Olvass!

KönyvesBlog

Bosnyák Viktória: Nem kell a klasszikusok összes naplementéjét ismernünk

2016. október 18. Kiss Orsi

bv.jpgFotó: Érdi-Harmos Réka

Tizennégy éve jelent meg először a Tündérboszorkány-trilógia első része, sok-sok év után pedig idén nyáron folytatódott Sári, Dóri és Laci története. Bosnyák Viktória eredetileg csak ikerlányai szórakoztatására szánta a regényt, egyfajta pótléknak két Harry Potter-kötet között. Kívánságaikat beépítette a regénybe, és bár a lányai időközben már felnőttek, a folytatásban volt olyan momentum, ami miatt az előzetes engedélyüket kellett kérnie. A trilógia népszerűsége töretlen, a regényhez munkafüzet is készült, a szerző a Kolibri Kiadóval közösen pedig rendszeresen kiosztja a legodaadóbb könyvtárosnak járó Tündérkönyvtáros díjat. Bosnyák Viktória már a folytatáson dolgozik, a munkát ugyanakkor jelenleg – akármilyen furán is hangzik – egy múzeumátépítés hátráltatja. Emellett tervben van a Tündérboszorkány-trilógia spin-offja is, amely a 11-12 éves Dóri és Sári lovaskalandjairól szólna. De hogyan került képregény a legújabb regényébe, mivel lehet megtartani a fiú olvasókat, mit gondol a kötelező olvasmányokról, és melyik volt az a klasszikus, amely iskolásként feldühítette? Bosnyák Viktória mindezeken túl elárulta, szerinte a felnőtteknek miért nem szabad magukra hagyni a gyerekeket a könyveikkel, és azt is, hogy mit gondol a könyves mémekről.

A Tündérboszorkány-sorozat első kötetében a főhős kisfiú elolvassa A Pál utcai fiúkat, és egy teljesen más végkifejletet olvas bele a könyvbe. Jóhegyi Laci biztosan jónéhány, a kötelezőkkel küszködő gyerek álmát valósította meg ezzel, de honnan jött az ötlet, hogy – ha csak a történetben is, de – megváltoztasd a mű végét? Mi volt a baj az eredetivel?

Már gyerekkoromban is problémáim voltak azokkal a kötelezőkkel, amelyek most is kötelezők. Talán nem annyira A Pál utcai fiúkkal, hiszen azt kedveltem. Tisztelni tiszteltem mindegyik könyvet, de nagyon rosszul viseltem a szomorú, nyomasztó, rossz végű történeteket. Márpedig lehet, hogy A Pál utcai fiúk a hazaszeretetről szól, de ha a főhős meghal, az nem annyira pozitív. Mesekönyvekben sem szerettem még a legkisebb agressziót sem. Ezekben a történetekben igazából az zavar, ha meghal a főhős, ha nyomor van, ha a felnőttek nem figyelnek oda a gyerekekre. Ez valamilyen szinten jóformán minden magyar kötelezőre igaz, melyet annak idején az általános iskolában el kellett olvasnom. A Kincskereső kisködmön mindezek csimborasszója: iszonyatos düh és rettegés töltött el, amiért a felnőttek nem akadályozták meg, hogy egy körtepikulától meghaljon a gyerek. A Tündérboszorkánynál egyben biztos voltam, mégpedig, hogy az olvasás csodálatosságáról akarok írni. De éppenséggel azt a könyvemet a két lányom kérésére írtam, az ő kívánságaikat, ötleteiket valósítottam meg. Ők pedig azt szerették volna, hogy legyen minél inkább harrypotteres.

Bosnyák Viktória: Elképesztő! – Apolló Akadémia, ill.: Bernát Barbara

Kolibri Gyerekkönyvkiadó, 2016, 210 oldal, 2999 HUF

 

Akkor tombolt éppen a Harry Potter-láz?

