Olvass!

KönyvesBlog

Szerelemről és háborúról – Apja története ihlette Flanagan Man Booker-díjas regényét

2016. október 30. Kiss Orsi

Amikor Richard Flanagan 2014-ben megnyerte a Man Booker-díjat, röviden azt írtuk róla, hogy könyve „egy ausztrál háborús veteránról szól, aki a japánok hadifoglyaként részt vett a Burma-vasút építésénél. A regényben Flanagan saját apjának háborús élményeit dolgozta fel”. Mindez igaz, Twitter-leírásnak például tökéletes, de a Keskeny út északra azért ennél sokkal több. Bármilyen ellentmondásosnak is tűnik, Flanagan háborús regénye valójában a szerelemről szól, meg a bűntudatról és azokról a kisebb-nagyobb hazugságokról, amiket ha kimondanak, teljesen más pályára állíthatják bizonyos emberek életét. Richard Flanagan tizenkét évig írta ezt a regényt, és van abban valami szimbolikus, hogy édesapja pontosan azon a napon halt meg, amikor befejezte a kéziratot. A Keskeny út északra egy nagyívű, azt is mondhatnánk, megfilmesítésért kiáltó regény, ha utóbbi nem jelentené feltétlenül azt, hogy az adaptáció során a szövegtestről óhatatlanul leperegnének a mű finom utalásai, és fellazulna az a struktúra, melynek eredményeként az amúgy szerteágazó térbeli, időbeli és perspektivikus síkok szorosan egymásra simulnak. Flanagan ugyanis nem elégedett meg kizárólag az áldozatok nézőpontjával, belebújt a fogvatartók agyába is. Könyve dinamikáját részben az a látszólagos ellentmondás adja, mely a klasszikus japán költészet iránti rajongásából és a hadifogolytábor japán irányítóinak kegyetlenkedéséből fakad. A regényben mindkettőből bőven kijut. A Keskeny út északra a hét könyve.

Richard Flanagan: Keskeny út északra

Fordította: Gy. Horváth László, Jelenkor Kiadó, 2016, 476 oldal, 3999 HUF

 

Már maga a mű címe is egy japán klasszikusra utal, a 17. században élt japán haiku-költő, Macuo Basó azonos című verses útinaplójából kölcsönözte. „Bár nem vagyok a japán költészet szakértője, de nagyon szeretem” – nyilatkozta a Könyvesblognak tasmániai otthonából Richard Flanagan (az interjút teljes terjedelmében a téli Könyves Magazinban olvashatjátok majd), akit íróként látványosan inspirált a japán irodalom. Története hőse egy ausztrál orvos, Dorrigo Evans, akit gyerekként, szerelmes fiatalként, hadifogolyként és idős emberként is láthatunk. A fiatal orvos a második világháború idején, Jáva szigetén esett a japánok fogságába, majd több ezer társával együtt az akkori Sziám és Burma közötti vasútvonal építésére fogták. Utóbbi lényegében rabszolgamunkát jelentett, és addig hajtották vagy verték az embereket, amíg össze nem estek. A rendkívüli nyomás alatt lévő japánok a gyengéket és az elesetteket sem kímélték, mindenkit munkára akartak fogni, és Dorrigo – az ausztrál foglyok szószólójaként – mindennapos csatákat vívott azért, hogy a fekélyes, hasmenéstől, kolerától és meghatározhatatlan dzsungelbetegségektől szenvedő élőhalottaknak ne kelljen dolgozniuk. Később a háború után emiatt hősként kezeli az egész nemzet, de Dorrigo a túlélők bűntudatát cipeli magával. „A hőssé váló karakter megérti, hogy a hősiesség egy szörnyű hazugság. Tudja, hogy emberek az ő döntése miatt haltak meg. Borzasztó bűntudata van” – meséli főszereplőjéről Flanagan.

