Olvass!

KönyvesBlog

Sacha Batthyány szerint túl könnyű 180 zsidó halálával magyarázni a neurózist

2016. augusztus 28. Rostás Eni

davos-palace-hotel-im-krieg.jpgMargit néni, férje, Iván (középen), és öccse, Hans (jobbra) társaságában

Sacha Batthány épp az eddig száznál is több gyereket nemző holland spermadonorról, Ed Houbenről szóló cikkén dolgozott egykori munkahelye, a Neu Zürcher Zeitung szerkesztőségében, amikor kolléganője egy kitépett újságoldalt tett az asztalára. „Miféle családod van neked?” - érkezett a kérdés a cikk mellé, ő pedig az illusztrációul szolgáló képen azonnal felismerte nagyapja testvérének feleségét, Batthyány-Thyssen Margitot, akit a szerző „a pokoli vendéglátó” eposzi jelzővel illetett. A svájci újságíró és családja évenként három alkalommal ebédelt együtt Margit nénivel, akiből leginkább a két mondat közt gyíkként öltögetett nyelvére, és a gyerekek iránt érzett utálatára emlékezett. A cikk viszont nem az asszony furcsa szokásáról és gyerekundoráról szólt, hanem egy Rohoncon tartott, 1945-ös bajtársi találkozóról, ahol Margit néni egész éjjel gestapósokkal és helyi náci vezetőkkel mulatozott, és ahol éjfél körül a vendégek 180 magyar zsidó munkaszolgálatost lőttek tömegsírba. Batthyány az újságból értesült a családi titokról, amelyről először hosszúcikket, majd könyvet írt, utóbbi magyar fordítása És nekem mi közöm ehhez? címmel szeptember elsején kerül a boltokba. A jelenleg a Tages-Anzeiger című svájci lap washingtoni tudósítójaként dolgozó újságírót emailben kérdeztünk cinkos némaságról, argentin feloldozásról és Svájc alakú hiányról.

Kapcsolódó cikkünk:

Mi közöm nekem ahhoz, hogy a nagynéném bálján halomra mészárolták a zsidókat?

Míg a cikk leginkább a rohonci események rekonstruálására tesz kísérletet, a kötet fókuszában maga Batthyány áll, és az a hét évig tartó utazás, amelynek során három kontinenst érintve és számos pszichoanalízissel töltött óra alatt próbált választ találni arra a kérdésre, hogy mennyire határoznak meg valakit az előtte járó generációk tettei és hallgatása.  

A könyvnek soha nem az volt célja, hogy tisztázzam magam a családom múltja miatt, és ezt nem csak azért mondom, mert én voltam az első, aki megtörte a csendet. Hatalmas családom van, unokatestvérek, nagynénik és nagybácsik – Budapesttől Montevideóig. Író vagyok, az írás az eszközöm, és úgy konfrontálódom ezekkel a dolgokkal, hogy írok róluk. Sosem akartam a Batthyány-család krónikása lenni. Magamról akartam írni, és megpróbáltam annyira őszinte és bizalmas lenni, amennyire csak lehetséges.

Mi történt Rohoncon?