Amikor a tizedik szülinapjuk közeledett, két dologra vágytak: egy kiskutyára meg a Harry Potter negyedik részére. Az apukájuk azt mondta, hogy a kutya ki van zárva, és biztosnak látszott az is, hogy a születésnapjukra nem fog megjelenni az új Harry Potter. Az eredeti ötletem az volt, hogy írok pár fejezet Harry Pottert, bár a fanfiction akkor még nem volt a köztudatban. De akkor valahogy elöntött a nagyképűség, és arra gondoltam, hogy mi van, ha túl jól sikerül. Mekkora kár lenne érte. Mindenesetre gondoltam egy nagyot, és megkérdeztem tőlük, hogy milyen könyvet írjak. Elsoroltak néhány szempontot: iskolában játszódjon, varázslat legyen benne, a lányok ne legyenek majmok, a fiúk ne legyenek hülyék, vicces legyen, és ha lehetséges, ne legyen benne leírás. Hozzátették, hogy természetesen szívesen szerepelnek benne, és persze, csináljak, amit akarok. Részben az a titka a Tündérboszorkány sikerének, hogy két hús-vér tízéves kívánságait fogadtam meg, és ezek a kívánságok egybeesnek más tízévesekével.

A kötelező olvasmányokkal még mindig sokan szenvednek, miközben azt látni, hogy a gyerekek igenis olvasnak, csak nem feltétlenül azt, amit a tanterv előír. Hogyan lehetne feloldani ezt a dilemmát?

Az egyik nagy probléma, hogy nagyon drágák a könyvek. Sok olyan könyvtár van, ahol bőven meg tudják venni az új könyveket, de a kis vidéki településeken sokkal rosszabb a helyzet. Láttam olyan könyvtárakat, ahol még a gyerekkoromból ottmaradt könyvek vannak, és tudom, hogy ezeket nem veszi ki a gyerek. Ami ütött-kopott, netán újrakötött, ahhoz hozzá nem nyúl, hiába ajánlgatják neki a könyvtárosok. A kiadóknak, egyéb szervezeteknek össze kellene fogniuk, hogy kaphassanak az iskolák az új, minőségi könyvekből. A pedagógusokat is segíteni kell: a probléma ott kezdődik, hogy rengeteg könyvtárba a pedagógus nem tud ingyenesen beiratkozni. A szülők pedig nem tudják, hogy a gyerek ingyenesen járhat könyvtárba. Épp a napokban láttam az interneten egy jópofa képsorozatot, amelyben magyar celebnők kezébe adtak irodalmi műveket. Ez persze egy geg, de azt gondolom, ha az olimpikonok, zenészek felvállalnák, és megmutatnák, hogy mit olvasnak, akkor az példát mutatna, és látná a gyerek, hogy olvasni jó dolog.

Hogy emlékszel vissza az iskolás éveidre, alapvetően milyen élményeid vannak a kötelezőkkel kapcsolatban?

Én mindent elolvastam. Nekem a betű szent volt. Nem kellett sokáig kínlódnom, mert iszonyú gyorsan olvastam. De bevallom, hogy Fekete Istvánt vagy Jókait úgy olvastam, hogy a hosszas leírásoknál lapoztam. Ma is azt mondom a gyerekeknek, inkább lapozz, minthogy abbahagyd. Azt gondolom, hogy az élmény megvan így is. Én például nagyon támogatom Nógrádi Gergely kezdeményezését, melynek keretében újrameséli a klasszikusokat. Gyakran megkérdezik a könyvtárosok is, hogy mi a véleményem erről. Azt gondolom, hogy azt a közös kultúrkincset kell megőriznünk, ami valahogy egyben tart minket, ehhez viszont nem kell a klasszikusok összes naplementéjét ismernünk. Fontosnak tartom ezenkívül, hogy a kötelező olvasmányokkal és amúgy más olvasmányokkal se hagyjuk magára a gyereket. Különben sem lenne szabad abbahagyni a felolvasást akkor, amikor a gyerek már tud olvasni. A gyerek ugyanis könnyen büntetésnek érzi, ha ez megszűnik. Hiszen addigra a szüleivel kialakult egy napi intimitás, amit elveszít azzal, ha azt mondják: most már tudsz olvasni, olvass magadnak! Ettől nem szabad a gyereket megfosztani. A kötelezőt is olvashatjuk úgy, hogy egy oldalt olvas ő, kettőt mi, és akkor rögtön meg is beszélhetjük, mi tetszik, és esetleg mi nem.

