Olvass!

KönyvesBlog

Nagy Gabriella: Sötét

2017. január 04. .konyvesblog.

nagy_gabi-1956.jpgFotó: Valuska Gábor

1956. október 23. egy keddi napra esett. A forradalmak is átlagos hétköznapokon történnek, csak később válnak piros betűs nemzeti ünneppé. Mi történik, amitől mindenki élete megváltozik? Hogyan lesz egy sor civil hőse vagy áldozata a nagy eseménynek? Ha a forradalomról beszélünk, képesek vagyunk a résztvevőkről mint átlagemberekről beszélni? Arra kértünk 10 kortárs írónőt, hogy meséljék el egy-egy valós vagy fiktív karakter lehetséges napját, hogy lecsupaszítva lássuk azt az átlagos keddet, amely később az újkori magyar történelem és nemzettudat alapjává vált. A 10 novella megtalálható a Könyves Magazin téli számában. Ezúttal olvassátok el Nagy Gabriella novelláját! A sorozat korábbi részei: Tóth Krisztina, Papp-Zakor Ilka, Láng Orsolya, Hidas Judit, Kemény Zsófi, Baráth Katalin, Kiss Noémi, Molnár T. Eszter.

A gyűlölet megrágja a lelket. Elborítja az elmét, zuhan a redőny, megvakulsz. Egyetlen vágy irányít, megszüntetni az érzést, eltiporni, ami okozta. Azt akarni, hogy ne legyen, tűnjön végleg el a világból, mint ami benne sose volt. Kiirtani a magját is, kivágni a testből, akár egy rákos sejtet, kivájni az emlékezetből, eltörölni, eltaposni, elfelejteni, megölni. Nincs felmentés. Ami történt, megtörtént. Hol is kezdjem, hogy tisztán lássanak.

Könyves Magazin 2016/5.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF

 

A fellelt anyakönyvi iratok és összeírások tanúsága szerint őseimet más tót honfitársakkal együtt a török pusztítás után telepítették Órásra és környékére, hogy a veszedelem áldozataivá vált, elnéptelenedett falvakat életerős férfiakkal és nőkkel népesítsék be újra. Az Alberek szőlőművesek voltak, akik saját házukban élő zsellérként művelték a domboldalt. Szétszóródtak mindenfelé, Budaörsön, a Pilisben vertek tanyát, az élelmesebbje Budára is feljutott, az egyik vendéglőt nyitott a Tabánban. Büszkék voltunk, saját erőből tartottuk fenn magunk, s igyekeztünk nem törődni a rosszindulatú szóbeszéddel, mely szerint nevünk arab vagy török származást sejtet, amely népek nem kívánt betolakodók errefelé. Csak mert úgy kezdődik, Al. A hajunk fekete, a szemünk fekete, nem házasodunk jász családba, nincs dolgunk svábokkal, horvátokkal, székelyekkel. De sem cigány, sem arab őst nem mutathatunk fel, hiába akarják nevünk befeketíteni. Fájdalmas tapasztalat ez számunkra, csaknem háromszáz esztendeje élünk e vidéken, hiszünk a megváltó Krisztusban, de hogy afféle arab zsibárusnak, kígyóbűvölő semmirekellőnek bélyegezzenek, azt nehezen emészti a gyomrunk. Pedig semmiség ahhoz képest, ami ezután jött.

Nem tudom okát, miként eshetett meg, dolgos családunk, mely munkája révén meglehetős jómódra tett szert, vagyonával sosem kérkedett, hanem azt a gazdaság előbbrevitele mellett a közjóra fordította, gyors hanyatlásnak indult, amint az új rendben minden vagyonunk rekvirálta az állam, a dologtalan paraszt ugyanolyan arányban részesült javainkból, mint akinek fáradságos munkája megteremtette azt. A nagyapám faragta komód mások házának dísze lett, a fésülködőasztal asszonyaik szobájában pompázott, porcelánjainkból faragatlan flótások szürcsölték jó borainkat. Mi meg vonultunk némán a szőlőbe, kapáltuk, kacsoztuk a saját tőkéinket, melyek immár a falugazdaság tulajdonai lettek, és az új vallás elszánt követői döntöttek sorsáról. Hogy rohadnának meg, akik ide juttattak.

Erre az időre tehető, hogy apám egészsége megrendült. Teste vészesen lefogyott, gyönge izmai alig tartották a lábán. Titkolta keserűségét anyám előtt, aki erővel igyekezett összetartani a családot, nevetgélt, énekelt, hogy megidézze régi életünk viszonylagos boldogságát. De őt is marni kezdte az ideg, apámra alig tekintett, nem bírta végignézni, ahogy felemészti a tehetetlen düh, méltatlan és igazságtalan helyzetünk miatt.

