Olvass!

KönyvesBlog

Könyörtelenül szabad regény a Harcom

2016. szeptember 11. valuska

“A szív számára az élet egyszerű: ver, ameddig bír” - így kezdődik Karl Ove Knausgård (KOK) Harcom című hatkötetes regényfolyama, aminek első részét, a Halált idén adta ki a Magvető Petrikovics Edit fordításában (portrénk a KOK-ról, részlet a regényből, illetve az agysebészeti riportja - a szerk.). A felütés banálisan egyszerű, az ezt követő mondat se különbözik ettől: “Azután megáll”. Ez a tárgyilagos, érzelemmentes nézőpont segíthetett a gigantikus, őrületbe hajló irodalmi projekt létrehozásában: az elbeszélő egy KOK nevű figura, vagyis maga az író, aki saját életét írja, és mindezt pont úgy teszi, hogy véletlenül se dramatizálja, ne fűzze fel egy lehetséges olvasatra, mint mondjuk a hollywoodi történetek életrajzi filmjeiben, ahol egy jelentős élettörténeti dráma után következik a felemelkedés.

Karl Ove Knausgård: Halál - Harcom 1.

Fordította: Petrikovics Edit, Magvető, 2016, 436 oldal, 3990 HUF

 

A regény elején tisztázzuk az elbeszélő kilétét:

"2008. február 27-e van. 23 óra 43. Én, aki ezeket a sorokat írom, Karl Ove Knausgård, 1968 decemberében születtem, vagyis ezen sorok lejegyzésének pillanatában harminckilenc éves vagyok. Három gyerekem van, Vanja, Heidi és John, és a második házasságomban élek, Linda Boström Knausgård-ral." (28)

A norvég KOK Svédországban él, és csupa olyan dolog történik vele, ami mindannyiunkkal, a provokáció nem abban rejlik, hogy családtagjairól és barátairól olyan nyíltan beszél, mintha egy minden kommunikációtól elszakított bunkerben írna, és ezzel mintha minden elvárástól és következménytől felszabadítaná magát, hanem abban, hogy miközben az apja halála beindítja az emlékezetfolyamot, ő nemcsak leírja élete kevés fontos, rengeteg unalmasnak látszó történetét, hanem létre is hoz egy komoly egzisztencialista válságban lévő szereplőt, aki egyszerű, ám jó dolgokat szeretne tenni, de közben folyamatosan csődöt mond. A létrehozott elbeszélő önálló életet kezd élni.

"Mindig nagyon fontos volt számomra, hogy egyedül legyek. A magány hatalmas tereire van szükségem, és ha nem kapom meg, ahogy az az elmúlt öt évben történt, a frusztrációm néha már-már pánikba vagy agresszióba fordul. És amikor azt, ami egész felnőtt életem folyamán tartotta bennem a lelket, a becsvágyat, hogy egyszer valami egyedülállót írjak, ily módon fenyegetve érzem, az egyetlen gondolatom, amely patkány módjára mardos belülről, hogy menekülőre kell fognom, Hogy az idő elrohan mellett, kipereg az ujjaim közül, mint a homok, miközben én...nos, mit is csinálok? Takarítok, mosok, vacsorát főzök, mosogatok, bevásárolok, kiviszem a gyerekeket a játszótérre, összehajtogatom és a szekrénybe teszem a ruhákat, rendet rakok, lemosom az asztalt, a székeket, a szekrényt. Ez az egész egy harc, és ha nem is hősies, jelentős túlerővel állok szemben..." (35)

KOK rocksztárarcú szerző,tekintete éles, arca vastagon barázdált, sűrű, hosszú hajában menő ősz tincsek futnak, és mintha minden fotóján az Északi-tenger viharait is érezni lehetne. A portréképein a számkivetettséget és a hűvös, norvég mindennapokat érzem, de már nem tudom, hol kezdődik a fotók értelmezésében a fotós szándéka, és hol a regény, amit ráolvasok. Viszont az tény, hogy az Adolf Hitler Mein Kampf című könyvére utaló regényfolyama, a Harcom kérlelhetetlenül írja meg egy negyvenes férfi életét, az első rész főleg a gyerekkori éveket és az apához fűződő viszonyát.

Apja megbecsült tanár és helyi politikus volt, aki kényesen ügyelt a közösségben a családról és róla kialakult képre, de KOK ezt teljesen lerombolja halála körülményeinek megírásával. Az apa halálra itta magát a 85 éves anyja, KOK nagymama a kristiansandi házában, ahova már azért került, mert nem tudta eltartani magát. A regényben a két testvér megjelenik a nagymama szar- és húgyszagú, mocskos, lerobbant házában, és takarítani kezdenek. A két Ágnes asszony suvickol, porszívozik és lomtalanít, hogy a tragikus halál jeleit eltüntesse, közben zokognak és cigarettáznak, az emlékek feltartóztathatatlanul ömlenek. (Ez a nagyszerű jelenet sokban emlékeztet Jonathan Franzen egyik esszéjére, amit a Diszkomfortzónában lehet olvasni, csak abban az elhunyt anya tüchtig lakásába tér vissza a szerző.)