Kapcsolódó cikk:

Nógrádi Gergely mindenkihez eljuttatná a Baradlay-fiúk történetét

A történeteidnek nagyon fontos eleme a humor, a nyelvi játék, és talán éppen ez hiányzik sok olyan könyvből, melyeket a gyerekeknek el kell olvasniuk. A háború, a nyomor, a halál sokszor hangsúlyos ezekben a regényekben, és általában a férfiak azok, akik előrelendítik a cselekményt, a nők ritkán kapnak aktív szerepet. Ha rajtad múlna, milyen könyveket emelnél be szívesen az irodalomtanításba?

Az első és legfontosabb kérdés, hogy miért kell a gyereknek alsóban – de még felsőben is – olvasnia. Mi a cél? Szerintem alsóban az a cél, hogy technikailag megtanuljon olvasni. Nem az lenne a cél, hogy 7-8-9 évesen irodalmár legyen. Ha olyat adunk a kezébe, amit nem szívesen olvas, mert nem érti, mert nincs köze hozzá, akkor nem fog megtanulni olvasni. Ezek után hiába rakjuk elé Az ember tragédiáját… Azt gondolom, hogy például az előbb már említett Harry Potterben is nagyon komoly dolgok vannak: ott aztán van halál, árva gyerek, szegénység… Harry Potternek még egy normális szemüvegkerete sincs, szemetek a rokonai, a szüleit megölték, őt magát is meg akarják ölni – és nem imádom? De. És rajtam kívül még hányan. A kérdés csak az, hogy hogyan tálaljuk a történetet. Amikor arról beszélünk, hogy mi az, ami a gyereknek tetszik, akkor meg kell különböztetnünk, hogy fiúkról vagy lányokról beszélünk-e.

Látsz ilyen megkülönböztetést? Elég sokat jársz gyerekek közé: van szerinted olyan kötet, amit kimondottan a lányok vagy csak a fiúk vesznek a kezükbe?

Hogyne. Egyrészt a lányok és a nők többet olvasnak, mintha legalábbis az olvasás nem lenne elég férfias tevékenység. Attól a perctől kezdve, hogy a téma nem a foci, nem a lovagok vagy egyéb háború, nem az autók és nem a dinók, íróként elvesztetted a fiúkat.

Ellenpéldának ott van az előbb említett Harry Potter, ami igazán egyik kategóriába se sorolható, mégis sok fiú is olvassa. De alapvetően a te regényeidre se tudnám nyugodt szívvel azt mondani, hogy fiú- vagy lányregények, és ez fokozottan igaz a legújabbra, az Elképesztő!-re…

Szerintem már ott kezdődik az egész, hogy hogyan néz ki a borító. Az Elképesztő! borítója nem véletlenül néz így ki – a fiú van frontálisan, hogy hangsúlyosabb szerepet kapjon, mint a lány. Ha egy fiú ránéz, akkor érezheti, hogy ez a könyv neki szól. Ezenkívül a lány ruházatán nem látsz semmi lányosat, nagyon vigyáztunk arra, hogy ne legyen semmi kis masni, vagy olyan, ami egy fiút elrettenthet. Egyedül egy kis karkötő látszik rajta, ami a történetben szerepet játszik, de itt is ügyeltünk, hogy ne legyen feltűnő. Mi van akkor a borítón? A hőlégballon, ami kalandot és utazást sejtet, van egy vagány srác, akinek a ruhája szintén a lehető legfiúsabb és egy lány egy olyan ferraripiros pólóban, amit a fiúk még épp elviselnek. Bernát Barbara illusztrátorral, és a Kolibri főszerkesztőjével, Balázs Eszterrel nagyon sokat dolgoztunk ezen, és több verzió volt arról, hogyan lehetne a lehető legfiúsabbá tenni a borítót. Én egyedül attól tartottam, hogy a történetben a szerelmi szál el fogja venni a fiúk kedvét, mert azért grafikában megjelenik a csókolózás.

bosnyakb_elkepeszto_b1_72dpi.jpgAz Elképesztő!-ben korosztályt ugrottál, de alapvetően mikor dőlt el a folytatás?

