Olvass!

KönyvesBlog

A gyerekkor a felrobbantott múzeumban maradt

2016. november 06. Rostás Eni

goldfinc.jpgCarel Fabritius Aranypinty (1654) című képéhez Tartt regényének megjelenése után olvasóik tömegei zarándokoltak el

2013 őszén a legtöbb amerikai olvasó és kritikus Donna Tartt régóta várt új regényéről beszélt. 2014 tavaszán azok is elkezdtek beszélni róla, akik csak akkor figyelnek fel egy könyvre, ha díjat nyer, július végére pedig már attól volt hangos az angolszász irodalmi sajtó, hogy Pulitzer ide vagy oda, a könyv még a Man Booker hosszúlistájára sem fért fel. A szakma egyik fele fejet hajtott Az Aranypinty előtt, a másikuk viszont olyanokat nyilatkozott, hogy épp a népszerűsége miatt tart itt az egyébként is erősen infantilizálódó irodalmi kultúra, tudják, az, amelyikben a felnőttek Harry Pottert olvasnak. De kinek van igaza? Ahogy az ennyire szélsőséges kritikákat kiváltó könyveknél (vagy bármilyen művészetinek szánt alkotásnál) lenni szokott, mindenkinek és senkinek sem. (A regény november 11-től a boltokban.)

Donna Tartt: Az Aranypinty

Fordította: Kada Júlia, Park, 2016, 5990 HUF

 

Donna Tartt-ot a legnagyobb jóindulattal sem lehet termékeny szerzőnek nevezni. 1992-es debütálása óta mindössze három regénnyel jelentkezett, igaz, azok méretüket tekintve legalább a duplájukkal felérnek: az első kettő között tíz év telt el, a harmadikra újabb tizenegyet kellett várni. Ha egyetlen mondatban akarnánk összefoglalni az életművét, elég lenne Az Aranypinty főszereplő-narrátorát, Theo Deckert idéznünk:

Talán jobban alakultak volna a dolgok, ha életben marad.

A határozatlan alany A titkos történetben (ITT írtunk róla) az ógörög csoport nagyszájú Bunny Corcoranjával, a The Little Friendben a kilencéves Robin Cleve Dufresnesszel helyettesíthető. Tartt ezúttal nőt ölt meg, méghozzá narrátora anyját, története pedig ismét egy thrillerelemekkel megtámogatott, vagy jelen esetben inkább teljes vakvágányra térített coming-of-age sztori, erős központi figurákkal, karakteres mellékszereplőkkel, és megannyi valószerűtlen (vagy véletlenszerű) fordulattal.  Az Aranypinty olyan lett, mint a szerzője, aki a legtöbb róla készült fotón decens zakóban, fehér ingben, mellényben, de minimum nyakkendőben pózol. Rajtunk múlik, hogy stílust vagy modorosságot kiáltunk-e a láttán.

A véletlen hatalma

Theo Decker a regényidőben 27 éves, és túl van mindenen, amin egy tisztességes nagyregényhősnek ilyen idős korára túl kell lennie.  Egy amszterdami hotelszobában írja titkos történetét az életéről, amely tizenhárom évvel korábban szakadt Előttére és Utánára: egy bomba szakította ketté, ami a manhattani Frick Gyűjteményben robbant, ahová az eső elől menekült be az édesanyjával. Theo a robbanás utáni sokk- és álomszerű jelenetben megismerkedik egy haláltusáját vívó, furcsa öregúrral, aki a kezébe csúsztatja „faragott köves, súlyos aranygyűrűjét”, és mint egy túl hosszúra nyúlt fantasyben, egyetlen mondattal új mederbe tereli (sőt, a maradék hétszázötven oldalt tekintve különösebb spoiler nélkül kijelenthető, hogy megmenti) a fiú életét.

-Hobart és Blackwell (…)  A zöld csengőt nyomd meg.

Theo épségben kijut a múzeumból, és az öregember kérésére, valamint az elszenvedett trauma hatására magával visz egy festményt is, Carel Fabritius Aranypinty című 34x23 centis fatábláját. A fiú és a festő életét nemcsak a kép, de a detonáció is összekapcsolja: a delfti iskola kiválósága, „Rembrandt tanítványa és Vermeer tanára” mindössze 32 éves volt, amikor „a holland történelem híres tragédiájában” életét vesztette. 1654-ben, vagyis a helyi lőporgyár felrobbanás évében készült festménye egyike azon kevés alkotásának, amely túlélte mesterét. 

