Olvass!

KönyvesBlog

Az iskola olyan, mint a totális diktatúra, de legalább jókat lehet röhögni

2016. szeptember 01. Kiss Orsi

Szeptember elseje egyszerre hurrá és jaj egy szülőnek. Tizenegy hét nagyon hosszú idő ahhoz, hogy tartalmasan meg lehessen tölteni, különösen úgy, hogy a gyerek ne csak kallódjon, hanem tényleg jól is érezze magát a nyáron. Ehhez vagy sok szabadság kell, vagy sok pénz, vagy kipihent és aktív nagyszülők. Ha csak az egyik van, vagy egyik sincs, akkor kezdődik a zsonglőrködés a saját és családtagok idejével, nem csoda, ha ezek után sokan megkönnyebbüléssel fogadják a szeptembert. Ami ugyanakkor azt is jelenti, hogy beáll az iskolai taposómalom, leckével, különórákkal, reggeli rohanással. Ha az ember gyereke elsős, akkor mindehhez még egyéb is izgalmak is jönnek, sőt, továbbmegyek, az izgalmak már jóval a sulikezdés előtt elkezdődnek. Szily László frissen megjelent iskolai túlélőkalauza pontosan ezeken a nehézségeken lendíthet át, függetlenül attól, hogy valaki frissen kerül a közoktatás bugyraiba, vagy már veterán szülőként várja a sulikezdést.

Szily László: Beírás - Iskolai túlélőkalauz apáknak

Bookline Könyvek, 2016, 302 oldal, 3499 HUF

 

Itthon valamiért úgy alakult, hogy az iskolai ügyeket főleg a nők intézik (elég körülnézni egy szülőin), a férfiak pedig legfeljebb akkor ugranak be, ha nagyon muszáj. Pedig az iskola nagyon vicces is lehet – ehhez mindössze annyit kell tenni, hogy egy kicsit hátralépünk, és megpróbáljuk meglátni azokat a humorfaktorokat, melyeket az iskolai mindennapok tartogatnak. Szily László Beírás című könyve épp erről szól, célközönségét pedig azok az apukák alkotják, akik vagy iskolaválasztás előtt állnak, vagy már nyakig benne vannak az általános iskolás létben. (A jelenleg a 444.hu újságírójaként dolgozó Szily korábbi könyvei, a Kitolás 1-2. is főleg nekik szólt, első önálló kötete, az Etetés pedig a horgászélményeit rögzítette.) A Beírás így rögtön egy apateszttel indít, ennek kitöltése után pedig mindenki eldöntheti, hogy melyik halmazba tartozik (olyan gyermektelen, aki csak röhögni jött, olyan gyerekes, akinek gőze sincs arról, hogy „micsoda istencsapása az iskola”, vagy olyan igazi veterán, aki megelégedéssel konstatálja, hogy nem csak neki szar).

A kötet ugyanakkor női szemmel is nagyon szórakoztató, még akkor is, ha az anyák szinte egyáltalán nincsenek jelen. Néha-néha feltűnik egy anyatípus, inkább csak mutatóba, de a főszerep az apáké: ők a célközönség, ezzel együtt pedig a legtöbbször rajtuk is csattan az ostor. A kötet ugyanis nem a tanárokat pécézi ki, és nem is az iskolát gyalulja földig (maga az egész oktatási rendszer azért más lapra tartozik), hanem azokat az embertípusokat, akik random kerülnek egymás mellé, és évekig csak az köti össze az életüket, hogy a gyerekeik ugyanabba az osztályközösségbe járnak. Az őrület alapvetően itt szabadul el, hiszen a nagy számok törvénye alapján mindig lesz néhány figura, akik szórakoztató pillanatokat szereznek mondjuk egy szülői alatt:

„A szülői értekezlet a kandírozott cseresznye az iskola keserű epetortáján. Szerintem kizárólag a megtévesztő neve az oka annak, hogy az apák, ahelyett, hogy a meghaladott, szexista családmodellhez visszanyúlva erővel szereznék meg a lehetőséget, hogy ők járhassanak rá, 98 százalékban a nőjükre bízzák a dolgot.

Ha belegondolok abba, hogy milyen más értekezleteken jártam életemben, az óvatosság akár érthetőnek is nevezhető.

A szülői értekezlet ugyanakkor azért annyira élvezetes esemény, mert nagyjából egy átlagos mozifilm időtartama alatt az emberi hülyeségnek kábé annyi megnyilvánulását tapasztalhatod meg, mintha lakógyűlésen lennél, de ezekkel a kreténekkel nem kell egy házban laknod.

Az egész olyan, mint egy jobban sikerült valóságsó, ügyesen kasztingolt idiótákkal, okoskodókkal, debilekkel és ideggyengékkel. De ez élőben megy, ugyanakkor a legszélsőségesebb esetben sem tart tovább másfél-két óránál, és elég ritkán rendezik meg ahhoz, hogy ne unj rá halálosan.”

Hasonlóan szórakoztató pillanatokat hoz az iskolás szülő életébe az osztály-levelezés végigpörgetése, a közös osztálykirándulások a berúgós/szociopata/magukat Bear Gryllsnek képzelő szülőkkel, de önmagában már az hatalmas kaland, ha az ember abba az iskolába járathatja a gyerekét, amelyikbe szeretné – lásd a nagy Bejuttatási Harc.

Az iskola ugyanakkor még mindig az a hely, ami nemcsak a gyerek, hanem a szülő idejét is rendesen beosztja (nem hiába hasonlítja a totális diktatúra bevezetéséhez a sulit Szily), így lehet aztán, hogy a leckeírás és egyéb különórák miatt egy nap nagyjából két órából fog állni. Azaz egy iskolás szülő jó esetben ennyit tud együtt tölteni a gyerekével egy hétköznap. Szily véleménye a házi feladatokról elég markáns („Ha jobban belegondolok, az iskolás apaként megismert összes új élethelyzet közül a leckeírás az, amiben a legnehezebb volt bármi élvezhetőt találnom (…)”), de a közös tanulást ő sem kerülhette el. Ezt leszámítva, ha hiszünk Szilynek, akkor az általános iskola tulajdonképpen egy nagy buli (mármint a szülőnek), csak nyitott szemmel kell járnunk, és hagynunk, hogy szülőtársaink kibontakozzanak. Ez még akkor is igaz, ha az embernek olvasás közben a saját emlékeitől néha összeugrik a gyomra, de vigasztalhat a tudat, hogy abban a napi őrültekházában, melynek az iskola, a különórák, az edzések, a szülőik, a fogadóórák, az ottalvós bulik, az osztálykirándulások, a leckeírások adják a legfőbb sarokpontjait, nem vagyunk egyedül, és más is hajszálpontosan ugyanúgy érzi magát, mint éppen mi most.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr811667916

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.