Olvass!

KönyvesBlog

Röhrig Géza: Az utolsó tanú (részlet)

2017. január 27. .konyvesblog.

rg-0249.jpgFotó: Valuska Gábor

Röhrig Gézát eredetileg nem Saul Ausländer szerepére, hanem egy kisebb szerepre hallgatták meg Nemes László filmje, az Oscar-díjjal jutalmazott Saul fia castingján, ám előadása annyira meggyőzőre sikerült, hogy a főszerepre is megnézték. A Sonderkommando egyik tagjának egy napját kellett elmesélni. Röhrig akkor már olvasta Gideon Grief Könnyek nélkül sírtunk című kötetét (részlet ITT), melyben az izraeli történész Auschwitz-Birkenau sodereseivel beszélgetett, monológja pedig olyan hitelesre sikerült, hogy többen is elsírták rajta magukat.

Lett bármilyen hatása a Saul fiának arra, amit írsz? - kérdeztük Röhrigtől a Könyves magazin 2016/1. számához készült címlapinterjúnk végén. Akkor ezt válaszolta:

A film alaposan megdolgozott. Ez igazából még csak most kezd majd előjönni bennem. Az új kötetet Dariónak, az egyetlen még élő sonderkommandósnak ajánlottam. Vele egyébként heti rendszerességgel beszélek. Fölhívom, mint a Jenő bácsi annak idején engem. Az utolsó tanú címmel elkezdtem neki írni egy esszét is. A Saul nélkül ebbe se fogtam volna bele.

Ma van a Holokauszt Nemzetközi Emléknapja, olvassatok el egy részletet Az utolsó tanú című esszéből: 

Má zot ászá Elokim lánu, kérdik József fivérei a Tórában. Mit tett velünk az Örökkévaló, kérdjük Auschwitz után mi is. A prófétai korszak lezárultával nincs erre a kérdésre helytálló felelet. Annyi bizonyos csupán: sem hallgatni, sem beszélni nem lehet a soáról.

Via negativa definíciók egész sorával élhetnénk. Az ugyanis pontosan meghatározható, hogy mi nem történt. Elfogadhatatlan például minden teleologikus holokausztértelmezés, mely egy elegáns mozdulattal ikresíti 1944-et 1948-cal. Egyfelől őszintén meggyászolják a holokauszt áldozatait e teória hívei, másfelől azonban mégiscsak eszközként tekintenek rájuk mint azon rendkívüli, ám üdvtörténetükbe hézagmentesen illeszkedő esemény áldozataira, melynek  - szerintük - közvetlen folyományaként jött létre Izrael. Kétségtelen, a soá adta a végső lökést az erkölcsi válságukkal küzdő európai népeknek egy zsidó nemzetállam támogatásához. Úgy és akkor biztos nem születhetett volna meg Izrael a soá nélkül. Az embernek óhatatlanul is az az érzése ugyanakkor, mintha az ezen értelmezést vallók, retrospektíve csupán, de valahol mégiscsak elfogadnák, igazoltnak látnák Auschwitzot. A hatmillió mártír, érvelnek, így nem öletett le hiába, hisz áldozatuk nélkül nem teljesedhetett volna be a tórai prófécia: a szétszóratásból ím ismét hazatalált a szövetség népe.

Ezen eszkatologikus, instrumentalista fölfogást az a fajta kulturális távolság kódolja, amiről Rastignac és Bianchon csevegnek a Luxemburg Kert egy padján a Goriot apóban. A beszélgetés akörül forog, vajon bűn volna-e jó pénzért eltenni láb alól egy általuk sosem látott kínai mandarint, ha pusztán gondolattal is gyilkolni lehetne. Ugyane kérdés persze föl sem merülhetne egy megbecsült párizsi citoyennel kapcsolatban!

Hasonló érzéketlenségről árulkodik, ha valaki engedve a csábító szekvencialitásnak, 1944 és 1948 kalendáriumi közelségének, mintegy szimmetriába állítja e két évszámot, a holokausztot mint sebet és a Zsidó Államot mint az érte kapott isteni kárpótlást. A történtek efféle összekapcsolása jó esetben pusztán a tények hanyag és felületes olvasata, rossz esetben viszont nagyon is átgondolt ideológia. Zavartan lépek hátra ilyenkor, s tarkóm vakargatva valami olyasfélét motyogok, hogy “Ebben sajnos nem tudunk egyetérteni. Még ha valóban így volna ugyanis, kvittek azért akkor sem lennénk a Jóistennel. A soá monumentalitása és bestialitása egyként zárja ki ezt. Népe több mint egyharmadának kiirtása árán, sértődés ne essék, de nekem nem kell még az Ígéret Földje sem.”

