Olvass!

KönyvesBlog

Richard Flanagan apja túlélte a halálvasutat

2017. február 10. Kiss Orsi

(Kép forrása)

Richard Flanagan Man Booker-díjas regénye, a tizenkét évig készülő Keskeny út északra csak látszólag háborús történet, valójában a bűntudat és – bármilyen meglepő – a szerelem regénye. Cselekményét Flanagan édesapjának élettörténete ihlette, aki a második világháború idején a japánok hadifoglyaként építette az akkori Sziámot és Burmát összekötő halálvasutat. Az éhezés, a kolera, a kegyetlenkedések, a megfeszített munka miatt hadifoglyok ezrei lelték halálukat a dzsungelben. A háború után legtöbbjük képtelen volt beszélni a történtekről. „Amikor leszereltek, a katonaorvosok azt mondták nekik meg a családtagjaiknak, ne beszéljenek róla, a beszéd csak árt. Különben sem hetvenkedhettek hőstettekkel. (…) A sárgákat szolgálták” – olvasható a regényben. Ám Flanagan apja, aki éppen azon a napon halt meg, amikor fia befejezte a könyvet, sosem titkolta, mi történt vele a második világháború alatt, és minden kérdésre válaszolt. A Keskeny út északra az áldozatok mellett az elkövetők nézőpontját is magáévá teszi, ítélkezni viszont nem akar. Míg a halálvasút építése Flanagan szerint a japán történelem egyik mélypontja volt, a japán irodalom és költészet máig személyes kedvence. A regény címe is egy tizenhetedik századi japán klasszikusra utal, a szöveget pedig áthatja a japán költészet iránti tisztelet. A háborús borzalmak ellenére regénye szentimentális és vállaltan szerelmi történet is egyben, de a szerelem nem egyenlő a boldog beteljesedéssel és a hollywoodi filmek hazug romantikájával. Egy befejezetlen, soha össze nem érő kör marad, akár a tizennyolcadik századi haikuköltő, Siszui halálverse. 2014 Man Booker-díjasát tasmániai otthonában értük utol telefonon: a szerelmi történetek szabályairól, édesapja haláláról és egy szerencsés kimenetelű fogadásról is mesélt nekünk.

A regényt a 335-ös azonosítószámú hadifogolynak ajánlotta. Nem titok, hogy az édesapja inspirálta a könyvet. Vissza tud emlékezni, hogy mikor hallott először arról, mi történt vele a második világháború alatt?

Nem emlékszem olyan időre, hogy ne tudtam volna róla. Mi ezzel a tudattal nőttünk fel: hatan vagyunk testvérek, és mindig is tudtuk, hogy az apánk japán hadifogoly volt. Tisztában voltunk azzal is, hogy ez milyen rettenetes. Az apám kicsit más volt, mint a túlélők többsége, ő ugyanis mesélt valamennyit, még ha nem is sokat. Inkább vidám történeteket, és olyanokat, amelyek a könyörületről és a kedvességről szóltak. A sötétebb oldaláról nem szívesen beszélt. Ahogy idősebb lettem, azt vettem észre, hogy az évek során a szeretet kapott nagyobb hangsúlyt az ő olvasatában. Ugyanakkor ez egy rettenetes élmény volt, sokkal-sokkal szörnyűbb annál, mint ahogy azt én gyerekkoromban gondoltam.

Richard Flanagan: Keskeny út északra

Fordította: Gy. Horváth László, Jelenkor Kiadó, 2016, 476 oldal, 3999 HUF

 

Az egyik hadifogolynak azt javasolja a regénybeli katonaorvos  a háború után, hogy ne beszéljen az élményeiről, mondván, a beszéd csak árt. Emiatt viszont a csend és a ki nem mondott történetek formálják az egykori foglyok személyiségét és családjaik életét is. Az ön édesapja magától is megnyílt? Mi volt például a legmarkánsabb emléke?

