macskát szerettem volna, és még egyszer szerelmes lenni. (…) Így múlt el a nyár. Melyik nyár? Minden nyár elmúlik, és jön az ősz. Azon a macskás kisoroszi őszön én azt gondoltam, hogy mindkét kívánságom beteljesedett. Amit az egyikből lemondtam, a másikban busásan megkaptam.”

Szerző: Forgách Kinga

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr338944618

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.