Olvass!

KönyvesBlog

Könnyű azt mondani, hogy az irodalom fikció, de különbséget tenni nem egyszerű

2017. március 30. Rostás Eni

hevesi_judit-9783.jpgFotó: Valuska Gábor

Az elmesélhetetlen, töredékes holokausztnarratívák (Hálátlanok búcsúja, Magvető, 2015) után hideg hiánylírával írta tele második verseskötetét Hevesi Judit. A Holnap ne gyere versei első ránézésre a párkapcsolaton kívüli és belüli hiányról beszélnek, ám nem a hiány feldolgozására, hanem a történtek megértésére tesznek kísérletet. Bár olyan intenzív érzések ihlették őket, mint a magány, a szomorúság és a megalázottság, a kötetből szinte teljesen hiányoznak az érzelmek, ennek oka pedig a lehető legnagyobb őszinteségre való törekvésben keresendő. A szenvtelennek tűnő, racionális sorokat az igaz történeteket elmesélő állatversek ellensúlyozzák; olyan érzelmek összpontosulnak bennük, amelyek leírva „nem tűnnének ennyire valódinak”. Hevesi Judittal a kitárulkozás kockázatáról, a túl szépre csiszolt mondatokról és a ciki érzelmekről beszélgettünk.

Debütáló köteted, a Hálátlanok búcsúja esetében a történeteket azért nem lehetett elmesélni, mert nem volt, nem lehetett meg hozzájuk a nyelv. Az új kötetben viszont mindent elmesélsz a történetről, még ha ehhez egy olyan nyelven kell is megszólalnod, ami számodra is ismeretlen, rizikós terep.

Most az a kérdés, hogy lehet-e történet egy olyan történet, ami két emberről szól, de csak az egyik vesz részt benne. Az előző kötetnél pedig azt mondtam, hogy vannak történetek, de azokat én nem tudom elmesélni. Ezt megpróbáltam egy nagyon töredezett formával kifejezni; hiányoztak az írásjelek, „ködösek” voltak a megfogalmazások, mert a holokausztról nem tudnék kerek mondatokban beszélni. A Holnap ne gyere viszont sokkal inkább az én történetem, már ki lehet mondani mondatokat, lehet állítani valamit, hiszen attól, hogy a másik nincs benne, nekem még van történetem. Remélem, hogy olyasmikről szólnak itt a verseim, amiket mindenki átélt már. Olyannyira, hogy nagyon sok félelmem volt azzal kapcsolatban, nem túl hétköznapi-e ez az egész.

Bár a két kötet elsőre radikálisan másnak tűnik, a verseik mégis képesek párbeszédbe lépni egymással.

Kicsit olyan, mintha ugyanaz az ember két külön nyelven beszélne. Az új kötet nyelve idegen, az idegen nyelv pedig számomra mindig az, amikor kerek mondatokban kell állítanom valamit, vagy érzéseket kell kifejezni. Azokkal szóban az életben is nagyon nagy bajban vagyok. Ez egy olyan nyelv, amit még mindig tanulok, ennek a tanulási folyamatnak pedig fontos állomása a Holnap ne gyere. Az Intro című vers jut eszembe erről, mert abban kimondottan ez történik: hallod,ahogy a szomszédod az erkélyéről ordít valamit, de nem érted, hogy mit beszél. Akármilyen erősen próbálja mondani, te akkor sem érted.

Hevesi Judit: Holnap ne gyere

Magvető, 2017, 64 oldal, 1990 HUF

 

Az első kötetben az emlékezés mellett érvelek, itt pedig arról beszélek, hogy teljesen érvényes, hogy valamikor felejteni akarsz. Ez persze szükségszerűen adódik a kollektív és az egyéni emlékezet közötti különbségből. Sokszor emlegettem már az anyafókát, aki úgy dönt, nem nézi végig, ahogy lemészárolják a kicsinyeit, hanem inkább elhagyja a helyszínt. (in: Ruth Klüger Élni, tovább) El is lehet menni, bár az valószínűleg sosem fog sikerülni, mert ami történt, történetként örökre ott marad benned.

A verseid egy kapcsolat végéről beszélnek, mégis nagyon racionálisak. Szinte alig vannak bennük érzelmek, pedig az olvasó érzi, hogy milyen indulatok munkálnak a háttérben. Az jutott eszembe a kötetről, hogy hideg hiánylíra. Hogyan lehet érzelmek nélkül beszélni a szerelemről?

