Olvass!

KönyvesBlog

„A kis szürke agysejtekben van minden rejtély nyitja” - Száz éve lépett színre Hercule Poirot

2016. november 16. iSophie

(Kép forrása)

Sznob, piperkőc és az elviselhetetlenség határát súrolóan hiú, noha nem egészen alaptalanul, hiszen tény, hogy neki van a legpompázatosabb bajusza, és ami még ennél is fontosabb, a legolajozottabban működő szürkeállománya az egész világon. Bosszantó kis fickó, mégsem lehet nem szeretni. Ő Hercule Poirot, a belga mesterdetektívek legjobbika, kinek jellegzetes alakja éppen száz évvel ezelőtt pattant ki Agatha Christie fejéből.

Christie és Poirot

1916-ot írunk. Európában tombol a háború, melyből a fiatal Mrs. Archibald Christie (lánykori nevén Agatha Mary Clarissa Miller) is kiveszi a részét a maga módján: önkéntes munkát vállal szülővárosa, a dél-angliai Torquay kórházában, először nővérként, később gyógyszerészként. A különféle kemikáliák és mérgek közé zárva egyhangúan telnek napjai, közben folyamatosan aggódik repülőtiszt férje, Archie miatt, aki éppen Franciaországban harcol. Nővére, Madge figyelemelterelésül fogadást ajánl neki, és kijelenti, hogy Agatha nem tud megírni egy épkézláb detektívtörténetet. Christie elfogadja a kihívást, a történet hamar körvonalazódik a fejében, a gyógyszertárban töltött mindennapok után pedig az sem meglepő, hogy egy mérgezéses gyilkosságot talál ki. De ki legyen a detektív? Ez már komplikáltabb kérdés.

Könyves Magazin 2016/4.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft

 


Jellegzetes figurának kell lennie, az egyszer biztos, olyasvalakinek, akire azonnal felfigyel az olvasó, és akit aztán nem is felejt el soha többé. Lehetne például külföldi. Mivel Christie kitűnően tud franciául, adja magát, hogy a nyomozó is francia legyen, végül mégis másképp dönt. Torquay környékén abban az időben rengeteg belga menekült él, az irántuk és a megszállt Belgium iránt érzett szolidaritásból a főhős végül belga lesz, aki maga is a háború elől menekülve érkezik Angliába. Eddig rendben, de mégis milyen ember legyen?

„Mondjuk, alacsony termetű és hangzatos nevű. Hercule valami? Hercule Poirot? Igen, ez éppen megfelel. És persze legyen nagyon elegáns – és rendszerető. (Talán azért, mert én iszonyú rendetlen vagyok?)
Ez volt az első, nyers változat – többnyire külsőségek, mint látják –, de bizonyos jellemvonások önként adódtak. Mint a legtöbb alacsony termetű, fess ember, ő is beképzelt lesz, na és természetesen (de még mennyire!) lesz egy tekintélyes bajusza!” (Agatha Christie, 1938)

Így született Poirot figurája, A titokzatos stylesi eset kézirata pedig már 1916-ban elkészült, ám arra, hogy a bajuszos belga eljusson az olvasókhoz, még négy évet várni kellett. A szöveget hat kiadó utasította vissza, míg John Lane, a The Bodley Head szerkesztője csekély honorárium fejében meg nem jelentette. A regény meglepően sikeres lett, bár az igazi áttörést csak a harmadik Poirot-történet, Az Ackroyd-gyilkosság hozta el, mely szokatlan végkifejletével nemcsak a krimi műfaját újította meg, hanem Agatha Christie-t és Hercule Poirot-t is elindította a világhír felé.

Szerző és szereplője végigkísérték egymás hosszú életét. Míg Christie gyermeket szült, elvált, újraházasodott, túlélt még egy háborút, beutazta a világot és közben rendületlenül írt egészen haláláig, Poirot végignyomozta a huszadik század legérdekesebb bűnügyeit.

„És hogy milyen a viszonyunk – teremtő és teremtmény kapcsolata? Hát – bevallom – előfordult, hogy kissé elhidegültünk egymástól! Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem: „Miért, miért, miért kellett kitalálnom ezt az utálatos, fellengzős, bosszantó emberkét?”
 (…)
Igen, voltak pillanatok, amikor nagyon utáltam M. Hercule Poirot-t, amikor elkeseredetten lázadoztam az ellen, hogy egy életre össze vagyok vele kötve. Ám be kell vallanom, hogy Hercule Poirot mostanára győzött. Kelletlen szeretet támadt bennem iránta. Emberibb lett, és kevésbé idegesítő. Vannak dolgok, amiket csodálok benne – például szenvedélyes igazságérzetét, az emberi gyarlóság iránti megértését, a kedvességét. Sőt meg is tanított valamire – arra, hogy vegyem komolyabban a figuráimat, hús-vér embereknek és ne sakkbábuknak tekintsem őket.”
(Agatha Christie, 1938)

