Olvass!

KönyvesBlog

Az embernek szüksége van depressziós időszakokra - 30 éves az Emlékiratok könyve

2016. október 13. Rostás Eni

14650566_1389219547773303_9223159593051628384_n.jpgFotó: Valuska Gábor

Ha valami harminc éve nem esik ki a köztudatból, azt meg kell becsülni. 30 év az egyszerre valami és semmi, mert az irodalmi művek másképpen hullanak ki az idő rostáján, viszont csak akkor a legszebb férfikor, ha az ember épp annyi idős. Annyi volt Nádas Péter is, amikor ’72-ben Heiligendammban eszébe jutott az Emlékiratok könyvének ötlete, bár a 30 év számára minden volt, csak nem a legszebb. Az évfordulókat sem szereti, a Margón mégis évfordulót ült, és bár a prózában messze áll tőle az anekdotázó kedv, élőszóban volt minden a Balatonvalahol megismert öreg bonsaios védjegymondatától („Semmi, nulla, nulla, semmi.”) a zalai ember vakolatfóbiájáig, nagylélegzetek a megálló időtől a krumplipüréig. És volt egy bárhol, bármikor sokat idézhető jelenet is, melyben A Szerző épp a budapesti mosónők hányattatásait ecsetelte kiszedhetetlen sperma- , takony- és menstruációs foltokról, majd a megrökönyödött kacajt hallva felnézett, kicsit talán még a szemöldökét is felvonta, és annyit mondott: „ez realizmus.” Épp, mint az a bizonyos 30 év. Nádas Péterrel a Margón Forgách András beszélgetett.

A regényhelyszínné emelt Heiligendammot a tenger fehér városának nevezik, ám ahová az NDK betette a lábát, ott minden elszürkült, legyen az előtte akármilyen hercegek és főurak üdülőhelye. Ez a szürkeség pedig, bár örömet nem okoz, ahogy a festők mondanák, legalább inspiráló. Különösen, ha az ember súlyos depressziós, és azon gondolkodik, hogy mikor és mivel ölje meg magát. Nádasnak például az okozott problémát, hogyan csinálja úgy, hogy a lehető legkevesebb nyomot hagyjon. Hasonló foglalkoztatta Kleistet és barátait is, akik végül arra jutottak, hogy a tökéletes öngyilkossághoz ki kell csónakázni egy tó közepére kövekkel a hajótestben, majd ha ez még nem lett volna elég körülményes, egy akrobatamutatványt előadva ki kell rúgni a csónak oldalát, miközben az ember épp szájba lövi magát. Bár a Forgách által felidézett Kleist-anekdotán lehetett nevetni, Nádas helyzete semennyire sem volt vidám: a depresszió korán kezdődött, húsz évig tartott, és az évek során számos pszichiátert nem sikerült meggyógyítania közben, azok ugyanis tudvalevőleg általában súlyos betegek. Nádas lehetségesnek tartja, hogy az embernek szüksége van depresszív korszakokra, mert ahhoz, hogy gondolkodni tudjon, kell felület, ami nem ad válaszokat, még ha a depressziót ma betegségnek is tekintik, mert egy dinamikus kor nem szereti a renitenciát. (bővebben: Nádas Péter: Mélabú)

Az Emlékiratok könyvéből nemcsak Nádas személyes és írói, de a régió politikai válsága is kiolvasható. ’72-ben a szovjet birodalom kimerevedett (vagy inkább ki volt merevedve), és úgy tűnt, többé meg sem moccan. A diktatúra a dinamika teljes hiányára kényszeríti az embert, ne gondolkodj, ne cselekedj, csak azt nem lehet eldönteni, hogy melyiket ne csináld előbb. Ezt az ember megtagadná, de a saját anyagán, ami Nádas esetében gyerekkora óta az irodalmi forma, nem tudja, ezért inkább ír egy monstrumot valahol a thomasmanniáda és a proustida között félúton, a gombosszegi nyári konyha előtti sártengerben. (Ilyen thomasmanniáda lett a regény eredetesszéje, a Hazatérés is.) Forgách szerint a regényből ’68-at is erősen kihallani, még ha ez konkrétan nem is jelenik meg sehol. Azért nem, mert az ember nem panaszkodik, mondja Nádas, de bólogat. A hatvanas évek végén az ember kicsit magához tért, de ő nem hitt a reformmozgalmakban, mert se önámító, se karrierista nem volt. Reformokra nem volt lehetőség, mert az ember nem bírja legyőzni az ösztönt, amivel a szükségesnél többet halmoz fel, épp, mint Alekszej Tolsztoj szerzetese, aki bármennyire is aszkéta éltet él, éjjel csak megdézsmálja az élelmiszerkészletet.

