Olvass!

KönyvesBlog

A középkorúság nihiljénél semmi sem szórakoztatóbb

2016. szeptember 04. Rostás Eni

het_konyve1_1_13_1.JPG

Szépirodalomnak szánt szövegben viccesnek lenni a legnagyobb kihívás. Nevetést bármivel ki lehet provokálni, de azt elérni, hogy az olvasó végig úgy érezze, itt most valami rettentően szórakoztató történik, még akkor is, ha utoljára valamelyik The Office-részen feszengett ennyit és sokszor inkább félrenézne, alig valakinek sikerül. Lorrie Moore nagyon ritkán hibázik. Novelláiban a hétköznapi tragikumot (pl. halál, válás) fordítja keserű, de ellenállhatatlan humorba, és közben szinte mindent elmond arról, hogy milyen is az ember. Képes rá, hogy olyan pontosan írja le, hogy mi, hol és miért fáj, hogy az olvasónak is ugyanott fájjon. Világában kocsmafilozófus motorosok bojkottálnak esküvőt, szállodai alkalmazottak aszalnak bébiteknősöket a napon, a nők egyetlen boldogsága az életben pedig a lehető leggondosabban megválasztott boldogtalanság. A hét könyve a Köszönöm, hogy meghívtál, vagyis a tökéletes mondat, amit a pólónkra írhatunk, ha az exnejünk felkér, hogy zenéljünk az esküvőjén.

Ha hajlamosak vagyunk komolyan venni az olyan nagy szavakat, mint hogy Lorrie Moore a kilencvenes évek legfontosabb és legnagyszerűbb amerikai novellistája, akkor talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy a Park 2014 egyik legjobban várt amerikai kötetével vezeti be a magyar olvasókat a mórológiába. Moore utolsó novelláskötete, a Birds of America 1998-ban jelent meg, a rajongóknak pedig az elmúlttizenhatévben olyasmivel kellett vigasztalódniuk, ami csak rég halott szupersztároknak vagy kultuszteremtő kortársaknak jár: best of kötettel. A Köszönöm, hogy meghívtál (eredetileg: Bark) megjelenése után a kritikusok majdnem egyöntetűen demonstráltak csalódást, kiáltottak biztonsági játékot és önimitációt, sőt még azt is meglebegtették, hogy három novelláért a papír is kár. Nem kell mindent elhinni, amit az interneten olvas az ember.

Lorrie Moore: Köszönöm, hogy meghívtál

Fordította:  Gy. Horváth László, Park, 2016, 248 oldal, 2990 HUF

 

Moore a kötet felét (Ellenfelek, Papírveszteségek, A boróka, Kiszállás) már a 2008-as The Collected Stories-ban elspoilerezte, köztük a majd hatvanoldalas nyitónovellát, vagyis a tökéletes kapudrogot az életművéhez. A Kiszállás nemcsak tökéletes, de hatásos kapudrog is: ha sikerül megfelelően egyensúlyoznunk azon a vékony vonalon, amin belül egy idő után inkább feladjuk a hibátlan mondatok katalogizálását, kívül pedig meg sem próbáljuk feltartóztatni az olvasás után ránk törő keserűséget, ami épp olyan alattomosan érkezik, mint eperízű kanalas orvosság végén az utóíz, a Moore-univerzum végérvényesen beszippant. Védekezni teljesen felesleges, pedig amit ott találunk majd, az se nem hízelgő, se nem kellemes, és napokig lüktet, pont, mint az ismeretlen eredetű lila folt a térdhajlatban.

HOSPICE: ELŐZZE MEG A BAJT, hirdette egy plakát a kávézónál, az úgynevezett belvárosi nyüzsgésben. ELŐZNI TILOS, intett mellette egy jelzőtábla. (139.o.)

Lorrie Moore novelláit körültekintően kell adagolni, sőt, még azt is megkockáztatom, hogy hangulat kell hozzájuk. Szövegei ugyanis egyszerre egzisztencialisták, és ahogy debütáló könyvének címe (Self-help, Alfred A. Knopf, 1985) beharangozza, önsegélyezők. Vagyis képesek arra, hogy pár oldalon belül lerombolják és darabjaiból összetákolják az olvasót: veled is pont ez a baj, de nézd csak, nem vagy egyedül, még ha most nincs is melletted senki.