Menekültből sztárdetektív: egy különc zseni életútja

Hercule Poirot-hoz nem csak kitalálója viszonyult ellentmondásosan: az olvasók egyszerre találják utálatosnak és imádnivalónak, valószínűleg épp ezért nem csökken az érdeklődésünk iránta még száz év elteltével sem. Barátja, Hastings kapitány így mutatja be őt A titokzatos stylesi eset lapjain:

„Poirot egészen különleges megjelenésű emberke volt. Nem sokkal volt magasabb százhatvan centinél, de nagyon méltóságteljesen viselkedett. Tökéletes tojásfeje volt, s egy kissé mindig félrebillentette. Bajusza tömött, nagyon katonás. Öltözékének makulátlansága szinte hihetetlen; egy porszem bizonyára nagyobb fájdalmat okozott volna neki, mint egy revolvergolyó. S mégis, ez a különc, piperkőc emberke, aki, mint sajnálattal láttam, most erősen bicegett, a maga idejében a belga rendőrség oszlopos tagja volt. Mint detektívnek, egészen különleges szimata volt; korának legtitokzatosabb eseteit nyomozta ki diadallal.”

Poirot nemcsak a külsejére igényes, de rendmániás is, ennek a tulajdonságnak pedig nagy hasznát veszi a bűnügyek megoldásakor, hiszen nem elég, hogy a legapróbb részletekre is odafigyel, később minden megszerzett információt gondosan rendszerez is. Bár rendkívül éles szemű, a bűntények felgöngyölítése során elsősorban mégsem a fizikai nyomokra koncentrál, sokkal jobban érdeklik a gyanúsítottak. A velük való beszélgetés, a gesztusaik, reakcióik többet elárulnak számára egy ottfelejtett cigarettacsikknél vagy ujjlenyomatnál, a rejtélyek megoldásánál így elsősorban emberismeretére támaszkodik. Meggyőződése, hogy bizonyos típusú gyilkosságokat bizonyos személyiségtípusú emberek követnek el. És bár a Christie-regények gyilkosai általában nagyon körmönfontak, és jeleskednek a nyomok összezavarásában, valamint  az indítékok elrejtésében, Poirot eszén mégsem tudnak túljárni. Bármilyen ügyesek legyenek is, a belga mester mindig egy lépéssel előttük jár.
Munkamódszerének talán leglényegesebb eleme, hogy szóra bírja a gyanúsítottakat, és ennek érdekében egyáltalán nem válogat az eszközökben. Nem riad vissza attól, hogy hazudjon vagy megjátssza magát: a fiatal hölgyek előtt a jóságos gyóntató szerepében tetszeleg, másoknak úgy férkőzik a bizalmába, hogy saját magáról oszt meg bizalmas információkat. Ezek persze később hamisnak bizonyulnak: egy ízben mentálisan sérült unokaöcsöt, máskor gondozásra szoruló anyát talál ki magának csak azért, hogy szóra bírhassa a lehetséges gyilkosokat és tanúkat. Ha nem sikerül elnyernie az emberek bizalmát, akkor azt próbálja elérni, hogy lebecsüljék, és óvatlanul elszólják magukat előtte. Ennek érdekében gyakran rájátszik a különc külföldi szerepére, szándékosan törve beszéli az angolt és még finnyásabbnak mutatja magát, mint amilyen, hogy az elkövetők afféle ostoba kóklernek nézzék, és csak abban a pillanatban ismerjék fel valódi profizmusát, amikor a történet végén szembesíti őket tetteik következményeivel.

David Suchet az általa megformált karakterről mesél

Bár a gyilkosságok különbözőek, végül majdnem minden Poirot-regény ugyanazzal a katartikus jelenettel ér véget: Poirot leülteti a gyanúsítottakat egy kényelmes helyen, általában a könyvtárszobában vagy a szalonban,  és részletesen elmeséli nekik a felderített gyilkosságot és annak indítékait.

„Én kispolgári módon viszonyulok a gyilkossághoz. Helytelenítem.”

A bűnösöknek meg kell fizetniük azért, amit tettek. Ez Poirot legfontosabb erkölcsi szabálya. Ám mivel jólelkű és könyörületes ember, nem egyszer előfordul, hogy a megbánást tanúsító gyilkost nem adja a törvény kezére, hanem megengedi neki, hogy önkezével vessen véget az életének, sőt, kellően indokolt esetben még az is megesik, hogy futni hagyja az elkövetőt. A megátalkodott, javulásra képtelen gonosztevőkre viszont minden esetben a bitófa vár.

