Olvass!

KönyvesBlog

A legtitokzatosabb írónak tartják, pedig könyveiben mindent elárul magáról

2017. január 21. Rostás Eni

termek857.jpg

Elena Ferrante én vagyok

– írják ki az oldalukra twitterezők százai, amikor egy túlbuzgó újságíró, vagy az olasz irodalmi élet valamelyik prominensnek látszó szereplője azt állítja, megfejtette a kortárs irodalom legnagyobb rejtélyét. Leleplezte Elena Ferrantét. A világhírt a Nápolyi regényekként ismertté vált sorozat hozta el a több mint húsz éve álnéven publikáló szerző számára, melynek első darabja, a Briliáns barátnőm november közepe óta magyarul is olvasható. A kvartett angol megjelenése óta nemcsak a szenzációhajhász olasz sajtó akarja tudni, hogy kit rejt a név, hanem az egész világ. Neki viszont nagyon egyszerű válasza van azok számára, akik a valódi identitásáról faggatják:

Elena Ferrante (vagyok). Hat könyvem jelent meg húsz év alatt. Ez nem elég? 

Elena Ferrante úgy beszél az egyetemes női tapasztalatról, legyen az elnyomás, áldozathozatal vagy elhagyatottság, hogy nőnemű olvasóként nehéz nem a legbizalmasabb, legbriliánsabb barátnőnket felismerni benne. A női lélek legsötétebb mélységeibe ereszkedik, és olyan érzéseket hoz a felszínre, amelyekről a társadalom szemében illetlenség beszélni. Hősei nem színlelnek, nem félnek feláldozni az identitásukat, és nem hajlandóak azonosulni a szerepekkel, amelyeket a társadalom rájuk kényszerít. Első könyve, a Tékozló szeretet (L'amore molesto, 1992) főszereplője, a hajadon, gyermektelen Delia, édesanyja halála után tér vissza gyermekkora helyszínére, Nápolyba, hazatérése egyszerre búcsú és önvizsgálat.

A regényt Mario Martone adaptálta vászonra 1995-ben, a film pedig az addig leginkább szakmai figyelmet kapó Ferrantére irányította a reflektorfényt. Részben ez volt az oka, hogy debütálása után tíz évig nem jelentkezett újabb könyvvel, részben pedig az, hogy úgy érezte, csak elcsépelt, igazságot nélkülöző történeteket sikerült papírra vetnie.

Látszólag egyszerű történeteket mesél elválásról, ragaszkodásról, hősei pedig olyan öntudatos, művelt középosztálybeli nők, akik tisztában vannak a jogaikkal és képesek saját életük irányítására. Ám minden erejük és emancipáltságuk ellenére nagyban meghatározza őket az a társadalmi közeg, amelyben élnek, különösen a körülöttük felbukkanó férfiak, akik bármire képesek, akár arra is, hogy teljesen elpusztítsák őket. Ferrante fiktív világa erősen reflektál arra a világra, amelyet gyerekkorában megismert, erről így nyilatkozott a Financial Timesnak:

Olyan világban nőttem fel, ahol teljesen elfogadottnak tűnt, hogy a férfiaknak (apák, fiútestvérek, barátok) joga volt megütni téged azért, hogy kijavítsanak, hogy megtanítsák, hogyan legyél nő, végső soron a saját érdekedben. Szerencsére mára sok minden változott, de még mindig úgy gondolom, hogy kisebbségben vannak azok a férfiak, akikben tényleg megbízhatsz. (…) Túl sok nőt aláznak meg minden nap, és nem csak szimbolikus szinten. És a való világban túl sokat büntetnek meg az engedetlenségéért, akár halállal is.

Nápoly és a lélek mocska

Mire a Nápolyi regények első darabja, a Briliáns barátnőm (L'amica geniale, 2011) megjelent, Ferrante már túl volt három regényen. Tíz évvel a Tékozló szeretet után érkezett az Amikor elhagytak (I giorni dell'abbandono, 2002), amelyben a harmincas évei végén járó Olga küzd a párkapcsolati gyász leglátványosabb szakaszaival, a dühvel és a fájdalommal, 2006-ban pedig jött a Nő a sötétben (La figlia oscura), amelyben az elvált professzorasszony, Leda utazik magányos vakációra, és értékeli áti élete nagy döntéseit és az anyasághoz való viszonyát. Ha Delia, Olga és Leda történetét trilógiaként vizsgáljuk, akár egy női életút különböző szakaszainak is tekinthetjük őket, melyeknek közös, keserű tanulsága, hogy egy nő minden helyzetben csak magára számíthat, de akár úgy is olvashatjuk őket, mint egy hármas útkereszteződés előtt álló nő lehetséges sorsalternatívái: hogy mi lesz a vége, attól függ, melyik útra lép.