Már szétrágták a fülemet az olvasók. A Tündérboszorkány 14 éve van a piacon, és aki akkor volt mondjuk 10 éves, az ma már 24. Nem akartam pontosan ott folytatni a történetet, unalmas lett volna, ezért ugrottunk végül a nyolcadik osztály utáni nyárra. A mostani történetben a festészet témája végig hangsúlyos lesz, ahogy a többi művészeti ág is. Több szereplőt is bemutattam a regény elején, ők egy bandába kerültek, és a zenével, a tánccal, a színházzal, a szobrászattal is foglalkozni szeretnék. Kicsit bajban vagyok, mert most kellene folytatni az írást, de jelenleg fogalmam sincs, mi történik a Nemzeti Galériával, ami a regény fontos helyszíne. De az még hagyján! Az új regényben a Szépművészetibe kellene mennünk, hogy a szereplők a külföldi festők műveinek segítségével más országokba tudjanak közlekedni, a múzeumot azonban felújítják, most próbálok információt szerezni róla. Én I. kerületi gyerek vagyok, a Nemzeti Galéria szinte az otthonom volt, tudtam, hogy melyik falon melyik festmény lóg, hol van a Csontváry, hol található a Majális vagy éppen a szárnyas oltárok. Ehhez nem kellett külön felmennem oda. A Szépművészetit viszont most átépítik, és erről többet kellene tudnom.

A képregény sok gyereknél belépő az olvasás világába. A tapasztalataid szerint általában mi indítja el a gyerekeket a könyvek felé?

Ebben a könyvben nem belépőnek szántam a képregényt, hanem megtartónak. Azt látom, hogy ötödikig még csak-csak olvasnak a fiúk, de utána valahogy elszáll az olvasási kedv. Viszont a képregényt továbbra is olvassák, és azt szerettem volna, hogy legalább azok, akik eddig olvastak, végignézzék a képregényt, és ha végigpörgetik, akkor rájöjjenek, hogy a képregény magában nem áll meg, és muszáj elolvasniuk hozzá a könyvet. A képregénnyel tehát ebben a könyvben azt akartam elérni, hogy ne hagyja abba a gyerek az olvasást. De nem látok semmi ördögtől valót abban, ha egy elsős-másodikos képregényt olvas, vagy ha akár magyarórán képregényeket készítenek. Ami szerintem eléggé jellemző itthon, hogy a gyereknek általában nincs joga véleményt mondani. Még olyan dologról sem, ami nem oszt, nem szoroz, csak az ő önbizalmát növelné. A könyvekről nyugodtan lehetne véleményt mondani. A könyv ízlés kérdése. Még ha el is kell olvasnia egy olyan könyvet, ami neki nem tetszik, akkor nyugodtan mondhassa azt, hogy ez neki nem jött be. Az a tanár, aki meg meri ezt tenni, szerintem éppen a tekintélyét növeli, és közelebb kerül a gyerekhez. A kötelezőknél is azt tartom a legjobbnak, amit a gyerekeim magyartanárja csinált: ajánlott egy kétoldalas listát, amelyről a gyerekek választhattak, de azonkívül a diákok is hozhattak az órára bármit.

A lányaid időközben felnőttek, ők mit szóltak a folytatáshoz?

Amikor elkezdtem az Elképesztő!-t, a lányaim már 24 évesek voltak, míg a könyvben csak 15 évesek. Ám mivel a regényben elindul egy szerelmi szál, engedélyt kellett kérnem tőlük. Mondtam Sárinak, hogy kitaláltam egy Dénes nevű srácot, és megkérdeztem tőle, hogy hajlandó lenne-e a Dénessel járni. Rám nézett, és egy pillanatra valószínűleg átsuhant az agyán, hogy kényszerzubbonyt adjon-e rám, majd kicsit sajnálkozó mosollyal megkérdezte: „Anya, tisztában vagy vele, hogy a Dénest csak te találtad ki?” Mondtam neki, hogy igen, de az a helyzet, hogy csókolózás is lesz benne, szóval, járna akkor a Dénessel? Áldását adta. Már kérdezték tőlem, hogy mit csináltam volna, ha a Sári nemet mond, de ebben az esetben Dórihoz fordultam volna. Ha ő is elutasít, akkor bajban lettem volna. A következő megjegyzés amúgy az szokott lenni, micsoda igazságtalanság, hogy a két lányból csak az egyiknek írtam egy jópofa, helyes fiút, de mindenkit megnyugtathatok, hogy a következő részben Dórinak is akad egy egészen különleges fiú, annyira különleges, hogy nem is evilági az illető. Dóri ezt a személyt egy festményben fogja megtalálni. Dóritól még nem kértem engedélyt. Szerintem egészen egyszerűen közölni fogom vele – biztos, ami biztos.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4511816003

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.