Igen, önként mesélt. Szerintem azonban az emlék nem csak azt jelenti, hogy valaminek a szemtanúi vagyunk. Persze nagyon fontos az is, de az emlékezés dinamikus, és kreációt, alkotást is jelent. Azokat a dolgokat, amelyekre emlékezni akarunk, elválasztjuk azoktól, amelyeket el akarunk felejteni. Szerintem az apám meg akarta találni a jót, de az egyik legmeghatározóbb élménye mégis borzalmas volt. Az egyik legjobb barátját addig verték a japánok, míg meg nem halt, a foglyoknak pedig az egészet végig kellett nézniük. Holott az az ember nem is tett semmi rosszat.

Ezek után talán nem véletlen, hogy a regény egyik legmegrázóbb és egyben legemlékezetesebb jelenete éppen az, amikor Füstös Gardinert verik a fogva tartói. Ez volt az a jelenet, amelyből az egész regény kibomlott?

Itt alapvetően arra voltam kíváncsi, hogy miért érzik mindannyian bűnösnek magukat a háborúban. Mindenki, aki végignézte a verést, úgy érezhette, mintha valamilyen szinten a részese lenne. Ezt tette velük a háború, a jó embereknek borzalmas tetteket kellett végrehajtaniuk. Aligha lehetett rosszabb annál, mint hogy valakit arra kényszerítsenek, hogy végignézze a barátja megölését, mégpedig úgy, hogy esélye sincs segíteni neki. Sok évig foglalkoztatott, hogy ezek az emberek hogyan tudtak megbékélni a bűntudat érzésével. De ez a könyv nem csak a háború borzalmairól szól, hiszen egyben egy szerelem története is. Ha az ember megtapasztalja a sötétségnek ezt a fokát, akkor szüksége van olyan történetre, amely reményt sugall. Ezért volt szükségem a szerelmi szálra. A szerelemnek nincsenek szabályai, a szerelmi történetnek viszont vannak. Ezek egyike, hogy legyen bennük halál, mert csak így érthetjük meg, hogy a szerelem örökkévaló. Éppen ezért szerintem egy háborús történetnek, kivált egy halálról szóló történetnek, a szerelemről is kell szólnia.

Könyves Magazin 2016/5.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

A regény egyik szereplője viszont egyenesen pokolinak festi le a szerelmet, ez esetben tehát boldog, beteljesült szerelemről egyáltalán nem beszélhetünk.

Van egy amerikai elképzelés arról, hogy a szerelem egyenlő a boldogsággal és a moralitással. A szerelem ugyanakkor egy fura és gyakran szörnyen pusztító erő. Másrészről a könyv a szerelem, a szeretet sokféleségéről is szól. Az erotikus szerelemről, a családi szeretetről, a bajtársi szeretetről, a könyvek, a költészet, a szavak szeretetéről. A szeretetnek sokféle formája létezik. A legtöbb formája aligha ad választ a világ rejtélyeit firtató kérdésre, csupán lehetővé teszi számunkra, hogy rövidtávon szabadabban lássunk bizonyos dolgokat.

A regény címe egy híres japán klasszikusra utal, és ahogy ön is említette, a költészetnek fontos szerep jut benne. Nem érez ellentmondást abban, hogy egy japán irodalmi művet választott inspirációs forrásként, miközben a kötet a japánok által elkövetett háborús bűnöket is taglalja?

Nem, éppen ellenkezőleg. A könyvem egy szörnyű háborús bűnről szól, hiszen a halálvasút építésénél többen haltak meg, mint Hirosimában vagy Nagaszakiban. A japán kultúrának ez volt az egyik mélypontja. Az irodalom viszont a japán kultúra egyik csúcspontja. Nem lett volna értelme egy olyan könyvnek, amely csak a szenvedésről szól. Ha az embereket csak áldozatként ábrázolod, akkor nem mutatod be teljes emberi valójukban őket. Meg kell próbálni némi megértést tanúsítani aziránt, hogy miért tettek bizonyos dolgokat egymással – a japánok, a németek, bárki. Meg kell értenünk, hogy ez minden emberi természet sajátja. Tudtam, hogy ha írás közben meríteni tudnék a japán irodalom formáiból és módszereiből, az segíthetne nekem. Arra törekedtem, hogy ne ítélkezzek a japán szereplők felett. A költészetet felszabadítónak éreztem, és bár nem vagyok a japán líra szakértője, de nagyon szeretem. A könyv sokban támaszkodik a japán irodalomra, számos utalás található benne, de az egyik, amit tényleg a japán költészetből merítettem, az olvasó tisztelete volt. A japán költészet rendkívül minimalista, és a mű megköveteli az olvasótól, hogy kitalálja a jelentését annak, ami le van írva. Én is ezt szerettem volna megvalósítani ebben a könyvben. Nem akartam egyetlen véleményt az olvasóra erőltetni, az akartam, hogy ő hozza meg a saját ítéletét.