Könyves Magazin 2016/5.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF

 

Ferrante női sorsalternatívákat mutat be a Nápolyi kvartettben is, amely a szorgalmas, ám önmagában örökké bizonytalan narrátor, Elena ’Lenú’ Greco és a lobbanékony, karakán, csupa tűz Rafaella ’Lila’ Cerullo élethosszig tartó barátságának krónikája, egy coming-of-age regényként induló politikai, társadalmi látlelet a háború utáni Olaszországról. Elena és Lila beleszületnek és beleszoknak az erőszakba, szorítkozzon az a négy fal közé vagy a nápolyi dialektustól hangos telep határain belülre, kitörni belőle pedig csak egyetlen módon lehet: tanulással. Életterük olyan, mint egy agresszív szappanopera, amelyben a hatalmi ranglétra különböző fokain álló családok vetélkednek egymással, apák hajítják ki az ablakon lányaikat vagy bocsájtják áruba őket a család boldogulása érdekében. Csak a Greco család egyezik bele, hogy lányuk továbbtanuljon, az első regény Lila számára a női princípiumokban teljesedik ki, tizenhat éves korában férjhez meg.

Bár a környezetük eltagadhatatlan hatással van a személyiségük alakulására, Elena és Lila életét, legyenek bármilyen távol is egymástól, a barátságukat működtető, egyszerre konstruktív és destruktív erő mozgatja. Ferrante előtt még soha senki nem beszélt ilyen zsigerien és komplexen két nő barátságának valódi természetéről, arról a fajta barátságról, amelyben a felek egyszerre családtagok, vetélytársak és egymás alternatív énjei, olyasvalakik, aki a másik sosem merne lenni.

Egy hölgytől

A fiatal Ferrante teljesen biztos volt abban, hogy egy jó könyvnek férfi hőse kell hogy legyen, és ez kétségbe ejtette. Tizenöt éves volt, amikor elkezdett történeteket kitalálni komoly bajba került lányokról, ám közben még inkább elhitte, hogy a legnagyszerűbb narrátorok mind férfiak, és meg kell tanulnia úgy mesélni, ahogy ők. Nem bírt elszakadni a gondolattól, hogy a nők szerelemről, házasságról szóló történeteket írnak, és hiába voltak lányok a főszereplői, merészségükben, de főleg szabadságukban mind azokra a hősökre hasonlítottak, akikről a férfiak által írt könyvekben olvasott.

Nem akartam úgy írni, mint Madame de La Fayette, Jane Austen vagy a Brontë-nővérek – abban az időben nagyon keveset tudtam a kortárs irodalomról – úgy akartam írni, mint Defoe, Fielding, Flaubert, Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy akár Hugo

nyilatkozta kiadóinak, Sandro és Sandra Ferrinek a Paris Reviewban.

Tizenöt éves volt akkor is, amikor az irodalomtanárától először hallotta, hogy Jane Austen név nélkül publikálta a regényeit. Az Austen-életműre csak húsz éves kora körül kezdett ráérezni, ám attól a pillanattól nemcsak megszerette a könyveit, de az anonimitásához is szenvedélyesen viszonyult. Erről az Értelem és érzelem illusztrált kiadásának (Folio Society, 2015) előszavában számolt be, és bevallotta azt is, hogy szeret eltűnődni azon a pillanaton, amikor Austen úgy döntött, a nyilvánosság elé tárja titokban írt szövegeit, majd amikor a saját pénzén kinyomtatta őket, még annak az ötletét is elvetette, hogy álnevet találjon ki magának. Debütáló regénye 1811-es megjelenésekor az egyetlen nyom, ami a szerző személyére utalt, annyi volt: Egy hölgytől. Előszavában Ferrante arra kíváncsi, ki is volt ez a hölgy, kérdését pedig akár saját magára is vonatkoztathatnánk.