Az irodalomban az anyák helyzete nehéz, az apáké bár ellentmondásosabb, de sokkal könnyebb: az apák látszanak ugyanis, az anyák nem. Az apák egyetlen szuperképessége az, hogy nem kell jelen lenniük az életben ahhoz, hogy hiányukkal is a végletekig meghatározzák gyerekük életét. KOK egy diszfunkcionális családban nőtt fel, de ki nem, kamasz éveiben nemcsak szabályokat követő, hanem azokat létrehozó, morózus apjával maradt:

Nem vághattunk magunknak kenyeret, és nem használhattuk a tűzhelyet, ezért mindig anya vagy apa készített  nekünk vacsorát. Amikor anya délutános volt, apa csinált mindent: amikor beléptünk a konyhába, a két pohár tej és a két tányér a négy-négy, előre megkent szendviccsel már ott várt bennünket az asztalon. (20)

Az apa-fiú kapcsolat olyan, hogy a felek képtelenek beszélni egymással, és miközben nem mondanak semmit, még annak is jelentése van. Rohadt nehéz és nyomasztó még akkor is, ha KOK családja tök átlagosnak mondható, amennyiben a családok nagy része valóban diszfunkcionális, amit csak a hagyomány és a társadalmi berendezkedés, valamint az elhallgatások tartanak össze.

Harmincévesen KOK lett az első szerző, aki bemutatkozó regényével, a Világon kívülIel (Ute av verden, Tiden Norsk Forlag) elnyerte a norvég kritikusok díját, az azt követő Idő mindenre (En tid for alt, Forlaget Oktober, 2004) pedig újabb díjakat és fordításokat hozott számára. A hatkötetesre tervezett Harcom-sorozat először Norvégiában lett hihetetlen siker, félmillió példányban adták el (fun fact: Norvégia lakossága 5,2 millió), ezt követően lefordították 22 nyelvre, világsiker lett, pedig ahogy pár hete a belső levelezésben írtam, unalmas, nem történik benne semmi, és mégis beszippant a szöveg, az olvasás vége felé úgy kapálóztam már, mint egy fuldokló, akit nem engednek a felszínre, mert érzékenyen, kíméletlenül és izgalmasan boncolgatja családtörténetét. A regény tempója Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című emlékezetfolyamára emlékeztet, csak itt nem a madeleine süti indítja be az elbeszélőt, hanem az apa halála.

"Csak az járt a fejemben, hogy képtelen vagyok arra gondolni, amire kellene. hogy nem érzem azt, amit éreznem kellene. Apa meghalt, gondoltam, ami nagy és fontos esemény, teljesen ki kellene töltenie engem, ehelyett itt állok, a vízforralót nézem, és azon bosszankodom, hogy miért nem forr a víz még." (229)

"Apa halott.

Most először láttam magam előtt azóta, hogy Yngve felhívott. Nem azt a férfit, aki az utóbbi években volt, hanem azt az embert, akinek gyermekkoromban ismertem, amikor együtt horgásztunk Tromoya partjainál télen, a szél a fülünkbe süvített, és az alattunk lévő, sziklákhoz csapódó, hatalmas szürke hullámok terngervizet permeteztek a levegőbe, ő pedig mellettünk állt, kezében a horgászbottal, és visszacsévélte a damilt, mikozben ránk nevetett. Sűrű, fekete haj, fekete szakáll, vízcseppekkel borított, enyhén asszimetrikus arc. Kék vízhatlan kabát, zöld gumicsizma.

Ez volt a kép.

Jellemző, hogy olyan helyzetben sikerült felidéznem őt, amelyben pozitív alakként bukkan fel. Hogy a tudatalattim olyan jelenetet választott, amelyben meleg érzések fűznek hozzá. Manipulációs kísérlet volt, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy előkészítse az utat az irracionális érzelgősség számára, amely, amint a zsilip kinyílik, teljesen akadálytalanul árad majd ki és uralkodik rajtam." (237)

A barátja által javasolt regényfolyam címe, a Harcom egy pillanatra sem túloz, mert már az első kötetből kiderül, hogy a lehető legnehezebb utat járja be a szerző, aki az apjához fűződő viszonyát szeretné megírni, de nem találja a témán a fogást. Ekkor kezd el arról írni, hogy íróként nem találja a fogást a témán, majd az írás működtetni kezdi az emlékezetet, az emlékekből meg újabb emlékek következnek, KOK pedig élete minden fontos szereplőjét saját névvel szerepeltetve megírja. Ez a kitárulkozás azért is lehet meglepő, mert a könyvből egyébként az derül ki, hogy a valódi életben KOK inkább elhallgatja a véleményét:

Gyakran viselkedtem ilyen gyáván, nem akartam megbántani senkit, ezért megtartottam magamnak a véleményemet... (329).

Hát, itt most tényleg mindent megírt, be is rágtak rá a családtagok, akik az oslói napilapba, a Klassekampenbe írt levelükben júdásirodalomnak nevezték KOK regényét.