Tetszik ez a hideg hiánylíra! Amint elkezdek leírni valamit, hideggé válik; nincsenek érzések, mert meg akarom érteni, hogy mi miért történt. Van valamilyen rossz érzésed, amit nagyon nehéz megfogalmazni, a definiálatlansága miatt viszont a pontos érzelem sincs mögötte. Nagyon foglalkoztat, hogyan lehet párbeszédbe lépni a versekben másokkal, a következő kötetem is erre tesz majd kísérletet. Egy kötött formát találtam hozzá; minden vers úgy kezdődne, hogy „azt mondtam neki”, és mindegyiknek a végén teret kapna a másik, hogy reagáljon.

Ahhoz, hogy eljuss a versen belüli párbeszédig, kellett a Holnap ne gyere?

Szerintem nagyon. Ebből a könyvből tulajdonképpen ki van zárva a másik. Teste talán van, mert van olyan vers, ahol a párnára folyik a nyála, de hangja nincs, nem kaphat levegőt.

Bemutató. Könyvbemutató, a versekhez készült Weiler-képek kiállításmegnyitója és tányértörő performansz:

Weiler // Hevesi: Holnap ne gyere! - 2017. március 30, 19 óra, Andrássy út 66.

Facebook-esemény

Weiler Péter a Könyvesblognak a közös munkáról:

„A versek hatása alatt egészen más képi ötletek jutottak eszembe. Kicsit olyan mintha pezsgőtablettát szopogatnék, ilyenkor valami másként dolgozik belül. A képzeletemet Judit soraiból elrugaszkodva engedem szabadon. Talán pont azért lesz érdekes a végeredmény, mert nem a verseket illusztrálom, hanem azt tükrözöm, ami az írott gondolatokból nyomot hagyott bennem, így egy közös harmadik világ születik."

A lírai én történetét látszólag oda nem illő állatos versek szakítják meg, amelyekhez igaz történeteket bemutató újságcikkek szolgáltatták az ihletet. A magányos bálnát, a szabadságvágyba belerokkanó márnát vagy az egymás közelségébe belepusztuló rénszarvasokat nem nehéz a lírai én alteregóiként értelmezni. Neked mit jelentenek az állatos versek?

Az állatos történetek azért kerültek bele a kötetbe, mert sokkal jobban meg tudják jeleníteni az érzelmeket. Nem arról van szó, hogy ne tudnám őket leírni E/1-ben, csak nem lennének ennyire igaziak. A gyászoló csimpánzokat vagy a szökés közben kettétört márnát, aki még hat hónapig élt, és látványosságként körbe lett hordozva, vagyis meg lett szégyenítve, sokkal őszintébbnek éreztem.

Kíváncsiság

A díszmárna egy thaiföldi tenyészetből

nagyon kíváncsi lett.

Egy medencéből akart szegény

nagy ugrással megszökni,

mikor a betonmedence sarkának ütődött

és összetörtek a csontjai.

 

A hal a fél testét elveszítette,

csodával határos módon azonban

túlélte a balesetet.

Az életet jelentő szervek megmaradtak,

így a történtek után a márna

még hat hónapot élt.

 

Ebben az állapotban jutott egy halpiacra,

ahol sajnálatból megvásárolták.

Hiába várta sorsa jobbrafordulását,

új tulajdonosa a környező falvakban

látványosságként hordozta őt körbe.

Ekkor döntött úgy

hogy befejezi életét.

 

A könyvnek lehet egy olyan olvasata is, hogy ezekben a nagyon őszinte versekben te hurcolod körbe a lírai ént.

Lehet, de nem ez volt a cél, hanem a beszédkeresés. Hogy meg kellene tanulnunk beszélni az érzelmeinkről, nem kéne cikinek éreznünk.

Te cikinek érzed, hogy vannak érzéseid?

Szerintem nagyon sokszor annak érezzük. Ráadásul iszonyatosan nehéz be- és felvállalni bizonyos érzéseket.

img_3730_1.JPGWeiler Péter: Az ottfelejtett ember

A kötetben semmit nem hallgatsz el, olyan egészen abszurd epizódokkal találkozhat az olvasó, mint amikor a férfi véletlenül a másik nő lakására küldi haza a lírai ént az Uberrel. Hol húzódik a határ kiszolgáltatottság és kitárulkozás között?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Nem is tudom, hogy melyiktől kell félni vagy félni kell-e bármelyiktől is. Nagyon könnyű azt mondani, hogy a líra az líra, az irodalom meg fikció, de valójában különbséget tenni nem egyszerű. Örülök, ha a kötet ilyen szempontból tényleg kitárulkozónak és bátornak tekinthető, de én ettől nem érzem magam kiszolgáltatottnak. Vagy hát annyira mégis, mint bárki, amikor a saját látás- és gondolkodásmódját tárja a nyilvánosság elé.