Honnan ered ez a morális tartás? Poirot előéletéről viszonylag keveset tudunk, ráadásul azzal, hogy rendszeresen hamis családtagokat talál ki magának, ő maga is gyakran félrevezeti az olvasót. Az bizonyos, hogy Belgiumban született valamikor az 1880-as években, egy nem túl jómódú katolikus család sokadik gyermekeként. Egy ízben arra tesz célzást, hogy szülei korán meghaltak, őt és testvéreit pedig apácák nevelték. Elérve a munkaképes életkort, a belga rendőrségnél helyezkedett el, ahol fényes karriert futott be, mint nyomozó. Az első világháború idején Angliába menekült, ahol Styles városkájában oldotta meg első angol ügyét régi barátja, Hastings kapitány segítségével. Ezután Londonba költözött, és magánnyomozói praxisba kezdett. Bár sok híres ügyet felgöngyölített, többször fontolgatta, hogy visszavonul, és vidékre költözik tököt termeszteni. Hosszú karrierje során ezt legalább kétszer meg is próbálta, ám egy érdekesnek ígérkező ügy mindig rábírta arra, hogy visszatérjen a detektívmunkához. A két világháború között rengeteget utazott, tengeribetegsége miatt elsősorban vonaton: oldott meg ügyet Egyiptomban, Mezopotámiában, de az Orient-expresszen is. A második világháború után nyugodtabb életet élt, már amennyiben a brutális gyilkosok utáni nyomozást nyugodtnak lehet nevezni. Bár egészsége egyre romlott, szürke agysejtjei egyszer sem hagyták cserben, rendületlenül  dolgozott egészen haláláig.

Egy mesterdetektív utóélete. Poirot történeteinek az elmúlt száz évben rengeteg feldolgozása született a színdarabtól a tévéfilmen át egészen az animéig és a videojátékig. Figuráját számos színész próbálta megformálni a színpadon és a filmvásznon egyaránt, ki több, ki kevesebb sikerrel. Bár Agatha Christie egyik általa látott alakításért sem rajongott túlzottan, érdemes kiemelni Albert Finneyt, akit a Gyilkosság az Orient-expresszenben (Sidney Lumet, 1974) nyújtott alakításáért Oscarra is jelöltek. A leghíresebb Poirot azonban kétségkívül David Suchet, aki 25 éven keresztül alakította a detektívet az ITV sorozatában, méghozzá mindvégig hitelesen és szerethetően. Bár a sorozat 2013-ban véget ért, nem valószínű, hogy ezzel lezárult volna a Poirot-adaptációk hosszú sora. Már csak azért sem, mert úgy tűnik, Poirot az irodalomban is feltámadt. A brit írónő, Sophie Hannah ugyanis a közelmúltban két új Poirot-történeteket jelentetett meg A monogramos gyilkosságok és A zárt koporsó címmel.

Annak ellenére, hogy a nyomozás során elsősorban mindig saját briliáns elméjére támaszkodott, akadtak visszatérő segítőtársai is. Mivel Agatha Christie a Conan Doyle-i hagyomány jegyében indult, nem véletlen, hogy egy olyan barátot talált ki Poirot számára, aki kísértetiesen emlékeztet Sherlock Holmes Watsonjára. Hastings kapitány kedves és a végletekig hűséges, ám jóval szerényebb szellemi képességekkel rendelkezik, mint főhősünk. Nyolc esetben ő a narrátora Poirot aktuális kalandjának. Gyakran feltűnik a regényekben Japp felügyelő is, ő a Holmes-történetek Lestrade-jéhez hasonló figura, akinek Poirot mindig borsot tör az orra alá azáltal, hogy hamarabb oldja meg a bűntényeket. Miss Lemon, Poirot titkárnője lenyűgöző precizitásával segíti a detektív munkáját, egyetlen esetet kivéve, amikor épp az általa ejtett nyomdahibák indítják el a baljós eseményeket. Érdemes még megemlíteni Vera Rossakoffot, a csinos orosz grófnőt, aki három Poirot-történetben is szerepel, és az egyetlen olyan hölgynek bizonyul, aki iránt a belga mester gyengéd érzelmeket táplál, illetve Ariadne Olivert, a kotnyeles krimiírónőt is, akinek kedves, de komikus figurájában Agatha Christie  jó érzékkel és sok öniróniával parodizálta saját magát.

Halála

Christie és Poirot közös történetének legérdekesebb momentuma talán épp a detektív halála, amelyről 1975-ben még a New York Times is megemlékezett egy címlapon hozott nekrológgal. Christie már 1940-ben megírta a Függöny című regényt, melyben ez bekövetkezik, ám azt, hogy  miért nem adta ki, és miért őrizte 35 éven keresztül egy széfben, nem tudhatjuk biztosan. A rossznyelvek szerint Christie ekkoriban már nagyon meg akart szabadulni bajuszos főszereplőjétől, ám a kiadó rábeszélésére a rajongók kedvéért végül mégis életben hagyta, mások viszont úgy tartják, hogy attól félt, nem éli túl a második világháborút, és a regényt egyfajta életbiztosításként írta lánya, Rosalind számára arra az esetre, ha a szülői házat bombatalálat érné. Anya és lánya a háborút követően úgy döntött, nem adja ki a történetet amíg Christie él, ám a könyv egy évvel az írónő halála előtt végül mégis megjelent. Másik kedvenc hőse, Miss Marple utolsó története, a Szunnyadó gyilkosság viszont tényleg csak posztumusz jelent meg: az éles elméjű vénkisasszony jobban járt, mint Poirot, hiszen ő nem halálozott el utolsó esete felderítése közben. Igaz, olyan nagyon azért a belga mesterdetektívsem panaszkodhat, hiszen egy jól megírt regény lapjain, egy különös szövevényes bűntény bravúros megoldása közben, méltósággal távozott az élők sorából.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin őszi számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr111963299

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.