  • Batthyány-Thyssen Margit, vagy ahogy Sacha Batthyány családjában emlegették, Margit néni 1945. március 24-én estére trombitálta össze nácikat sem nélkülöző vendégseregét az osztrák-magyar határ közelében fekvő Rohoncra (németül: Rechnitz).
  • A helyi vasútállomáson eközben zsidó kényszermunkások várták, hogy továbbszállítsák őket, a Vörös Hadsereg pedig, melynek feltartóztatása a magyar zsidók által épített Délkeleti Fal feladata lett volna, egyre mélyebbre hatolt Európa testébe.
  • Az elvesztett háború egy cseppet sem szegte a mulatozó nácik kedvét, szólt a zene, folyt a pezsgő, és egy este 9 körül érkező telefon miatt, melyben arról értesítették az SS helyi főtörzsőrmesterét, Franz Podezint, hogy flekktífusz miatt likvidálni kell a vasútnál várakozókat, folyt mellé a zsidóvér is. A kastélyban a tetőfokára hágott a hangulat, néhány kilométerrel arrébb meztelen zsidók teste zuhant bele abba az L alakú gödörbe, amit néhány órával korábban velük ásattak ki a fogvatartóik.
  • A háború után hét embert próbáltak felelősségre vonni a mészárlás miatt, ám csak három ítélet született, Rohonc pedig némaságba burkolózott.
  • A városról Margareta Heinrich és Eduard Erne forgatott dokumentumfilmet Totschweigen (Agyonhallgatva) címmel 1994-ben, a Nobel-díjas osztrák író, Elfriede Jelinek pedig 2008-ban írt tragikomédiát Margit néni báljáról Rohonc – Az öldöklő angyal címmel.

36135.jpgA Burgerlandban legyilkolt zsidók emlékműve (kép forrása: Múlt-kor)

Mielőtt értesült a rohonci éjszakáról, Batthyányt nem foglalkoztatta különösebben a családi múlt, de bármilyen fájdalmassá is vált az időutazás, azt később egyszer sem kívánta, hogy bárcsak sosem találkozott volt az üggyel.

Az igazság sokkal fontosabb, mint bármilyen családi titok.

Az újságcikkhez és a könyvhöz vezető út elején pusztán a kíváncsiság vezérelte, mocorogni kezdett a benne élő újságíró.  

Ki akartam deríteni, hogy mi történt ténylegesen azon az éjszakán, tudni akartam, hogy a családom miért nem beszélt soha erről, és miért nem hallottam korábban a városról.

Egy véletlen találkozás azonban felpörgette az eseményeket. Összefutott Maxim Biller német íróval, aki, miután Margit nénire terelődött a szó, csak annyit kérdezett: „És neked mi közöd van ehhez?” Batthyány választ akart találni kollégája kérdésére.

Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Fordította: Blaschtik Éva, Helikon, 2016, 252 oldal, 3999 HUF

 

Kezdetben fogalma sem volt, hogy kutatása, melynek során több száz eurót költ repülőjegyre és egy terapeuta óradíjára, hét évig tart majd.  Az elején ugyanúgy kezelte Margit történetét, ahogy újságíróként az összes többi történetet kezeli: próbált a lehető legtöbbet megtudni róla, és találni egy nyelvet, amin elmondhatja, amit megtudott.

Eltartott egy ideig, amíg rátaláltam a megfelelő hangra, mert nem voltam hozzászokva, hogy egyes szám első személyben írjak. Emlékszem, ültem a számítógép előtt, és azt kérdeztem magamtól: hogyan csináljam? Mit mondhatnék? Hol hagyjam abba? Mennyit fedjek fel magamról és milyen részeket tartsak meg magamnak? Később rájöttem, hogy épp ez a kulcsa az egésznek. Meg kellett találnom a pozíciómat.

Cinkos némaság

Bár a Batthyányak tisztában voltak azzal, hogy Margit és Rohonc neve milyen szorosan összekapcsolódik, ez soha nem volt téma a családban.  Egy telefonbeszélgetés alkalmával Sacha Batthyány azt vetette az apja szemére, hogy a rokonság azért nem vonta kérdőre Margit nénit arról a bizonyos éjszakáról, mert a nő, akit „Európa egyik leggazdagabb asszonyaként” emlegettek, a pénzével tartotta a markában őket. Ám nemcsak a pénz, és nem is csak az elfojtás, és a konfrontáció teljes hiánya, vagy, ahogy apai nagymamája, Maritta nevezte, a vakondlét a hallgatás magyarázata.

Volt valami más is: a családomban gyakran beszéltek a kommunizmus horrorjáról, ami őket is nagymértékben érintette, a nácik és a nyilasok uralma alatti időről viszont kevesebb történetük van. Hogy miért? Mert azt hiszem, könnyebb arról beszélni, hogy áldozat vagy, mint elismerni a kollaborációt. Ezért tartották az 1941-45 közötti időszakot mindig homályban.