Az önéletírás határait addig feszítette KOK, hogy egyszer csak összemosta a fikcióval. A jó önéletírás lényege egyetlen dolog: az olvasó úgy olvassa a könyvet, hogy az egy valódi, húsvér ember életrajza, abban minden a tényeknek megfelelően történik. Viszont az önéletírásnak ez a gyenge pontja is, mert az író nem köteles az olvasóval kötött egyezményt betartani, hiszen az életét ki más ismerhetné nála jobban? Ezért lehetséges, hogy minden önéletírás valójában fikció is, amiben a szerző létrehoz egy olyan elbeszélőt, aki nagyon-nagyon hasonlít rá. Az önéletírás tehát non-fiction, de a Harcom meg regény, úgyhogy ez non-fiction regény, ami azt jelenti, hogy bár az önéletírás műfaji követelményeinek megfelel a szerző, de mégis regényszerűen működteti a főszereplő elbeszélőt.

KOK életét egyáltalán nem ismerem, ő nem egy sztársportoló vagy tábornok, akinek bizonyos életeseményeit a nagyközönség is ismerheti, így nem is lehet számon kérni, hogy mi igaz, mi nem. Viszont a hitelességet a szöveg pont azzal éri el, hogy a szerző számára fontos általános dolgokat, mint a hétköznap esténkénti vacsorákat, a zenekaralapítást, az apa alkoholizmusát vagy az első smárolást is részletesen megírja, ugyanis a hitelességet csak a szöveg hozhatja létre. Pont ezért lehet az, hogy a regénye szereplői, vagyis a szűk családi és baráti kör eléggé kiakadt azon, milyen színben tünteti fel őket KOK. Ez persze érthető, ki szereti magát látni egy hozzá közelálló nézőpontjából? Miközben mindenkinek joga van saját története elmeséléséhez, viszont csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy ezt megtehessék. Egy ember története, személyisége ugyanis nem egyetlen elbeszélésből, hanem nagyon sok, többször egymást felülíró elbeszélésekből áll össze. (Az első felesége, az újságíró Tonje Ausland egy rádióműsorban dolgozta fel a saját verzióját, amibe meghívta KOK-ot is.)

KOK regényében a személyesség a legmegindítóbb, legizgalmasabb. A szépirodalomtól nem azt várja az ember, hogy valódi emberek történetét olvashassa, hanem azt, hogy olyanokét, akik mintha valódiak lennének. Valahogy mégis trenddé válik ez, mintha újra fontos lenne az író személyes jelenléte a szövegben (Kun Árpád hasonló elbeszélői jelenléttel kísérletezik ősszel megjelenő regényében, de Nádas Péter Világló részletek című könyvéből olvasott részletek is hasonló tendenciákat mutatnak.)

A Harcom másik fontos szervezőeleme az idő: a negyvenes éveiből írja meg fiatalkori történeteit, miközben bátran ugrál emlékről-emlékre, másfelől a 3200 oldalra duzzadó szövegfolyam hagy időt szerzőnek és olvasónak, hogy minden részletet és emléket megismerjen. Az idő az emlékezés működésekor nagyon fontos, ezt talán nem is kell kiemelni. Hömpölygünk a szöveggel, és ezzel nemcsak a regénynek adunk időt és teret, hanem magunk számára is. Mert a Harcom első kötete tényleg nem engedett el, és több ponton is azonosulni tudtam az elbeszélővel, aki egy kis focicsapatban volt utánpótlás játékos, aki borzasztó bénán szervezi meg a szilveszterét, aki közelről nézi végig a családja széthullását.

A Harcom első kötete, a Halál egy kétkedő, melankolikus ember története, aki szeretne jó testvér, fiú, férj és apa lenni, de valahogy nem megy neki. Első és második házasságáról is egyaránt önmarcangolóan ír, az egyik jelenetben a mindenórás feleségét hagyja otthon hajnalban, mert belső késztetésből elindul az irodájába írni. A könyv ilyen szempontból végtelenül egyszerű kérdést tesz fel, hogyan lehet jól megélni az életet úgy, hogy ne tegyen tönkre másokat is, miközben igyekszik elkerülni azt az életet, amit apja élt, ami érthetően rossz példaként szolgált. A saját élettörténete megértését segíti az írás, a könyvében szereplőkét biztos nem. KOK egy interjúban megemlítette, hogy néha azt érzi, szerződést kötött az ördöggel, mert az óriási sikerért cserébe feláldozta  barátait, családtagjait. 

Pedig a könyv félreértése, ha azt hisszük, hogy valamiféle bálványrombolás zajlik a Halál című regényben. KOK nem az apáról, nem a családjáról, hanem csak magáról ír, saját magát akarja jobban érteni, és egyébként apja megértéséhez és elfogadásához, az apa-fiú kapcsolat feldolgozásához is ez a kíméletlen őszinteség vezet el. Mindent leír, amit nem lehet vagy nem tudott elmondani - ez a könyörtelenségnek látszó szabadság teszi nagyszerűvé a regényt. Kár, hogy ez csak papírszabadság, mert ami a szövegen kívül valóság, ott KOK nagy károkat okozott.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr2211695325

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.