Ha nem állít be hozzánk egy téli este Opicin egy nagy fazék erőlevessel, és nem ajánlja fel, hogy közbenjár az érdekünkben a párttitkárnál, négy testvéremet tán sosem tudta volna felnevelni apám, még a padlásra rejtett régi zsebóra árából sem, amiről persze Opicin sem tudhatott. Mégis pár évre rá kinek a mellényzsebéből kandikált ki az egyetlen megmaradt családi szerzemény? Hát, Opicin uram zsebéből. Úgy feszített vele a Sztálin születésnapjára rendezett ünnepségen, hogy csudálkoztunk, egy tisztes kommunistának a párt, bármily hithű tagja is, hogy engedhette meg ezt a burzsuj parádézást. Akárhogy is történt, Opicin látogatása óta rendeződni látszottak anyagi viszonyaink, előrejutásunk sem ütközött elháríthatatlan akadályokba. Anyám arcára mégis barázdákat vont az aggodalom, amikor rendszeres látogatónk, Opicin egy boros flaskával a kezében újra beállított, s apámat félrevonva férfias ügyekről diskuráltak. Sötét idők jöttek, szomszédainkat sorra látogatták fekete öltönyös emberek, nyomtalanul eltűnt a pap, majd anyám fivére, azt rebesgették, a föld mélye nyelte el, ahonnan nem hallani mást, csak nyögéseket. Amikor aztán egyik pillanatról a másikra apám is kámforrá változott, majd pár nap után, mintha mi sem történt volna, újra megjelent, anyám nem tűrte tovább a hallgatást, kötényét kikötötte a sparherd előtt, odahúzta apám mellé a hokedlit, s számonkérőn a térdére helyezte a kezét, hogy mi van. Ijedelme jogos volt, egyre nyomasztóbb változásokat észleltünk apám viselkedésén, derűvel beszélt az új világról, ám arcizmai rángtak, kényszeres mozdulatok rabjává vált, szemébe húzta a sapkát, le-föl csapkodta a simlédert, dobolt az ujjával, a lábát rázta. Ezt nem lehet betudni a tizenhat órás robotnak, a brigádversenynek, a gyermekek jövőjéért tett erőfeszítésnek. Hol járt, Tóni, kérdezte anyám. Apám ideges lett, a fazékra mutogatott, de a szorításból nem engedte az asszony, mígnem apám egyszer csak kibökte az igazat. Megfogtak, Mari, ennyi volt a mondandója.

A méreg, amit akkor nyeltem, felzabálta bennem a jót. Akár egy daganat, betokosodott az évek alatt. Tudtam, hogy váratlanul bármikor felfakad. Gyűlöltem apám gyengeségéért, és gyűlöltem anyám, mert eltűrte, tettestársak járnak el így. Iszonyodtam magunktól, megvetettem őket, szántam is, részvéttel néztem, amint mind tönkremennek. A tehetetlen dühvel nem kezdhettem semmit, szét akartam verni a házat, a makacsul éjfelet mutató faliórát, de legfőképp Opicint, a tisztelt magyar dolgozók pártját, a magyar dolgozók pártjának központi bizottságát, a szarjankó karhatalmistákat, az összes büdös sztálinista kommunistát, akik tönkretették az életünk.

Húszéves se voltam, amikor 1955-ben meghalt az apám. A nászágyon ravataloztuk fel temetésig. Még el sem mondtuk az első imát, amikor lámpással a kezében beállított Opicin. Löktem volna ki az ajtón, tűnjön el a fészkes kommunista atyaúristenit, de megfogta a karom, a falhoz nyomott, és azt súgta a fülembe, tiszteli maga az apja emlékét, nem félti az anyját, olyan törékenyke, és anyám felé tekintgetett. Túl sokat tudunk mi a fajtájukról, folytatta, nem jobb az mindenkinek, ha jóban vagyunk? Semmi különös, a haza szolgálata, hamarosan behívót kapok, egy fegyveres testületben kell szolgálnom, amelyben nagy veszélyt jelent, ha gyökeret ver a nép ellensége, a rothadt elemet kell kiszűrni. Jó szemem van, észre fogom venni a kívánatostól eltérő magatartást. Megfojtottam volna ott az ajtófélfa mellett, ha nem röhögött volna Opicin a szemembe, mert jól tudta, elgyengülök családom említésére. Megdermedtem, szép halottam viaszfehér arcát néztem a szobában, anyám inas kezét a leplen, és összetört bennem, ami ép volt.