14523229_1389219654439959_994881165662911293_n.jpgHeiligendammban Nádas még nem tudta, hogy az Emlékiratok monstrummá dagad, ő mindig filigrán könyveket akart írni, amiket az ember magával vihet az ágyba. A Világló részleteket is mindössze 300 oldalasnak szánta, amiről a nézőnek azonnal Esterházy jut eszébe, aki egyszer azt (vagy valami olyasmit) mondta, hogy Nádas már az ezredik oldalon jár, de még mindig csak hároméves. Ha ennél a logikánál maradunk, akkor háromszáz oldalon valószínűleg még meg sem fogant. Pedig nem akart ő monstrumokat írni, harcolt is mesterével, Mészöllyel a terjedelmet illetően, párharcuk speciális és korszakos volt. Mészöly (és Pilinszky és Vajda Lajos és Kurtág és Camus) szerint egy olyan világkatasztrófa után, mint a II. világháború, semmi fölösleg nem megengedett, minden fölösleget ki kell húzni, el kell távolítani, tanúként és túlélőként a sűrítményét kell adni a történteknek. Nádas ezzel nem értett egyet, nem befolyásolta a katasztrófa utáni modernitás kényszere, ráadásul az egyszerű magyarázatoktól is irtózik. Kurtágnak is hiába próbált librettót írni, elbukott, mert nem volt képes folyamatosan fenntartani a csúcspontot. Egy Kurtág-mű összeollózott csúcspontok sorozata, ám olyasmiből egy regényben csak 6-8 megengedett, minden más csak előkészület és levezetés, épp, mint a szeretkezésben.

Már majdnem kész volt a könyv, amikor Nádas ’84-ben Kisorosziból Gombosszegre költözött a feleségével, és elkezdték átépíteni minden falu ékét, a kockaházat, hiába mondta nekik még Keserü Ilona is, hogy azzal bármit csinálnak, szép sosem lesz. A meghosszabbított gerinc és a vadszőlő sokat dobott rajta, bár egyenesebbek nem lettek a falai, a dolgozószoba ajtónyílása például minden oldalra be van dőlve egy kicsit (vö. Nádas Péter rendmániája). Zala Gombosszeget magába foglaló részén nem volt divat a vakolat, a tetőbe pedig raktak mindent a törektől a trágyáig, kellemes lakókörnyezetet biztosítva a hosszú darazsaknak, vagyis a szakadékoknak. Nádas egy este furcsa, elektromos zajra lett figyelmes, még a villanyszerelőt is kihívta, ám kiderült, hogy nem az áram kergült meg, hanem a bevakolt darazsak vívják Kőmíves Kelemenné-i haláltusájukat az ágya felett. Akkoriban a nyári konyhában laktak, de dolgozni ott is kellett, ezért Nádas kiteregette az Emlékiratokhoz készített jegyzeteit az ajtó elé: kell-e nagyobb lázadást annál, hogy valaki thomasmanniádát ír egy építkezés kellős közepén?   

A Kertésztől és Esterházytól is ismert problémát azonban nem sikerült megoldania a regényben: én nem én vagyok, a kezdet nem a születés, a születés egy csapás, a tulajdonságaim összességén kívül semmi önálló nincs bennem, mindent sémák szerint művelek, a sémákat beleverem a gyerekeimbe, vagy azért, mert nekem nem sikerült valami, vagy azért, mert valamilyennek látom magam. Nádas végül arra jutott, hogy az én a tulajdonságok összessége, még inkább összefüggésrendszere, az ember így tulajdonképpen meg sem hal, mert nem tud olyan jelentéktelen lenni, hogy a hatása ne élne tovább. Egy regényben nem érdemes a történet elejéről és végéről beszélni, az Emlékiratok szerkezete nyitott, valaminek a közepén kezdődik és ott is ér véget, nem a mérhető idővel foglalkozik. Bár se vége, se eleje nincsen, a történetet "leszarni" nem lehet, a történetek a morális ítéletek rendszerének kritériumai, mindent azok mozgatnak, hazugságot, fantáziát. Az ember minden új szerelmének elmeséli az élettörténetét, ezért nem akart szerelmes lenni többé Molnár Gál Péter: még egyszer már nem volt kedve elmondani az egészet senkinek.