Kapcsolódó cikk:

Szerelemről és háborúról (a hét könyve)

Azt gondolnám, hogy a perspektívák, idősíkok, helyszínek közötti számos váltás nagyon szigorú tervezést követel egy írótól. Tudni lehet önről, hogy tizenkét évig írta a regényt, de hogyan tudta ilyen hosszú ideig tartani magát ezekhez a szabályokhoz? És miért tartott ilyen sokáig, hogy befejezze?

Azért tartott ilyen sokáig, mert többször nekiveselkedtem, de azok a változatok nem voltak jók, elégettem őket, és kezdtem az egészet elölről. Az ember minden regényre úgy gondol, mint egy komplett univerzumra – néha könnyű megteremteni, de néha csak magadban hordozod, próbálod megragadni, újra és újra vissza kell térned hozzá. De igaza van, a szerkezet elég bonyolult volt, sok munka van abban, hogy működjön.

A halálvasút. A japán hadsereg 1942-től 61 ezer angol, holland, ausztrál, amerikai, új-zélandi és kanadai hadifoglyot, valamint körülbelül 200 ezer indiai, kínai, indonéz, maláj, burmai és thai munkást dolgoztatott a 415 km hosszú vasútvonal megépítésén. Ez biztosította volna az utánpótlást a japán hadsereg számára Burmában (ma Mianmar), valamint egy India elleni, későbbre tervezett támadás során. 1943 végére elkészült a „halálvasút”, ám a terepviszonyok, a trópusi időjárás, a betegségek és az őrök kegyetlensége miatt 16 ezer hadifogoly és mintegy 100 ezer ázsiai munkás vesztette életét az építésén.

Amikor a végére ért, érzelmileg kimerült vagy inkább felszabadultnak érezte magát?

Próbáltam nem nagyon érzelmeskedni, de a végére nagyon kimerültem, néhány hónapig tényleg nem csináltam semmit. Fura érzés volt ezt a könyvet írni, különösen, mivel pont azon a napon fejeztem be, amikor meghalt az édesapám. Tehát egy nagyon különös személyes kapcsolat is fűz hozzá.

Az édesapja bele tudott még olvasni a kéziratba?

A halála előtt már nem volt igazán jól. Óriási ajándékot adott nekem azzal, hogy bármit kérdeztem is, mindenre válaszolt, függetlenül attól, hogy az egész konkrét dologra vonatkozott-e, vagy valami elvontabbra. De soha nem volt semmilyen kérése felém. Érdekelte, hogy mit csinálok, ugyanakkor nem firtatta, hogy mi a cselekmény, hogy mi történik a szereplőkkel, semmit. Miután meghalt, csak akkor jöttem rá, hogy ez nagy szabadságot is adott. Hiszen egy regényírónak szabadnak kell lennie ahhoz, hogy alkotni tudjon, és ő megadta ezt nekem. Szerintem ez rendkívüli dolog volt. Nagyon fontos volt neki, hogy az emberek ne felejtsék el, mi történt velük annak idején. Megbízott bennem, és ez hatalmas ajándék.

Igaz, hogy a Man Booker előtt az édesanyja fogadott az ön győzelmére?

Ez igaz, tényleg így történt! Teljesen padlót fogtam. 96 éves volt akkor, és feltette a nyugdíját. Én épp Londonban voltam, mert a bejelentésre meg kellett jelennünk. Szóval épp a világ másik végén voltam, és teljesen elhűltem, amikor tudomást szereztem arról, hogy mit tett. De végül is bejött neki, nyert, és nagyon büszke volt.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2016/5. számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7012244306

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.