Moore univerzumának középpontjában az átlagember (átlagos középkorú, átlagos középnyugati) áll, aki nem tud mit kezdeni a kényelmetlen helyzetekkel, és minél jobban beléjük áll, életkedve annál kritikusabb szintre csökken, épp annyira nihilista, hogy azt még el lehessen ütni némi gúnnyal vagy iróniával, és ezredszerre is képes bármit elrontani. Lúzernek semmiképpen sem nevezhető, inkább csak olyan középszerű. Nem olyan, mint mi, hanem mi vagyunk.

<<Feministaként nem szabad a másik nőt okolnod>> – mondta az egyik szomszédasszony.

<<Feministaként arra kérlek, többé ne szólj hozzám>> – felelte Kit. (94.o.)

A Köszönöm, hogy meghívtál nyolcrészes diszkomfortzóna, melynek mozgatórugója az egyedüllét, amit Moore nem eufemizál társas magánnyá, nem mondja, hogy legalább van kihez beszélni, prózája a legcsekélyebb illúziót is nélkülözi. Rendkívül empatikus író, aki sosem rúg bele hőseibe, nem rajtuk röhög, hanem velük (és az olvasóval) együtt azon, hogy bárki hasonlóan szerencsétlenül reagálna a helyzetükben.

A Kiszállás című novellában egy Ira nevű elvált zsidó férfi veti bele magát a válás utáni társkeresés extrém sportjába, nem is veti, inkább sodortatja, és közben épp úgy viselkedik, mint az alig látott, magának való rokon: ritkán szól, de akkor nagyot.

Nemsokára kibotorkált a konyhába, mert úgy érezte, elvárják tőle, és álmélkodó kiáltást hallatott a malac láttán. Majd körbejárt, és sorra bocsánatot kért a keresztre feszítésért:

– Nem gondoltuk ám komolyan – mormolta –, főleg a gyilkossági részt. Csak elszaladt velünk a ló. Maguk is tudják, mennyire megbolondítja az embert a tavasz, higgyék el, nagyon, nagyon sajnáljuk. (16.o.)

Ira megismerkedik egy messziről bolondosnak, közelről pszichopatának tűnő, kamaszfiúval súlyosbított gyermekorvossal, és bár napról-napra egyre világosabbá válik számára, hogy valami nagyon nincs rendben a nővel, megpróbál ragaszkodni hozzá, hogy a globális káoszban megőrizze a józan eszét.

Eddig még sohasem volt dolga elmebetegekkel, de egyre inkább úgy érezte, szigorú nemzetközi törvényekkel kellene tiltani, hogy ilyen csinosak legyenek. (53.o.)

A kötet másik hosszabb novellája, a Szárnyak, Henry James A galamb szárnyai (The Wings of the Dove, 1902) című regényét írja újra az ismerős egzisztencialista félelmekkel.

Nem James az egyetlen, akit Moore megidéz a kötetben, a Referenciális című darab Nabokov Jelek és jelképek című novelláján csavar egyet: az öngyilkos hajlamú tizenéves apa helyett mostohaapát kap. 

Négy év óta immár negyedszerre szembesültek azzal a problémával, hogy mivel is ajándékozzanak meg egy gyógyíthatatlanul zavarodott elméjű fiatalembert a születésnapján. (Nabokov)

Mánia. Három éve, vagyis immár harmadjára tárgyalták kétségbeesetten, mi lenne a megfelelő születésnapi ajándék az asszony tébolyodott fiának. (Moore)

De vissza a Szárnyakhoz, amelyben egy KC nevű zenész barátkozik össze egy Milt nevű öregúrral (aki már nem vesz zöld banánt, mert az „felelőtlen befektetés lenne a jövőre nézve”), közben pedig próbál úgy tenni, mintha teljesen oké lenne, hogy néha azért imádkozik, derüljön ki a pasijáról, hogy drogdíler, mert akkor „legalább csinál valamit”. Moore olyan hétköznapi jelenetekben villantja meg kicsit sötét, kicsit groteszk, és politikailag legtöbbször teljesen inkorrekt humorát, mint például ez:

KC belesett a fürdőszobába, és látta, hogy Dench oldalt hajol a műanyag kannával, és víz csurog a száján meg az állán.