„Rothadt mag”, utalt gyakran a családjára Margit néni, és épp kedvenc hasonlatát fordította ellene a könyvben Batthyány is. A rothadt mag képtelen szárba szökkenni, Margit néni mégis olyan fojtogatóan fonta körül a családot, ahogy egy élősködő csimpaszkodik a gazdanövénybe.

Nem mennék olyan messzire, hogy Margit néni engem is meghatározott, de néhány családtagomra hatással volt. Volt pénze, amit arra használt, hogy birtokolja a történet fölötti hatalmat. Dühössé tesz, hogy senki sem állt ki ellene, legalábbis amennyire én tudom. Ma megteszik, de már túl késő! A nagymamám azt írta, vakondcsalád vagyunk, a bujkálást részesítjük előnyben. Amikor először olvastam ezt az analógiát, azonnal tudtam, hogy időnként én is így viselkedem.

Például a könyvben említett utolsó burgenlandi látogatás során, amikor tágabb családja (vagyis egy rakás ember, akikhez rokoni szálak kötik, de alig ismeri őket) a németújvári templom alatt elterülő családi kriptában gyűlt össze, hogy megemlékezzen halottairól. Amikor Margit és Rohonc került szóba, a rokonok közül többen is azt bizonygatták, hogy az asszonynak semmi köze a dologhoz, és Jelinek csak azért írt olyan „disznóságokat”, mert maga is zsidó, mások arról beszéltek, hogy a zsidók ellen elkövetett gaztettek jelentősen túl vannak reprezentálva a kommunisták által okozott szenvedéshez képest, sőt egyenesen kétségbe vonták a rohonci mészárlás megtörténtét. Batthányi néma maradt, pedig akkor már bőven benne járt a kutatásban és a terápiában is.

Első kézből tapasztaltam a családi összetartást. Mindnyájan ott ültünk, és jól éreztük magunkat. Csomó kedves ember, és mások, akik szörnyű dolgokat mondtak. Azért maradtam csendben, mert lázadni, legalábbis nekem, nem könnyű, de utána nyomorultul éreztem magam, amiért nem szóltam semmit.

Saját kutatása, az általa olvasott könyvek, és az általa megkeresett történészekkel folytatott beszélgetés után Batthyány arra jutott, hogy

Margit közvetlenül nem vett részt a lövöldözésben aznap éjjel, ami azt jelenti, hogy nem állt ott a tömegsír mellett, nem húzta meg a ravaszt. De tapsikolt. Támogatta a nácikat, és a háború után segített a rohonci mészárlás tetteseinek elhagyni Európát. Viszonyai voltak magas rangú nácikkal. És mindenekelőtt: tudta, hogy mi történt, tudta, hogy hol történt.

Utóbbi Batthyány szerint különösen fontos, a tömegsírt ugyanis a mai napig keresik.

Tudta, és soha semmit nem tett, hogy segítsen, ehelyett élte gondtalan, nagyvilági életét Monte Carlo és St. Moritz között. Ez megvetésre méltó.

A Margit által megmentett nácik között volt a korabeli burgerlandi rendőrség szerint Podezin és a nő szeretője, Hans-Joachim Oldenburg, a mészárlás két főbűnöse.  

Argentin feloldozás

A rohonci danse macabre mellett volt még egy titok, amiről Batthyány mások feljegyzéseiből értesült. Nagymamájával, Marittával ritkán lendültek túl az udvarias small talkon, ám halála után hozzájutott a naplójához, és feltárultak előtte egy jómódban, de szerényen élő család hétköznapjai, amelyeket egyre jobban beárnyékolt a közelgő háború. Nagyapja, Feri a frontra került, a zsidók csillogó tetejű vagonokon a koncentrációs táborokba, nagyanyja két gyermekével idegenek közé egy budapesti lakás pincéjébe. A háborús nélkülözést csak az asszony elsőszülött fia, Batthyány édesapja élte túl. A naplóban, amelyet Maritta utolsó kívánsága szerint fiának tűzre kellett volna vetnie, kitüntetett szerep jutott a Mandl házaspárnak, akik a háború előtt kisboltot üzemeltettek, a háború alatt pedig a család sárosdi kertjében dolgoztak, sárga csillaggal a mellükön - és kitüntetett szerep jutott haláluk valódi okának is.

