Olvass!

KönyvesBlog

Rowley könyvet írt kedvenc kutyája elvesztéséről, bestseller lett belőle

2016. november 10. Kiss Orsi

Steven Rowley és Lily (kép forrása)

Minden elsőkönyves olyan pályakezdésről álmodik, mint Steven Rowley. A szabadúszó író és forgatókönyvíró kezdetben egy novellát írt a tacskója, Lily elvesztéséről, majd azt később a barátja biztatására regénnyé bővítette. Vagy harminc irodalmi ügynöknek elküldte a kéziratot, de mindenhol falakba ütközött, végül arra jutott, hogy magánkiadásban jelenteti meg a sztorit, és ehhez egy Molly Pisani nevű szabadúszó szerkesztő segítségét kérte. Molly pedig elküldte a szöveget valakinek, aki aztán megint elküldte valakinek, és az a valaki történetesen a Simon & Schuster főszerkesztője volt. Sajtóhírek szerint a kiadó egymillió dolláros szerződést kötött Rowley-val, és már a megfilmesítés is szóba került.

Steven Rowley: Lily és a polip

Fordította: Bosnyák Edit, Agave, 2016, 304 oldal, 3380 HUF

 

Pedig a Lily és a polip (olvass bele ITT!) pont egy olyan tabutémáról szól, mely első hallásra nem feltétlenül bestseller-kompatibilis. Hőse, Ted, a szabadúszó író tudja, hogy 12 éves tacskója nagyon beteg. A kutyát rosszindulatú daganat támadta meg, amitől megvakult és demens lett. Ted sokáig tagadásban van, képtelen ugyanis szembenézni azzal, hogy hamarosan elveszítheti azt az élőlényt, aki a világon a legfontosabb neki. Az elviselhetetlent az teszi elviselhetővé, hogy Ted képzeletében Lilyt nem egy betegség, hanem egy polip támadta meg: rátelepedett a fejére, ezáltal pedig az egész életükre. Ted meggyőződéséve válik, ha a polip eltűnik végre, akkor az életük újra kerek és kiegyensúlyozott lesz; ettől kezdve mindennapos harcot vív a polippal, miközben felfeslik annak a különleges kapcsolatnak a története, amely a férfit a kutyájához fűzi.

Bár Ted nincs egyedül, mégis rendkívül magányos: a kutyájával tárgyalja ki a jó pasikat, vele süt pizzát, vele társasozik és néz filmet. Csak nagy sokára esik le neki, hogy Lilyt sokáig kibúvónak használta, elodázva ezzel, hogy igazán megmerítkezzen az életben. Lily az az élőlény, akiről egészen kicsi kora óta gondoskodott, és ott volt életének minden fontos mozzanatánál. Számára ő a mesebeli róka, akit megszelídített, és csak amikor már nagyon beteg a kutya, akkor jön rá arra, hogy a szelídítés talán éppen fordítva igaz, és Lily az, aki jobb emberré tette őt:

„Leginkább azonban Lilyért vagyok hálás, aki megtanított a türelemre, a kedvességre és arra, hogy méltósággal és csöndes belenyugvással fogadjam az élet megpróbáltatásait. Senki sem tud úgy megnevettetni, mint ő, és senkit sem szeretek annyira megölelni, mint őt.”

Ahogy Rowley a kötet köszönetnyilvánításában is írta, lehet, hogy számára Lily a világ legnagyszerűbb kutyája, ezt azonban nehezen tudná a külvilág felé bizonyítani, hiszen a tacskó nem mentett ki senkit a tűzből, mint ahogy elveszett kutyaként sem kellett soha több száz kilométert futnia hazáig. Ám a kutya-gazdi relációban a fentieknek az égvilágon semmi jelentőségük nincs, hiszen a történetben is azok a legjobb részek, amikor kutya és gazdája együtt csinálja a semmit. Ted legszebb emlékei azok, amelyek a közös sétákra, bambulásokra, összebújásokra, fagyizásokra vonatkoznak. És persze kirostálhatatlanok a rossz emlékek is, amikor a kutya kiszolgáltatott volt, vagy nagyon beteg. A Lily és a polip a gyász és az elengedés regénye: allegorikus mese egy magányos férfiról és a kutyájáról, akik nem váltották meg a világot, csak éppen jobbá tették egymás életét.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr2511927757

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.