A piliscsabai gépesített ezredben szolgáltam, az átkozott rendszerben, a Magyar Néphadsereg sorkatonájaként. És rettegtem, hogy apám, néhai Alber Antal útjára lépek, akinek elméjét halála előtt megbontotta a téboly, mást sem kántált a kórházi vason, mint hogy ő a jó ügyet szolgálta, mert az új rend helyes útra tereli a régi világ megátalkodott híveit, ember s ember közt felszámolódik a bűnös hierarchia, származási alapon nem választ széjjel ideológia, és a megnyomorítottak szívében újraéled a remény. Az őrülettől féltem, hogy jön majd egy pillanat, amikor nem leszek ura a gondolataimnak. Magamban sem bízhatok ezentúl, ellenség mindenki, a parancsnok, a tápos, az utász, a múlt, a fejemben a mondatok. Időközönként behívnak a gyengélkedőre, mert kórosan legyengültem, kapok vitamint, néha sínek közé kötik egy tagom, hogy senki ne fogjon gyanút. A Mann gyereket kell figyelnem, a Sast meg a Kőszegit. Nem ismerem a férfit, aki faggat. Jász feje van, kiköpött Opicin.

A körletben hét óra tájban kondítják meg rendszerint a harangot, mely a vacsoraidőt jelzi, hogy vonuljunk a kantinba a csajkákkal. Aznap nem szólalt meg, helyette lázas sürgőlődés volt tapasztalható a parancsnokság környékén. Járt a szóbeszéd, hogy Budapesten diáklázadás van, a párt politikai bizottsága lövetni akar. Fel fognak minket küldeni Pestre, lihegte a fülembe a Mann gyerek, rendet tenni. Rend az lesz, az anyjuk istenit, feleltem, és szorosabbra fűztem a bakancsom. Happáréznak jódolgukban, vetettem oda neki, és figyeltem a reakcióit. Semmi. A riadó után szűk óránk volt, hogy menetkész állapotban várjuk a jelet az indulásra. Elöl a páncélosok, hátul a szerkocsik fognak haladni. A kezdeti hírekhez képest lőszert nem vehettünk magunkhoz, a tiszteket lefegyverezték. A népre lőni szigorúan tilos, ordított Sas alezredes, a miniszter parancsára a nyolcadik gépesített ezred kizárólag jelenlétével, erejének demonstrálásával oszlat, értem? Mindazonáltal, mivel nem tudható, mekkora, és milyen mértékben bőszült a tömeg, ezért hátul, külön kocsikban lőszert szállítmányozunk, amelyet csakis akkor megengedett igénybe venni, ha életünket és népünk értékeit kell megvédelmeznünk. Egyes lövész és negyedik páncélos zászlóalj, vigyázz, járműveknél sorakozó, hangzott a parancs. Felbúgtak a motorok, és elindultak a lőszer nélküli lövész és páncélos katonák Pest felé, a sötétben.

Pilisvörösváron át a Péterhegy felé feszített tempóban tartott előre a konvoj, az Óbudai temető mellett, a Testvérhegy lábánál vonult a Táborhegy felé. Fényszórók jelezték utunkat. Amerre elhaladtunk, autók húzódtak félre, zilek fékeztek, emberek futottak házaikba, ajtók csapódtak, spaletták csukódtak, halkabbra tekerték a Szabad Európát. A ponyva mögül lestünk kifelé, de jószerével nem láttunk semmit, az ablakok mögött pislákoló fényeket, az utcák fölött pár nyikorogva lengő lámpát, fent holdkaréj, mely alig bocsátott fényt a domboldalakra. Mérhetetlen csend ült a tájon, mintha elhagyott vidéken, a holtak birodalmán kormányoznánk át csapataink. Félelem szaglott a levegőben, de mi erősek voltunk és megállíthatatlanok. Zavarba ejtő, de kifejezetten élvezetes megtapasztalni a hatalmat. Aztán baljós érzéseim támadtak, mintha a halál torkába menetelnénk önként. Feltűntek a város jellegzetes fényei, és elértük a Bécsi úti laktanyát, ahol a vezérőrnagy újabb paranccsal fogadott. Torkából lukon levegőt préselt, nehezen hallottuk a nyesett gigájú tiszt hangját, sálja minden szó után a szája elé libbent. Amennyiben a tömeg megjelenésünkre nem oszlana fel, kordont vonunk, úgy oszlatunk, szólt az ukáz. Kétlem, hogy hatni tud egy megindult tömegre a kordon, gyönge stratégia, nevetséges, szóltam oda Sasnak, de nem vette a lapot, kussra intett, fogja be, közlegény, teljesítse a parancsot. A dzsipből aztán öklét rázta, ami elég olaj lett volna a tűzre, ha látta volna ember a kihalt Bécsi úton. Gyanús magatartás, megjegyeztem. A Margit hídon keltünk át a Dunán, majd a Nyugatinál lekanyarodtunk a Bajcsy-Zsilinszky irányába. Este volt, az estének az a szaka, amikor súlyos tömbbe áll a sötét, a kontúrok elvesznek, az utcai közvilágítást már felkapcsolták, de nem oszlatja el a lámpafény az általános homályt, csak foltokban, körkörös sugarakban világít meg jobbra egy-egy házfalat, kaput, járdaszegélyt, balra parkoló pobjedát, pár elsuhanó árnyat. Aznap 17 óra 39 perckor lement a nap. És nem lehetett tudni, feljön-e még valaha.