i-ukmeaw.jpeg

Sacha Batthány

Nincs egyetlen kérdés, amit Batthyány feltenne a nagymamájának, de úgy érzi, rengeteg mindenről tudna beszélni vele.

A napló sokat változtatott a véleményemen vele kapcsolatban, sokkal közelebb érezem magam hozzá. Hirtelen elfog ez a vágy, hogy órákat, napokat, heteket töltsek vele: csak beszélgetnénk, nevetnénk, mutatnék neki néhány dolgot a világomból, ő is mutatna néhányat a sajátjából. A kapcsolatunk végre <<igazi>> lenne, ahelyett, hogy csak úgy tennénk, mintha közel állnának egymáshoz.

Batthyány sosem érezte magát áldozatnak, aki a családja terheit nyögi, mert a többi áldozathoz képest ő sosem szenvedett. A tény, hogy a „svájci mennyországba” született a háború utáni második generáció tagjaként, sok mindent megkönnyített számára, ám ahogy egyre mélyebbre merészkedett a múltban, úgy szakadt a nyakába egyre nagyobb darabokban a történelem.

Amikor nekifogtam a kutatásnak, nem voltam tisztában azzal, hogy mennyire kísért a múlt és mennyire a történelem hatása alatt állok. Hét évig tartott, amíg megértettem, honnan is jövök, és hogyan hárítják a dolgokat egyik generációról a másikra a családomban. Argentínában volt néhány pillanat, amikor szégyelltem magam azért, ami történt. Úgy éreztem, hogy is fejezzem ezt ki, hogy a másik oldalon állok. A tettesek oldalán, ha úgy jobban tetszik. Teljesen megdöbbentem, hogy ennyire megérint. Mielőtt elutaztam, azt gondoltam, ez egy érdekes és időnként szomorú utazás lesz, de a végén úgy éreztem magam, mint aki teljesen tönkrement érzelmileg.

Batthyány 2013 októberében utazott Buenos Airesbe, hogy találkozzon a nagymamája naplójából megismert Mandl Ágnessel, vagyis a Mandl házaspár lányával. Az interneten eljutott az asszony egyik unokájáig, a művész Mirta Kupfermincig, akivel emailben vette fel a kapcsolatot. Írt neki a nagyszülei halálának valódi okáról, az asszony pedig meghívta magukhoz Argentínába, ahol Ágnes naplóját is kézbe vehette. A két napló bejegyzései párhuzamosokként robognak át történelmen: Marittának a család egykori vadászlakja, kitelepítés és budai lakás jutott, Ágnesnek internáló-, munka- és menekülttábor, majd emigráció. Batthyány nem zavarja meg a naplók párbeszédét, hagyja, hogy a bejegyzések reflektáljanak egymásra, és befoltozzák a történelem lyukait.

A visszaemlékezések mellett fikciós elemeket is beemelt a kötetbe: négy- és kétszemélyes kamaradrámában képzeli el, milyen lett volna, ha nagyanyja a luganói villában felelősségre vonja Margitot, vagy miről beszélgetett volna egymással a Balaton mellett egy német és egy szovjet bűnös, akik a háború után tisztes polgári foglalkozást találtak maguknak, és gondtalanul belesimultak a társadalomba.

Mirta Kupferminc rövidfilmje, melyben édesanyja, Ágnes auschwitzi tetoválása is látható

Arra a kérdésre, hogy várt-e feloldozást Mirtáról és testvérétől, Margától, szerinte nem könnyű válaszolni.