„Milyen igaz, látod, amit tanítottál:/írásban sokkal könnyebb hazudni” – hangzik az Igaz-Hamis zárósora. Kicsit olyan, mintha az egész kötettel ezt a tanítást próbálnád megcáfolni.

Igen, az őszinteség mellett vagyok. Mostanában nagyon foglalkoztat, mit jelent valamit leírni és mit jelent ugyanazt elmondani, és ezzel párhuzamosan próbálok egyre kevesebbet kommunikálni írásban, mert azt vettem észre, hogy úgy könnyebben hallgatok el dolgokat. Egyébként, ha belegondolsz, arra a kérdésre, hogy mi a baj, írásban sokkal könnyebb azt mondani, hogy nincs semmi, csak fáradt vagyok. Ez a hétköznapokban is így van, mert ha szomorú vagy, és valaki rákérdez, ugyanezt fogod válaszolni neki; a fáradtság társadalmilag sokkal elfogadhatóbb érv.

Számos helyen szerepel a kötetben a tükör, mint az önreflexió metaforája, a Rossz hely, rossz idő című versben pedig darabokra is törik. A könyvbemutatón mindenki „kontrollált, biztonságos körülmények között” törhet majd tányért, és közben arra gondol, akire csak akar. A cserepek mennyiségéből arra következtetek, hogy nem vagy babonás.  Hogyan jött a bemutató ötlete és hogyan találtatok egymásra Weiler Péterrel?

Volt egy képe egy régebbi sorozatában, egy nő ül rajta egy bárszéken, látszik, ahogy a dj leveszi a lemezt, csomó szék már fel van rakva az asztalra, érezhető, hogy vége a bulinak. Ez a kép adta az ihletet a Fénytörés című pelikános vershez. Néztem a képet, és eszembe jutott róla egy történet. Az a vers úgy ér véget, hogy „Marad a hiány, a félelem,/hogy tényleg úgy múlt el minden,/ahogy ez az este:/felkapcsolják a villanyt/és te már nem vagy itt.” Az asztalra pakolt székek és a zene után maradó csend azt jelentik, hogy a másik - aki ott volt ugyanabban a buliban, mint te, de nagyon máshogy érezte magát - hirtelen eltűnik. Peti kérte, hogy küldjem át neki a többi verset is, aztán a mosogatós versről eszünkbe jutott a tányértörős dolog. Meg sokat gondoltam arra, mi lenne, ha valaki bekattanna, és mosogatás helyett az összes edényt szanaszét törné. Ez a vers egyébként nagyon szimbolikus nekem: egy olyan szituációról szól, amikor még csak veszekedni sem lehet azon, hogy ki mosogat, mert érzed, hogy tiéd a szennyes.

Lerakódás

Olyan ember benyomását kelted

aki utál mosogatni.

Hedonista döntésképtelenség,

néhaa forró víz, máskor inkább a hideg,

a kiázott bőr,

afelpuhult körmök,

és a mosogatószer otthonos szaga.

 

Megláttalak aznap, és emlékszem,

felmerült bennem a gondolat,

hogy talán perikardiális megbetegedésben

szenvedsz,

az is lehet, hogy tényleg így van,

nem volt olyan a helyzet, hogy faggatózzam.

 

De ahogy te a fotelben, én a lábadnál ültem,

néztem a napról napra sárgább és kopárabb fákat,

meg az erkélyajtó előtt ahogy küzd egy hátára fordult bogár,

azt mondtad, szereted Gabriellát, és hogy komoly a dolog,

és én hirtelen nem érezem semmit,

nem volt kérdés, melyikünk mosogat.

Te gondolkodtál már azon, hogy a jobb lenne inkább törni-zúzni a versírás helyett? Bár a Holnap ne gyere is egyfajta törés-zúzás.

Volt egy pont, amikor elég pocsékul éreztem magam. Kiálltam az erkélyre, és izomból a szomszéd fának vágtam két borospoharat. Korábban sosem csináltam még ilyet. Ahhoz, hogy azt a fát eltaláljam, nagyon sok erő kellett. Később megpróbáltam még egyszer, de nem sikerült. Látod, ennyit számít az adrenalin.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1812386451

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.