Mert ki is ez a titokzatosnak kikiáltott, de valójában nagyon is kitárulkozó író, aki megalkotta a Nápolyi-regényeket? Elena Ferrante, vagy csupán egy sokat látott és tapasztalt ismeretlen, aki ennyire tudatában van annak, hogy a világ egy nő számára a legbizonytalanabb, és a női figyelemnek másodpercekre sem szabad lankadnia, sem szerelem, sem kimerültség, sem együttérzés okán, mert „egyik pillanatról a másikra elveszíthetünk mindent, amit elértünk.” Austennel ellentétben Ferrante könyveinek van szerzője, ám némi büszkeséggel jelenti ki, hogy hazájában a regényei címét sokkal jobban ismerik, mint a nevét. Az írásban szerinte azt elérni a legnehezebb, hogy a szereplők és az események ne csak valóságosnak hassanak, hanem valódiak legyenek: a Nápolyi regények narrátor-főszereplőjének is azért adta a saját magának választott nevet, hogy egyszerűsítse kicsit az alkotói folyamatot.

Az Elena valójában az a név, amit a leginkább a magaménak érzek. Fenntartás nélkül mondhatom, hogy teljes identitásom benne van a könyvekben, amiket írok.

Nők karanténban

Ha (a könyvben) nincs szerzői fotó egy nőről, akkor a játéknak vége: világos, hogy ebben az esetben egy férfival vagy az írásművészetért rajongó férfias férfiak egész csapatával állunk szemben.

Ferrante szerint a könyvszakma és a média hajlamos irodalmi gynaikonitiszbe, vagyis az ókori görög oikoszok látogatók elől elzárt, nők által használt helyiségébe zárni az irodalommal kacérkodó nőket. Ahhoz viszont, hogy elismerjék végre, egy nő is képes valódi sikereket elérni, be kellene fejezniük az olyan közhelyek hangoztatását, mint hogy egy férfi kisujjból kirázza a női hangot, míg egy nő sosem tudna hitelesen megszólalni férfiul. Sőt, arról is meg kellene feledkezni végre, hogy egy nő csak olyan témákról írhat, és olyan hangon szólalhat meg, amit a férfihagyomány alkalmasnak talál számára.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Fordította: Matolcsi Balázs, Park, 2016, 360 oldal, 3990 HUF

 

Legtöbbször az olasz íróról, Domenico Starnonéről próbálták bebizonyítani, hogy ő áll az Elena Ferrante írói álnév mögött. Kettejük életében mindössze szülőhelyük, Nápoly a közös pont, valamint az, hogy mindketten írtak már könyvet olyan nőről, akit fiatalabbra cserélt a férje, ám ez még nem ad alapot az összehasonlítgatáshoz. Ha adna, akkor Starnone szerint akár az Anna Kareninával is párhuzamba állíthatnák a könyveit. A pletyka évek óta tartja magát az olasz kiadói körökben és az irodalmi tippjátékokban, Starnone neve pedig idén októberben került ismét a szélesebb figyelem középpontjába, amikor az Il Sole 24 Ora üzleti napilap munkatársa, Claudio Gatti leleplezőnek szánt cikket publikált Ferrantéről.

Olaszul, franciául, németül és angolul egy időben megjelentetett cikkében azt állítja, Ferrante nem más, mint a Rómában élő, német származású műfordító, Anita Raja, vagyis Starnone felesége. Raja neve sem először merült fel a Ferrante-rejtéllyel kapcsolatban, ám Gatti sokkal messzebbre merészkedett, mint eddig bárki, aki a rejtély megoldására vállalkozott. Ferrante olasz kiadójának kifizetéseit vizsgálta, és arra jutott, hogy Raja és férje épp abban az időben vásároltak római luxusingatlanokat, amikor a titokzatos író nemzetközileg is felkapott lett. A témában írott második cikkében Raja komplett élettörténetét is felvázolta, amelynek „nincsenek nyomai Elena Ferrante fikciójában.” Állítása szerint nem megtámadni, hanem megérteni akarta Ferrantét, ám cikke nemcsak a szakmát háborította fel Jojo Moyestől a The Times Literary Supplement szerkesztőjéig, de az olvasókat is, akik szerint, ha egy újságírónak oknyomozni támad kedve, inkább Donald Trump adóügyeire kellene összpontosítania a figyelmét.  