Nem hiszem, hogy feloldozást akartam. Sosem volt bűntudatom, de éreztem, hogy a része vagyok a családomnak. Az ő cipőjükben járok, és be kellett fejeznem valamit, amit a nagymamám elkezdett. Ezek a fejezetek épp annyira hozzájuk is tartoznak, mint amennyire hozzám vagy hozzánk, mert mindkét család részt vett bennük. Azt akartam, hogy bezáruljon a kör, ezért repültem Buenos Airesbe.

Batthyány nemcsak Argentínába, de Rohoncra is elutazott, felkereste Maritta és Ágnes gyerekkorának színhelyét, Sárosdot, elment a kistarcsai gyűjtőtáborba, ahol nagyanyja be akarta bizonyítani, hogy képes szembeszegülni a történelemmel, és édesapjával együtt elrepült Szibériába is, ahol nagyapja tíz évet töltött szovjet hadifogságban. Talán a szibériai út a kötet legmegrázóbb fejezete: apa és fia meglátogatja a helyet, ahol a feltételezések szerint a munkatábor állt (a jelenetről nem nehéz a lengyel fotós, Michal Iwanowski sétájára asszociálni), a hó alól pedig a kettejük közötti elfojtások is előbukkannak, kirajzolva a generációkon átöröklődő tehetetlenség és némaság fonalát. Felszínre kerül az apa figyelméért vívott örökös és megnyerhetetlen harc Sztálinnal, a férfiminta hiánya, és a saját gyerekeivel szemben tanúsított csendes erőszakosság is, épp akkora dózisban, hogy hetekig legyen miről mesélni egy terapeutának.

Batthyány az út során nagyon közel érezte magát az édesapjához.  

Megtanultam elfogadni, hogy honnan jön, és milyen terhet cipel a vállán. Úgy nőttem fel, hogy állandóan egy mondatot hallottam. <<Te ezt nem érted.>> Ezt mondogatta, ha a múltról kérdeztem, Magyarországról, vagy éppen Orbán Viktorról. Dühös voltam rá, mert azt reméltem, elmagyarázza. Hét év után, azt hiszem, megértettem, hogy miért okozott neki nehézséget, hogy beszéljen.

Svájc alakú hiány

(…) nem volnék-e más ember, ha annak idején tettek volna valamit ahelyett, hogy csak nézték, mi történik? (211. o.)

– kérdte magától a könyvben Batthyány, ám most azt mondja, „túl könnyű a múlt eseményeivel magyarázni a neurózist”. Ő meg sem próbálta, épp ez volt az oka, hogy hetente kétszer végignyúlt Daniel Strassberg díványán.

Segítségre volt szükségem, hogy eljussak a dolgok legmélyére.

Strassberg, akinek édesanyja holokauszttúlélő, édesapja pedig a háború után zsidókat csempészett át a svájci határon Franciaországba, azt kutatja, hogyan öröklődnek generációról-generációra a családi történetek. Volt néhány pillanat, amikor Batthyány egyfajta apafigurát látott a férfiban,

de inkább csak olyan Woody Allen-i módon. Azt hiszem, nem én vagyok az első <<beteg>>, akinek ilyen érzései vannak a terapeutája iránt. Volt idő, és az egy nagyon különleges idő volt a számomra, amikor nagyon szoros volt a viszonyunk. Úgy éreztem, közös titkon osztozunk. Megosztottam vele minden  gondolatom, és közel éreztem magam hozzá, ami, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy minden óráért fizettem neki, elég abszurd.

Batthyány édesapja 14 éves volt, amikor 1956 novemberében a családjával együtt elmenekült Magyarországról.  Az osztrák határig taxival utaztak, eljutottak Margit néni, és férje, Iván luganói villájába, végül a németországi Dinslakenben telepedtek le, ahol Feri a helyi Thyssen-gyár vezetője lett. Batthyány már Svájcban született, a tökéletes helyen az újrakezdésre, ott, ahol a történelem legsötétebb évei csak papírszagú fejezetek a tankönyvekben, és ahol nem kell állandóan azon rágódni, mit, hogyan és kinek kellene feldolgoznia. Szülei egy idő után elhagyták az országot, ő viszont maradt, de nem bírt szabadulni az érzéstől, hogy nem a megfelelő helyen él.