(…) két véletlenszerű katasztrófa, az övé meg az enyém egy láthatatlan ponton egyesül, ez a nagy bumm, ahogy apám nevezte, nem gúnyosan vagy lekicsinylően, hanem tiszteletteljes elismeréseként a szerencse hatalmának, amely a saját életét is meghatározta. Évekig tanulmányozhatnánk a kapcsolatokat, akkor sem tudnánk megfejteni: az egész az egyesülő és széteső dolgokról szól, az időhurokról, ahogy anyám ott áll a múzeum előtt, amikor az idő megbicsaklik, fura lesz a fény, s az irdatlan ragyogás peremén kétséges kimenetelek lebegnek. A kósza véletlen, amely talán mindent megváltoztat, talán nem.

Theo életében a festménynek álcázott véletlen mindent megváltoztatott. Érzelmileg egyre inkább kötődni kezd a képhez, amelyről a nyilvánosság úgy tudja, megsemmisült: Fabritius madara egyrészt édesanyjára emlékezteti, akivel épp Az Aranypintyről beszélgettek utoljára, másrészt a különös öregember unokájára, aki a múzeum ajándékboltja előtt annyira megbabonázta, hogy úgy döntött, nem szalad vissza anyjával, hogy még egy pillantást vessen Rembrandt Dr. Tulp anatómiája című művére. Tartt mindkettőjüket törékeny, éteri nőnek ábrázolja, a boldogság ismerős illatú, lángvörös hajú madaraként, narrátora pedig talán akkor tűnik a legszerethetőbbnek, amikor rájuk emlékezik vagy utánuk epekedik.

Édesanyja halála után a fiú előbb egy régi iskolai barát családjához, a tehetős Barbourékhoz kerül, akiknek elfojtásai és neurózisa már nélküle is megérne egy nagy amerikai regényt. Később felbukkan az édesapja, aki egy évvel korábban egy sebtében lefirkantott üzenetben jelentette be távozását, és magával viszi a nyugati partra. Theo Las Vegas-i magányát új barátja, a lengyel-ukrán világcsavargó, Boris enyhíti, akinek jelenetei az egész regény legemlékezetesebb momentumai. Tartt patikamérlegen súlyozta ki a két fiú barátságát, amely valahol a legmélyebb, legőszintébb bromance, és Theo oldaláról a catullusi odi et amo között egyensúlyoz. Borisba kódolva van a káosz, élettapasztalata hol beárnyékolja, hol felerősíti Theo gyászát, párosuk alkoholba és gyógyszerekbe oltott világmegváltását/önpusztítását még akkor is öröm olvasni, ha oldalakon keresztül tényleg csak a drog típusa változik, körülöttük minden más (magány, reménytelenség, túl hirtelen leszálló éjszakák) állandó.

Fények, nagyvárosok

Látszólag Theo a regény főszereplője, ám figurája nem lenne ilyen jól működtethető a megfelelő háttér nélkül. Tartt könyvének legalább annyira főszereplői a helyszínek is, ahol a fiú megfordul: három nagyon különböző nagyváros, nagyon hasonló idegenségérzettel. A sznob csillogást a kelet-európai bűnbandáktól, a piti drogügyletektől és a rámenős férfiprostiktól elválasztó New Yorki utcák, a Barbour lakás luxusa, és Theo pótapjának, jótevőjének, sőt, ha felidézzük, hogyan szólítja Boris a szemüveges barátját (és eszünkbe jut a cikk elejéről James Wood kritikája), saját Hagridjának régiségekkel telepakolt restaurátorbarlangja. A reménytelenül fülled és fényes Las Vegas, a fullasztó por, az üresen kongó házak, az elhagyatott játszótér, a faltól-falig padlószőnyegek és a kaszinókból kimentett kihűlt csirkeszárnyak. És persze a karácsonyra készülő Amszterdam az állandóan szitáló esővel, a szűk sikátorokkal és a végső menedéknek és csapdának egyaránt tekinthető hotelszobákkal. Tartt atmoszférateremtő képessége még akkor is felerősítik a honvágyunkat, ha a három város közül egyikben sem jártunk soha.