– Nemzetbiztonsági titkokat akarsz kiszedni magadból? (159.o.)

Moore szerint a humor az elfojtott feszültség meglepetésszerű felszínre töréséből fakad, és általában kínos is. Mi sem demonstrálja ezt jobban, mint az Ellenfelek című novella, amelyben George Washington életrajzírója próbál small talkolni egy gonosz (tehát republikánus), ázsiai lobbistanővel egy irodalmi folyóirat adománygyűjtő rendezvényén, ám ahogy a beszélgetés egyre inkább politikai mederbe (és a paródia irányába) terelődik, a férfi rájön, hogy beszélgetőpartnere mégsem az, akinek elsőre gondolta. Az Ellenfelek gyilkos helyzetkomikuma arra is rávilágít, hogy miért olyan nehéz lefordítani egy Moore-novellát: a szóviccek miatt. A novellában ugyanis már a többjelentésű becenéven való bemutatkozás kulcsfontosságú a konfliktus szempontjából. A kötet átkeresztelésével háttérbe szorult egy rakás utalás az eredeti címre, a Barkra, ugat az autó, a szereplő kutyája és maga a szereplő is, ám Gy. Horváth László remek magyar szövegéből épp úgy árad a középkorúság nihilje, mint az eredetiből.

Lorrie Morre novellái krízisnovellák, amelyek nem áhítják a katarzist (olyasmivel nem is találkozni a kötetben, sőt a hepiendnek is csak a szereplők múltjában jut hely, ha egyáltalán), helyette hosszú, vágás nélküli snittekben bontják elemeire a magányt, a kiábrándultságot és az elidegenedést. A krízis forrása nem az, ami még van, hanem az, ami már nincs vagy sosem volt.

A globális káosz Ira, és a kötet többi szereplője számára a 9/11 utáni időszak, Irak amerikai megszállása és a 2004-es elnökválasztás, melyek díszletei előtt próbálnak belekapaszkodni valamibe, ami még normálisnak hat. A Motozás című novellában egy katonai hírszerző mesél korábban titkos, a novellaidőben inkább már csak unalmas szerelmének az Abu Ghraibban történtekről, közvetlenül azelőtt, hogy a kínzásokból hír és ügy lett volna, anélkül, hogy akár egyszer is kimondaná a börtön nevét:

Aztán kimondta a nevet, de egészen nonszensznek hangzott, és talán az is volt, bár a nyelvérzék hiánya miatt a nő fülében minden, ami nem angol hangzású volt, olyan, hát, nyamlongósnak rémlett, mintha „A Gruffacsór”-ból vették volna: bröftyent bugrábi plény, valami ilyesmi. (213.o.)

A boróka című szellemtörténetben egy középkorú nő énekli el még élő, vagy már csak szellemalakban létező barátnőinek a The Star-Spangled Bannert szolidaritása és lelkiismeret-furdalása himnuszaként, a Papírveszteségek házaspárja pedig nemcsak egymástól hidegül el teljesen a válás felé vezető úton, de a politikai preferenciáikban is beáll némi változás:

Habár Kit és Rafe a békemozgalomban ismerkedett össze, együtt vonultak fel, szervezkedtek, gyártottak atombomba-ellenes plakátokat, most mégis meg akarták ölni egymást. Sőt egy kicsit atombombapártivá váltak. (87.o.)

A kötet tele van diszfunkcionális párkapcsolatokkal, elszalasztott lehetőségekkel, és olyan hősökkel, akik úgy érzik, épp lemaradnak valamiről, de hogy miről, azt nem tudják megfogalmazni. Lorrie Moore novellái leginkább azokat az olvasókat találják majd telibe, akiknek egy pislákoló gyertya mellé helyezett virágcsokor láttán nem a szépség, a harmónia, esetleg a giccs jut eszükbe, hanem az, hogy hamarosan lángra kap az egész. Rajtuk viszont nem fog többé segíteni semmilyen terápia.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr9111675331

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.