 Amikor fiatalabb voltam, az apám és a barátai minden héten találkoztak egy zürichi spanyol étteremben. Ott mindig azt mondogatták: Svájc szép hely, de bárcsak kevesebb svájci lenne. Számukra ez vicc volt, számomra a tipikus magyar humor. Gyerekkoromban állandóan hasonló vicceket hallottam. Ők könnyen gúnyolódtak Svájccal, mert tudták, hogy honnan jöttek. Átutazóban lévő látogatók voltak 1956 óta. Mindannyian tisztában voltak azzal, hogy egy nap visszatérnek Magyarországra, végül a legtöbbjük vissza is tért. De nekünk, gyerekeknek ez teljesen más volt. Mi nem tudtunk viccelni a svájciakkal, mert ott nőttünk fel, ott jártunk iskolába, svájci barátnőnk lett, és ha kikaptak egy focimeccsen, ami állandóan megtörtént, szomorúak voltunk, mert ez volt minden, amink volt. Azért, hogy svájcinak érezhessük magunk, függetlenednünk kellett apáink országától: el kellett árulnunk őket egy bizonyos módon. Még mindig bűntudatom van, amiért nem beszélek rendesen magyarul.

Batthyányi megpróbálta svájcinak érezni magát, és bár ott született és majdnem egész életében ott is élt, sosem járt sikerrel.

Nehéz megmagyarázni, hogy miért, de soha nem hívtam Svájcot az otthonomnak, és afelől is kétségeim vannak, hogy lesz valaha olyan hely, amit annak hívok majd. Úgy éreztem, nincs kapocs köztem és az ország között, mintha a rossz csapatban játszanék, és mindig el akartam költözni onnan. Egy kicsit én is vakond voltam.

Fiatalabb korában nem foglalkoztatta az identitás kérdése, de ma már irigyli azokat az embereket, akik pontosan tudják, hová tartoznak.

Azt hiszem, azt hívom otthonnak, ahol a feleségem és a gyerekeim vannak. Nagyon fontos része a személyiségemnek, hogy az én életemben nincs meg az, amit a németek „Heimatnak” (otthonnak – a szerk.) neveznek.

„ - Sokszor úgy érzem magam, mintha nem is volnék, érted?” – írja Batthyány, de a Marty McFly-szindróma (vagyis, hogy úgy érzi, eltűnik, mint Michael J. Fox a fényképről a múltban tett látogatása során), az identitásnélküliség, és élete középpontjának múltba helyeződése "((...) beírtam egy kérdést: „Képes
lennél zsidókat bújtatni?”, majd alá a választ: „Nem.” 221. o.) nemcsak az ő, de egy egész generáció diagnózisa. Egy olyan generációé, amely szerinte lehet, hogy túlságosan is befelé koncentrál, az „Én szakértője”, és sosem tapasztalta meg, hogy milyen az, ha az egyén tehetetlen az életet irányító idegen hatalommal szemben. Pedig ez a hatalom épp úgy működik, mint a feldolgozatlan múlt. Megfojt, elbizonytalanít, kiradíroz. Maritta arról írt a naplójában, hogy száz évnél hosszabb időtartamot képtelenség áttekinteni, mert a generációk már túl messzire kerülnek egymástól, Batthyány pedig maga is sokat gondolkodik azon, hogyan örökítse tovább gyerekeire a családi múltat.  

Ha érdeklődnek, oda fogom nekik adni a könyvet, és elmondom, min ment keresztül az apám és a nagyapám. Remélem, hogy rátalálnak a saját identitásukra, ami többek között a családjuk történetén és a magyar gyökereiken alapul majd.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr8511656422

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.