Bár úgy tűnhet, hogy Gatti cikke annál károsabb, minél több vita tárgya lesz, nagyon is fontos beszélni róla, mert olyan jelenségekre világít rá, amelyek Ferrante egész életművét, de különösen a Nápolyi regényeit meghatározzák: az elnyomásra és a lealacsonyításra. Rachel Donadio újságíró szerint az, hogy az olasz sajtó ennyi energiát fektet abba, hogy bebizonyítsa, Elena Ferrante férfi, sokkal többet elárul a kortárs Olaszországról, mint az író műveiről. Ám a probléma sokak szerint nem korlátozható az olasz határon belülre.

Elena: túl privát, »megérdemli«, hogy leleplezzék

- posztolta a Twitterre nem kevés iróniával Laura Snapes kulturális újságíró.

Tönkő Vera, a Park Kiadó főszerkesztője Ferrantéről:

Lenyűgöz, ahogyan ír, amiről ír, és ahogyan viszonyul ahhoz, hogy ír. „A legnehezebben azok a dolgok oszthatók meg, amelyeket mi magunk sem értünk” – mondja, de nem adja fel. Arra törekszik, hogy kimondja a társadalmi konszenzussal szemben nehezen kimondhatót: hogy mivé változtat egy értelmiségi nőt az anyaság, a bezártság, a házasság, az elhagyatottság. Tudja, mit jelent lánynak, barátnőnek, feleségnek, anyának, szeretőnek, elhagyott feleségnek lenni. Tudja, milyen nehéz féken tartani a felgyülemlett rossz érzéseket, megakadályozni, hogy lavinaként önmagunkra vagy a szeretteinkre zúduljanak. Tudja, hogy néha nem marad nekünk semmi, csak egy darab föld a lábunk alatt. Tudja, hogy olykor meg kell szökni, hogy életben maradjunk.

Nem akar a közmegítélés rabja lenni, ezért a háttérből figyel. Láthatatlan marad, hogy íróként maradéktalanul kiteljesedhessék, hogy szabadon beszélhessen mindarról, ami foglalkoztatja, hogy legkegyetlenebb érzéseit is csorbítatlanul átadhassa.

Becsülöm benne, hogy a nemzetközi siker, az óriási nyomás ellenére sem fedi fel kilétét. Becsülöm a lelkierejét, a magabiztosságát, az eltökéltségét. Hogy megingathatatlanul hisz benne, hogy a történet önmagáért beszél. Hogy a csend végül megszólal.

Ferrante alakú hiány

Hiszek benne, hogy miután megírták őket, a könyveknek nincs szükségük a szerzőjükre. Ha van mondanivalójuk, előbb vagy utóbb megtalálják az olvasóikat: ha nincs, nem fogják

– állt a levélben, amit Elena Ferrante küldött kiadójának első regénye, a  megjelenése előtt. Ferrante leszögezte, hogy nem vállal nyilvános fellépéseket, még akkor sem, ha a könyv esetleg díjat nyer, nyilatkozni pedig kizárólag írásban fog, ám azt is csak annyiszor, ahányszor elengedhetetlenül szükséges.

Különben is, a promóció drága dolog, nem igaz? Én leszek a kiadó legolcsóbb szerzője. Még a jelenlétemtől is megkíméllek titeket.

Az 1991-ben lefektetett játékszabályok azóta is érvényben vannak, az árnyékban töltött két és fél évtized során mindössze a nyilvánosságtól való ódzkodás oka változott. Kezdetben már a gondolat is megrémisztette, hogy előbújjon a csigaházából, később viszont a médiával szembeni ellenérzései is megerősítették döntésének helyességében. Nem akart részt venni a kötelező önpromócióban, amelyben a szerző „nemcsak a könyveit, hanem saját magát, a saját képét is áruba bocsájtja”, ám ironikus módon épp a nagy hallgatás irányította rá a figyelmet. A hiányt, amit a médiából önként száműzött alakja teremtett, lassacskán betöltötték a művei, és a visszavonultság évtizedei alatt olyan fokú alkotó szabadságot tapasztalt meg, amelyben minden általa papírra vetett mondatot igazán a magáénak érezhetett.  A valódi olvasó pedig úgyis épp ezt keresi: a szerző szavak mögött felsejlő lecsupaszított lelkét.

Ha valójában tudni akarjuk, kicsoda Elena Ferrante, a saját játékszabályai szerint kell játszanunk. Mindössze annyi a dolgunk, hogy összeillesszük az életművében szétszórt, éles és nagyon eleven identitástöredékeket.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2015/5. számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr8712090221

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.