Rossz érzéseim egyre gyűltek, üres volt a Bajcsy, egész az Astoriáig. Aztán ahogy odaértünk, hatalmas tömeg tűnt fel, emberek, amerre a szem ellátott. Egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, végig a Kossuth Lajos utcán, a Rákóczin és a Múzeum körúton hömpölygött az áradat. Megtorpantunk, tanácstalanul vizsgálódtunk, miként mehetnénk át a tömegen, miközben fenyegetőn körbefogtak, moccanni se előre, se hátra nem bírtunk, a teherautón, a páncélosokban viszonylagos nyugalommal vártuk a helyzet konszolidálódását. A vászonponyvát csapkodták, felmásztak a tankra, bottal verték az oldalát, ordítoztak hevülten, amikor óvatos erőfeszítést tettünk az előrehaladásra. Minthogy az emberek észlelték, nem viseltetünk ellenségesen irányukban, szétnyílt a tömeg, és tétova menetünknek utat engedett. Tartsatok velünk, skandálták oldalról, este tíz is lehetett, mire harckocsival és egy teherrel a rádióhoz értünk. Addigra megszűnt a kapcsolat a parancsnoksággal, utasítás fentről nem érkezett, a menet szétzilálódott, az a hír járta, Mihánka vezérőrnagy berezelt, és lelécelt még az Astoriánál. Sas alezredes nem tágított, mondhatnám, ő tartott ki egyedül mellettünk, kiállt a tömeg elé, és egy kocsinak támasztott létrán felmászva nyugtatta őket, hogy nem lövünk, amikor a mögötte, zászlóval a kezében felkapaszkodó Szabó századost leterítette egy géppisztolysorozat a Múzeumkert felé eső ablakból. Láttam a torkolattüzet, vagy a szemem szikrázott a lámpafénytől, idegességemben mintha Opicint véltem volna felfedezni a tömegben. Hiába tudtam, hogy a tömegből nem érkezhetett lövés, nem ment ki a fejemből az arca. A Mann gyerek, aki a szeres kocsin utolsónak érkezett, azt ordította, baj van, és dobálta le a kocsiról a lőszert. Az alezredest szem elől tévesztettem a kavarodásban. Kapkodtam a fejem, a tömeg harsogott, az egyik katona, a nagyanyja szenespincéjében titokban röplapokat stencilező Kőszegi leugrott a platóról, és krétával dombokat és koronát pingált a harckocsira. Szaladtak felé, nem tudtuk, leszedik-e, eltapossák, agyon verik, mit akarnak. Akkor szabadult el a pokol. Sas parancsnok hangját hallottam, félig elnyomta a tömeg ordítása, olyasmit üvölthetett, hogy tüzelj, de volt mellette egy másik szó is, fel vagy ne, nem tudtuk kivenni tisztán. Markoltuk a puskát, ujjunk a ravaszon, elhomályosult a látásom, mint aki mély álomból ébred, s lassan áll össze a kép a szemében, dörzsölgeti, nyállal keni, hunyorog, fókuszál, rázza a fejét. A többiek lőttek, nem egyszerre, sorozatlövésnek hangzott a durrogás, por szállt fel, magamhoz tértem, ne, üvöltöttem, elég, hagyjátok abba. Dobtam volna el a fegyvert, amikor megláttam Opicin alakját a tömegben. A karom akaratlanul lendült, felé irányoztam a puskacsövet, és lőttem, az istenit a sötét fajtájának, pusztuljon, legyen vége, és Opicin, akár egy lassított felvételen, mereven földre hanyatlott, körülötte riadt arcok, ordításra tátott szájak, dülledt szemek, utánakapó kezek, utcakőről felszálló por. Fekete-fehér jelenet, középen alig látható erekben szivárgó vér, növekvő vörös tócsa. Valaki rázza a zubbonyom, a fülembe üvölt, hogy az ávósokra lövünk, megmondták, hogy fel az emeleti ablakokra, majd ellök magától, a lábak közül is csak Opicint látom, széttörött, mint egy szobor a kockakövön. Így volt, sírtam a boldogságtól.

Csak később tudtam meg, hogy Opicin nem járt a rádiónál, a Mann gyerek testét emelték fel egy platóra, a feje oldalra billent, az állán vér csorgott végig. Fölöttem épp kilőttek egy utcai lámpát.

A novella eredetileg a Könyves Magazin téli számának novellamellékletében jelent meg. A kiadványt az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr212080691

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.