A regény legmegrázóbb momentumai kétségkívül a hadifogolytáborhoz kötődnek. Dorrigónak egy alkalommal például zseblámpa fényénél, egy kanál (!) és egy konyhai húsfűrész segítségével kell amputálnia egy lábat. A jelenet annyira plasztikus, hogy szinte érezni a rohadó hús és a kétségbeesés szagát, de valahol még ennél is megrendítőbb Füstös Gardiner esete. Utóbbi egyike a Dorrigo körül nyüzsgő ausztrál hadifoglyoknak, akiknek olyan ragadványneveik vannak, mint Hepciás MacNeice vagy Törpe Middleton. Flanagan érezhetően nagy gondot fordított karakterjegyeik kidolgozására, kontúrjaik mégis kicsit elmosódottak maradtak, a legemlékezetesebb közülük pedig egyértelműen Füstös Gardiner, akit egy olyan kihágás miatt ütlegelnek halálra, amit el sem követett. Utóbbi jelenetet egyértelműen Flanagan apjának élményei ihlették: „Az egyik legjobb barátját ugyanis addig verték a japánok, míg meg nem halt, a foglyoknak pedig végig kellett az egészet nézniük. Holott az az ember nem tett semmi rosszat” – hangsúlyozza az író. A jelenetben nem is maga a verés a megrázó (az is), hanem a hadifoglyok reakciója, akik megkönnyebbüléssel fogadják, hogy ezúttal nem őket verik.

„Későre járt, hűvösödött, az emberek arra gondoltak, itt legalább nem kell dolgozni. Néhány percig, vagy amennyibe telik, pihenhetnek, és a pihenésnek mindig örültek, az volt a legfontosabb dolog a világukban az élelem mellett. Mégsem akartak itt lenni.”

A jelenet akkor kap újabb jelentésréteget, amikor Flanagan ugyanezt az eseménysort az elkövetők szemszögéből is bemutatja. A gonoszság ebben az esetben szimpla kényszerré, a verés pedig fárasztó, unalmas munkává válik. Tetszik, nem tetszik, valahol mindannyian ugyanannak a helyzetnek a foglyai. A dzsungel mélyén megbúvó tábor egy sártól, vértől és szartól tocsogó pokol, ahol a foglyokat egy-egy ellopott tojás vagy koszos rizsgolyó, a tiszteket meg a költészet vagy a metamfetamin segíti át az egyes napokon. A mindennapok brutalitása és a költészet fennköltsége Kóta ezredes személyében ötvöződik, aki előszeretettel nyakaz le bárkit, aki az útjába kerül, miközben fennhangon haikut szaval. A Keskeny út északra ugyanakkor csak látszatra a háború regénye, Flanagan történetének legalább ilyen fontos témája a szeretet és a szerelem, amely azonban se nem boldog, se nem beteljesedett. Dorrigo egy olyan nőbe szeret bele, akitől az elfogadott társadalmi normák szerint minimum három lépés távolságot kellene tartania. „A szerelemnek nincsenek, viszont a szerelmi történetnek vannak bizonyos szabályai. Ezek egyike, hogy legyen halál benne, mert csak így érthetjük meg, hogy a szerelem örökkévaló. Éppen ezért szerintem egy háborús történetnek, kivált egy halálról szóló történetnek, a szerelemről is kell szólnia” – mesélte Flanagan.

A Keskeny út északra az a regény, melyben a kimondatlan igazságok és a hétköznapi hazugságok teljesen új irányt szabnak az egyes szereplők életének. Többségük azonban – a táborban botorkáló Füstös Gardinerhez hasonlóan – csak a következő lépésre koncentrál. Már nem hisznek Istenben, emiatt nem hisznek a gonoszban sem. Az élet számukra nem az eszményekről szól.

„Az élet a szerencséről szól. És legfőképp cinkelt lapokkal játsszák. Az élet arról szól, hogy jól rakjuk a lábunkat egymás után.”

Flanagan tizenkét évig írta ezt a könyvet, szerzőként kicsit valószínűleg bele is halt. Prózája gazdag és áradó, még ha már-már modorosnak ható mondatokat is felfedezhetünk benne (lásd „A boldog embernek nincs múltja, a boldogtalannak mása sincsen.”). A japán irodalmi utalások nem lógnak ki a szövegből, nem öncélúak, érezhetően funkciójuk van, és gazdagítják a történetet. A Keskeny út északra című Flanagan-könyvnek egészen biztosan helye van a háborús regények polcain, még ha nem is csak a háború, hanem legalább annyira a hazugság, a bűntudat és a beteljesületlen szerelem regénye is.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr611836617

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.