Bár a fikció mindent elbír, egy 9/11 utáni Amerikára reflektáló (még ha a reflekció nem is túl explicit) regénynek az összes hollywoodi csavar és túlbonyolított mellékvágány csak ártani tud. „Az abszurd nem old, hanem köt” – hangzik az első fejezet mottójául választott Camus-idézet, ám Az Aranypinty esetében ez pont fordítva történik. Míg A titkos történetben remekül működik a suspense, a bűnésbűnhődés és identitásválság fúziója, és a majd ötszáz oldal simán elbír két hasonlóan súlyos sztorit, a The Little Friendnél kezd megbillenni az egyensúly, ennél a kötetnél pedig néha már a paródia határát súrolja. Különösen, ami a festményért folytatott hajszát, az ún. bűnügyi szálat illeti. Tartt prózájának nem áll jól az akció: amikor mégis megpróbálkozik vele, az olyan lesz, mint egy klisékbe fulladó Cobra 11 epizód, a regény világában szinte már blaszfémnek hat. Az Aranypintyből a társadalomkritikát sem hagyta ki, ami Boris szájából kevésbé hangzik demagógnak, („Hogy lett egy ilyen buta nép ilyen arrogáns és gazdag? (…) Azt akarom mondani, hogy a demokrácia mentség minden kibaszott szemétségre…”), ám túl hosszan filozofál a mindenkori lét reménytelenségéről, a történetet pedig a cselekményből erősen kikívánkozó értekező nagyesszébe fojtja, művészetről, halálról, a The New York Timesról, Lady Gagáról.

Egyedi színhasználat, oldott ecsetkezelés

A tartti próza igazi tempója a lassú hömpölygés, a kimerevített pillanat, a fájdalmasan vánszorgó idő, a fénypászmákban kavargó porszemek lomha tánca. Az Aranypintyet is a statikus, festményszerű jelenetek, a lélektani drámának beillő, paranoid, bűntudattal terhelt fejezetek működtetik (itt érdemes fejet hajtani a kötet fordítója, Kada Júlia előtt, aki lenyűgöző munkát végzett), de a nyolcszáz oldalra bőven jutott giccs és pátosz is. Olyannyira, hogy a könyv bizonyos jelenetei A vége című Bartis regényt idézik: Tartt-nál egy festmény, Bartisnál a fényképezés a központi metafora, és (bár más-más módokon, de) mindkettő a maradandót alkotni szándékozó ember halandóságát állítja szembe a művészet örökéletűségével. (Sőt, ha nagyon kekeckedni akarunk, akkor akár azt is mondhatnánk, hogy a Theo Decker <<nagyon szabadfordításban: a decker mint rétegezett>> ugyanannyira beszélő név, mint a Szabad András, ráadásul egyik szerző regényeinek címeiből sem hiányzik a határozott névelő, de ezt a zárójel már így is túl hosszúra nyúlt.)

És bármennyire szeretném elhinni, hogy van valami igazság az illúzión túl, most már azt hiszem, nincs igazság az illúzión túl. Mert a „valóság” és a tudat meg a valóság találkozási pontja közt van egy köztes zóna, egy szivárványos perem, ahol a szépség születik, ahol összekeveredik és egybeolvad két nagyon különböző felszín, hogy felkínálja, amit az élet nem tud: ezen a helyen létezik minden művészet és minden mágia.

A karakterábrázolásnak viszont még mindig Tartt az egyik kortárs mestere, élénk színekkel vázolja fel nemcsak a poszttraumás stressz szindrómát gyógyszerfüggéssel orvosló Theót vagy az örök nyughatatlan Borist, de az olyan mellékszereplőket is, mint New York tudálékos, műkedvelő elitje, a Barbour család szőke és számító lánya, Kitsey, vagy Mr. Decker második felesége, a Juicy Fruit illatú, butácska Xandra. Sőt, néha még vicces is tud lenni.

Visszahajtottam a filcet, és egy percig félszegen álltunk, mint két jelentéktelen flamand nemes egy Jézus születését ábrázoló festmény szélén.

Az Aranypinttyel viszont túl sokat vállalt, legalább két-háromszáz oldallal többet, mint amennyit Theo és a festmény közös története elbírt volna. Minden hibája és túldíszítettsége ellenére mégis érdemes rászánni az időt, mert nagyon úgy tűnik, hogy Donna Tartt megfogadta a regénybeli taxisofőr tanácsát:

Szóval a lényeg, hogy mindig tereld el a figyelmet a rázós részről. Ez a bűvészet alapszabálya, Pápaszemes. Figyelemelterelés. Ezt sose felejtsd el.

Képes elhitetni, hogy amit csinál, az tényleg irodalom, és nem csak történetmesélés, pont úgy, ahogy Theo elhiteti a vásárlóival, hogy nem Hobie bútorszörnyeit, hanem valódi Chippendale komódot vásárolnak. Kicsit modoros, ám rendkívül szuggesztív stílusával eltereli a figyelmünket.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5611935321

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.