14708338_1389220221106569_3206949802234986190_n.jpg

Forgách felidézi a regény megjelenése körüli kaján felhangokat, amelyek szerint jó, hogy Németországban ilyen sikere lett, mert németül van ez, még ha magyarul is. Arra is emlékszik, hogy Nádas egyszer Nyugat-Berlinből küldött neki levelet, hogy lehúzza Vitellius című drámáját, levélpapírul pedig a kézirat egyik sikertelen fénymásolatát használta. Bár Nádasnak kétségtelenül sokat segített, hogy már nemcsak az általa összegyűjtögetett Berlin-könyvgyűjteményére hagyatkozhat, hanem a helyi könyvtárak kínálatához is hozzáfért, a DAAD-ösztöndíj és a regény között nincs jelentős összefüggés. A nyugat-berlini szobája remek helyen volt, de alig mozdult ki belőle, és ha kimozdult, akkor is csak azért, mert az angol vagy az amerikai hadsereg gyakorlatozott, és háborús gyerekként önkéntelenül az utcára kellett rohannia, ha durrogtattak, a járókelők vegzálása céljából. El kellett nekik mondani, hogy mit tegyenek, ha jönnek az oroszok. Nádas szerint még mindig nemzeti irodalomban gondolkodunk, nemzeti irodalmat írunk, pedig ezen már rég túl van a világ. Minden könyvének pontos európai tipográfiája van, a kulturális áthallások rendszere működik, Magyarország logikai és gondolkodásrendszere a német nyelvterülethez kötődik, csak sokan nem veszik észre az átfedéseket: nem saját itt semmi, se a szociális, se az iskolarendszer, de még az antiszemitizmus sem.

Nádas úgy döntött, hogy az Emlékiratokban nem használ idegen szavakat, mert az értelmiségi nyelvvel senkit nem akart kirekeszteni, Forgách pedig már sorolja is a mimikát, a realitást és a paravánt, mintegy tetten érve a szerzőt, akinek a spanyolfal ugyan eszébe juthatott volna, de a másik kettőre ma sem tudna mit mondani. Az idegen szavak mellőzésének ötletét nem egy lehetséges tömegsiker gondolata hívta elő, etikai okai voltak. A régió állandó szabadságharcban élt, ez a harc állandóan elbukott, majd valahonnan mindig előtüremkedett, tombolt a hiánygazdaság (tud-e tombolni a hiány?), és ebben a rendszerben potenciálisan senkit nem volt joga elutasítani. Így lett Alexander tér az Alexanderplatzból, izgatta, ha magyar jeleket hagyhat egy idegen város topográfiájában.

’86-ban Nádasnak sejtése sem volt arról, hogy három év múlva minden széthullik. De még ’88-ban sem, amikor elkezdte írni a nem fiktív Évkönyvet, mert a történelmi földindulás (mozog-e a föld, ha megáll az idő?) miatt a fikciónak nem találta értelmét. Arról panaszkodott a feleségének, hogy ő ezt effektíve nem fogja kibírni, épp elég, hogy már ennyit kibírt, de a totális, sehová sem haladó értelmetlenséget egyszerűen nem bírja feldolgozni az agya, bár azt, hogy pontosan mit is nem bír ki, nem tudta megmondani. Az emberek elkezdték felhalmozni a lomtalanításokon viszontlátható szemetet, a vidéki udvarokra megépült a sufnidzsungel, és nemhogy a boríték nem ragadt, de a cellux sem, amivel megerősítette a nemragadást, azon kell tehát gondolkodni, hogy mivel ragassza le a félig leragadt, vagyis a papírról már sérülés nélkül letéphetetlen celluxcsíkot. Arra jutott, hogy ha a celluxra ragasztott kerek, fehér matrica sem ragad, az a fajta, amire a hivatalos pecséteket ütik, akkor tényleg levelet kell írni az államelnöknek, hogy jelentse be a csődöt, mert nem maradt remény. Az Évkönyv írásakor Nádasnak már voltak külföldi kiadói, például egy kezdetben csak milliomos, később már marxista, maoista és milliomos holland, aki a nemfiktív könyv hallatán csak annyit kérdezett, szerzője vajon megőrült-e. Olyan nincs, hogy a fikciónak értelmetlen, lehetetlen abbahagyni, nem létezhet olyan korszak, amikor feladja. 1986-ban megjelent a Párhuzamos történetek. Aztán harminc év telt el. A holland milliomosnak igaza lett.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1211802003

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.