Kétségtelen, a Jeruzsálem játszóterein szaladgáló pajeszos gyerekek látványa nyújt némi vigaszt a túlélőknek, többek közt annak a másfél milliónak is, aki Izraelben találta meg új hazáját. Ám 1944 és 1948 ettől még diametrális ellenpólusai maradnak egymásnak, e két fenomén történelmi és teológiai viszonyát merő kauzalitássá butítani par excellence blaszfémia. Izrael Állam létrejöttének csodaszerű voltát örökre kiemelik majd a hátterében szinte még ki sem hűlt kémények. Ezzel együtt, minden porcikámmal tiltakozom az ellen a hangzatos, ám sematikus interpretáció ellen, mely e két, Jókai kedves szavával élve, lélekfordító esztendőt, egymást feltételeiként rendezi párba, megkérdőjelezhetetlen axiómaként állítva, hogy ha nincs holokauszt nincs Izrael sem, illetve ha nincs Izrael akkor bármikor itt a következő holokauszt.

Hiába ugyanaz a nép a főszereplője, s hiába választja el csupán néhány esztendő e két mérföldkövet, 1944 és 1948 két teljesen más gyökerű jelenség, minek következtében a fenti állítás is pont fordítva érvényes: Auschwitzot nem írja jóvá Jeruzsálem, és a zsidók háromezer éves Szent Városukhoz való jogának sincs a világon semmi szüksége Auschwitzra. Talmudi forrásul ehhez lásd azon szöveghelyeket, ahol a bölcsek a megváltást nem föltétlen csak egy apokalipszis keretében látják megvalósíthatónak.

Nem, az áldozatok föltámadásáig nincs az az isteni kegy, mely kárpótlásul szolgálhat ennyi lélek lemészárlására. Auschwitz nem tikkun (gyógyír – a szerk.) semmire és Auschwitzra sem tikkun semmi. Jólesőek, ám súlyosan felelőtlenek is tehát azon nagyszámú homíliák, melyek szerint a nehezén voltaképp túlvagyunk, a soá a messiási vajúdás tolófájdalmainak volt a legszörnyebbike, ám Izraellel immár végleg átbillentünk a megváltás hajnalába. Nem ez utóbbit vonom kétségbe, bár néha ezt is megtenném, a kijelentés első fele megengedhetetlen. Auschwitz nem afféle zsidó golgota. Aki a holokausztról ki meri jelenteni, hogy azzal az őshazára és/vagy a végső megváltásra szóló jegyünk vételárát fizettük be, az bármire, de tényleg bármire képes. A krematóriumok emberszagát Istennek tetsző illatként beállítani paganizmus. Ezért is utálom úgy a holokauszt megnevezést, mely egészen elégő áldozatot jelent görögül.

Egyszer valaki arról faggatta Elie Wieselt, volt-e a történelemben értelme Auschwitznak. Ő egy kis töprengés után megadta a kérdésre az egyedüli lehetséges választ: Remélem nem. Az Örökkévaló nézőpontjából persze biztosan más a helyzet, ám a mi süket és sötét valóságunkból szemlélve minden magyarázat mélyen erkölcstelen. Kafka mondotta: a világ jóságát csak onnan látni, ahonnan teremtették.

Nincs válasz. Ezt, ha egyébünnen nem, Jób könyvéből végérvényesen megtanulhattuk. Jób, a szenvedő ember, ki hét fiát és három lányát veszítette el egyszerre, fájó kelésekkel testén harmincvalahány fejezeten át öklét rázva ostromolja az eget miértjeivel. Az Örökkévaló hallgat, hogy aztán a könyv utolsó fejezetében költői kérdések egész zuhatagával oktassa ki, tegye helyére szegény Jóbot. Isten végül megszólal a forgószélből Jóbnak. Megszólal, de választ nem ad a történtekre. Jób mégis megnyugszik, mint egy csecsemő, ha ölbe vették. Pedig csak annyit mondott neki az Úr: én végtelen vagyok, te meg véges, ergo a gondolataimhoz nem érsz föl, azokat föl soha nem foghatod. Ilyenek vagyunk. Az ember sokkal inkább a jelenlétét akarja Istennek, mint a válaszait, hisz ki hitelesíthetné a válaszait, ha Ő maga nincs jelen. (Röhrig Géza)

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4912159979

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.