Olvass!

KönyvesBlog

A háború rákos sejtként nemzedékek óta alattomosan dolgozik

2017. március 12. valuska

A várakozás előbb felfalja gyermekeit, mint a háború. Godot-ra se volt könnyű várni, de a háborúra még szarabb. A kilencvenes években vagyunk egy pontosan meg nem nevezett délszláv kisvárosban, aminek lakosai hallják a híreket: valami készülődik, jönnek a fegyveresek, háború zajlik, a túlélésre készülnek, ami egyáltalán nem irodalmi túlzás, ha ismerjük a délszláv háború embertelen mészárszékét. Orcsik Roland több verseskötet után jelentkezik első regényével, a Fantomkommandóval, ami egy nagyszerű, ám mégis rendkívül nyomasztó történet arról, hogy a háború nem csupán vérengzésekkel, harcokkal tudja tönkre tenni az életeket.

Orcsik Roland: Fantomkommandó, Kalligram-Forum, 2016, 228 oldal, 2990 Ft

 

Húsz év telt el, felnőtt egy generáció, ami beszélni akar a délszláv háború borzalmairól. Arról a háborúról, ami túl közel volt hozzánk, túl sok magyart érintett ahhoz képest, hogy mennyire kevés szó esik róla. Danyi Zoltán, Sirbik Attila és Orcsik Roland is a háborúval foglalkozik, érdekes trilógiává állnak össze a kötetek, közelítünk a háborúhoz, majd távolodunk tőle, miközben jól látható, hogy mennyire szükséges beszélni róla. Orcsik a Tiszatáj beszámolója szerint azt mondta,

hogy már fiatalon megmérgezte a háború mediális tapasztalata, mert miközben tőlük ötven kilométerre folyt a háború, melynek zajait néha a házukig sodorta a szél, a tévéből sugárzott képek és a híradószerkesztők által manipulált adások felhergelték és álmatlanná tették őt.

Danyi Zoltán A dögeltakarító című regényéről azt írtuk: “egy vajdasági magyar srác belekeveredik a jugoszláv háborúba, és amikor az élő, gonosz organizmusként viselkedő háború őt megrágva kiköpi, akkor kellene elkezdenie élni, de addigra már az élet helyébe a halál, a gyilkosság, a szenvedés és az erőszak, vagyis a háború lépett.

A nemi szervek helyére a nemzeti címerek kerültek

Első mondat: Megmozdult a föld, mondta, vagy lehet, hogy csak a lába remegetett, Berlinben egész nap az utcákat járta, napok óta csak járkált, reggel kezdte, és késő éjjelig meg se állt, legfeljebb arra az időre, amíg megevett valamit a töröknél, azután folytatta, járkált...

Sirbik Attila St. Euphemia című könyvéről pedig ezt írtuk: “A St. Euphemia nemzedékének két választása van: a Jugoszláv Hadsereg katonájaként védi a hazát, vagy Magyarországon próbálja átvészelni a harcok végét, például egy iskolalátogatási igazolással. (...) Sehol sem jó, de mindenütt jobb, mint a fronton.

A háború sem állíthatja meg a kamaszodást

Kicsit több mint egy hónapja A dögeltakarító című Danyi Zoltán-regényt választottuk a hét könyvének. A dögeltakarító fiatal főhőse túlélte a délszláv háborút, és folytonos helyváltoztatással próbálta túlélni az azt követő éveket is. Sirbik Attila debütáló kötete a délszláv háború traumairodalmának újabb emlékezetes darabja, ám az utórezgések helyett a háború előszelére és kezdetére koncentrál, és arra, mit lát és fog fel egy vajdasági kamaszfiú a körülötte tomboló pokolból.

A fentiekkel szemben Orcsik regényében van a legmesszebb a háború a mindennapi élettől, miközben mégis a legközelebb, mert a háború elsősorban nem fegyver, hanem mérgező gondolat, aminek az ereje azért pusztító, mert vírusként falja fel az embereket.

Spenót csatlakozik a Kóma nevű rockzenekarhoz, ami azért kapta ezt a nevet, mert “ez arra utalt, hogy egy tetszhalott állapotban lévő test hangjait erősítjük fel, mindazt, amit nem lehet szabad füllel hallani”: Lópata bendzsózik, Szike dobol, Darázs gitározik, ő meg vasakat püföl. Ahogy Orcsik írja: “Lassan összecsiszolódtunk, a zene volt a mágnes, melyhez úgy tapadtunk, mint a fémreszelék. Azt hittük, semmi sem tud elszakítani minket egymástól, míg ki nem tört a háború”. Ez a zenekar persze kicsit fura, de hát ez ilyen indusztriális-artisztikus rockzene, plusz Spenót gyűjtötte a vasat (“Úgy tűnik, volt valami erő a szülővárosomban, ami arra hajtott, mentsem meg a hulladékból azt, amit más észre sem vesz”).

A Fantomkommandó úgy lett baromi erős háborús regény, hogy egy katonát se találni benne, de még fegyver se dördül, viszont mindenki érzi és beszél róla, ezért a magyar apa és szerb anya házában bunkert alakítanak ki, olyan biztonságos helyet, amit folyamatos, váltott őrzéssel meg lehet védeni, pedig mint kiderül, nincs nagyon mitől, ugyanis nem történik semmi:  

“Végül alig mertünk kimenni a házakból, nemcsak a képzelt orvlövészek, hanem a kiszámíthatatlanná vált szomszédok miatt is. Szaporodtak a rémhírek: kit vertek félholtra, kihez törtek be éjjel vagy nappal, hány banda kószál a városban. Egy idő után teljesen világossá vált: a legnagyobb veszély nem a hírekben látható előrenyomuló hadsereg.”

“Napjaink lényegében őrködéssel teltek, apám határozta meg a rendszert. Ritkán mosakodtunk.”

Ebben a nagy háborús kontextusban Orcsik egy kamaradrámát működtet sok beszéddel, kevés, ám annál erősebb cselekménnyel, szűk helyen, szinte a világtól távol történik minden, miközben a kisváros teljesen kiüresedett helyét egy apokaliptikus, már-már bibliai látvány tölti meg:

“Útközben egy majmot láttam a vasútállomáson, a felemelt rámpa mellett gubbasztott, mintha vonatra várna, hiába, mivel leállt a vasúti forgalom is. Biztos a vadasparkból szabadult ki, akkor viszont az oroszlánok, a tigrisek is itt kószálhatnak valahol, még jó, hogy magammal hoztam a baltát. A városközpontban több állat kóborolt az elhagyatott tereken”.  

A feszültség értelemszerűen nőttön nő, a várakozás kizsigereli a bunkerház lakóit, olvasóként én is a mindent feloldó katarzist vártam. Orcsik viszont ügyesen építi és vezeti a történetet, mozgat hat elbeszélőt, akiknek sajnos a szólamai nem nagyon ütnek el egymástól, de még így is jól követhető. A folyamatosan változó narráció feszültséget is teremt, hiszen egyszerre kell mindenkivel mennie az olvasónak. A hat közül Peti (aka Spenót) válik ki jobban, aki szüleivel, Gyurival és Jelenával lakik, majd az elárvult barátját, Lópatát is magukhoz veszik, de itt van szerelme, Anikó (korábban Hanna, aka Toll). Az öt karakter mellett egy Tarantino-filmbe illő törpe is szerepet kap, aki saját magát az utolsó náciként határozza meg. Mondanom sem kell, hogy mindenkinek megvan a baja. Valakik lelépnek, valaki gyereket vár, valaki zenélni akar, de Szike például úgy készült a háborúra, hogy testépítésbe kezdett, emelgették az udvaron a téglát, mintha nem lenne holnap. Spenót apja “utálta a homokosokat” (és egyébként a zsidókat is), ezért nem akarta, hogy a fia elpuhuljon, mert akkor tuti nem éli túl a háborút.  

A férfiasság egy fontos kérdés a regényben: mit jelent férfinak lenni, mi a férfi kötelessége a háborúban, a családban és úgy egyáltalán az életben. Ezekről lehet beszélgetni, de végülis csak a bezárkózás és a barackpálinka marad végső megoldásnak. Az apák története a háborúk története, amíg a tata korábban az orosz fronton harcolt és elaludt a lövészárokban, majd egy fabudiban, a szarban elmerülve menekült meg. Ezért üt nagyot az a következő mondat is: “Senki sem robbantotta ki ezt a háborút, rákos sejtként öröktől fogva alattomosan dolgozik, s hol az őseinkben, hol bennünk, hol az utódainkban támad fel”.

Az állatok egyébként az egész regényben nagyon fontosak, és nemcsak azért, mert “(a)z őrködés lényegében abból állt, hogy figyeltük a semmit, néhány verében, balkáni gerlén, kóbor macskán és kutyán kívül ugyanis más látnivaló nemigen akadt”, hanem mert van hűséges kutya (Snoopy), majom, patkány, egér, de még egy szurikáta is, amiről én jelentős túlzással azt hittem, csak a Disney-mesékben létezik. Ezért is tűnhetett úgy, hogy “(a)z elnéptelenedett város a zátonyra futott Noé bárkájára emlékeztetett, melynek egyedüli túlélői az állatok. Noé pedig ez a megvénült és kattant figura lett, aki fel-alá rohangál a városban egy dossziéval és egy báránnyal a hóna alatt.” 

A semmittevésnek látszó megbolondulásban Spenótot a legjobban az zavarja, hogy nem zenélhet, mert csendben kell maradni. Ebből következik, hogy fejben zenélnek, elképzelik a Beatles-dalt, a Dear Prudence-t, ami egy esetleges filmadaptáció csúcsjelenete lenne. Ha az életük a zene, de nem zenélhetnek, mert az életükkel játszanak, akkor a tyúk vagy a tojás volt előbb? A helyi dj, Pajo például nem kockáztat, ő a lemezei nélkül semerre nem megy, mert “a lemezei olyanok, mint a testrészei, elvesztésük az amputációval lenne egyenlő, sohasem lenne képes kiheverni hiányukat, a fantomfájdalom pedig örökké kínozná”.

A Fantomkommandó úgy beszél a háborúról, hogy az valójában végig hiányként van jelen. Ezért is őrjítő mindenki számára az élet, mert a hírzárlat miatt nem tudták, valójában mi történik. Ez még nem a totális médiaháborúk egyike, amikor Twitteren vagy Facebookon lehet követni, hol mi történik:

“Hiányzott a háború. Ahhoz látni kellett volna, hogy pontosan mi zajlik. Hírzárlat volt, a média csak a háború előkészítésében játszott szerepet, azóta semmi konkrétum nem derült ki. Nem is találtunk szavakat a kialakult helyzetre”.

Bár könyvében Orcsik egy kis közösségre koncentrál, nagyon sokat elmond a jelenlegi politikai helyzetről is, amiben vezető politikusok a háborús retorikát használva működtetnek országokat. A regény bemutatja, hogy még arra sincs szükség, hogy feltétlenül átéljük a háborút, hogy belegárgyuljon az ember, mert a háború egy gondolati vírus, ami mindenkit felzabál, és ami a normalitásnak semmilyen terepet nem enged át.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7212332975

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.