Olvass!

KönyvesBlog

Krasznahorkai Lászlónak semmi köze báró Wenckheim Bélához

2017. április 06. Rostás Eni

17796469_1691898114170179_7852022112192662571_n.jpgFotó: Aegon-díj/Facebook

Az interneten terjengő számmisztikus tanok szerint a 12-es szám „a világegyetem egyik alapvető rendezőelve”. Ha félretesszük minden antiezoterikus kételyünket, és megvizsgáljuk a tizenkettedik Aegon-díjas regényt, látni fogjuk, hogy a világot alapvetően nem rendezi, de a Krasznahorkai-univerzumot mindenképp. Méghozzá egy önnön farkába harapó kígyóvá, örök körforgássá és folyamatos megújulássá, mert bármennyire idegesíti is a regénybeli Tanár urat, hogy folyton azt mondogatják neki, Sátántangó, ha a Báró Wenckheim hazatérről beszélünk, nem lehet nem azt mondogatni.  Bár Krasznahorkai egyetlen szóval elintéz mindenkit, aki a regénybe nemcsak a báró, de a szerző hazatérését is belelátja („Tévednek.”), elég csak a Bazsányi Sándor laudációjában felidézett regényzárlatokat idecitálni, „Ö-ön a tö-ök!”-kel 1985-ből, égavárossal 2016-ból. Az interneten terjengő számmisztikus tanok szerint a 12-es szám az áldozathozatal és a lemondás jelképe, valamint a kommunikáció, a média és az Akasztott Ember száma is, de azokról még ennél is erőltetettebb metaforák jutnának az eszembe. A Katona József Színházban 2017 Aegon-díjasát, Krasznahorkai Lászlót ünnepelték, ezúttal nem az előző években megszokott tízszereplős gálán, hanem egy önálló esten. Báró Wenckheim alakját Borbély Alexandra, Kocsis Gergely és Máté Gábor idézte meg, a jazzt és a népies dallamokat a Butterfly Effect fuzionálta, az Először…., másodszor…., hárommillió című est háziasszonya Winkler Nóra volt.

Jócskán eltelik az idő (értsd: kurva élet), mire a címszereplő, báró Wenckheim Béla felbukkan a regény oldalain, a Katonában pedig a könyv struktúráját követve legalább tíz percet kell várni, mire az est főszereplőjét a színpadra szólítják. Nincs rajta kalap, az alapvető illemszabályok betartása mellett, gondolom, azért sem, nehogy akár egy pillanatra is azonosítsák a báróval. Bár ha felidézzük a kisfilmet, amelyen szembesítik a győzelmével, inkább a Drót című kultsorozat legszerethetőbb karaktere, Omar Little juthatna eszünkbe a fekete kalapról és a hosszú fekete kabátról, esetleg egy harminc év kihagyás után visszatérő (sőt, hazatérő!) posztrockzenész. Krasznahorkai már kamaszkorában eldöntötte, hogy nem költő lesz, mert az elég érdekes vagyok-e kérdésre azt a választ dobta az önismeret, hogy mások sokkal érdekesebbek. Könyveiben ezeket a bizonyos másokat engedi átlépni a nemlétező határán, és változtatja valóságossá. Szereplői nem fiktív személyek, de még közvetetten sem ő a forrásuk, mert ha magáról kellene beszélnie, azt inkább direktben tenné, bár annyira még sosem találta izgalmasnak magát. A báróvá váláshoz nincs meg se a fanatizmusa, se a védtelensége, de még a magassága és az öltözéke sem. A neve viszont igen.

A dicső múlt és az olajzöld Suzuki

A díjat idén Horváth Gyula, az Aegon Magyarország pénzügyi vezérigazgató-helyettese adta át, aki a mindenkori díjátadókon megszokott udvariassági körök helyett három mondatba sűrített kultúrtörténeti előadással készült, és elmesélte, hogy őt először a főhős neve fogta meg. Báró Wenckheim Béla 1875-ben 177 napig Magyarország miniszterelnöke volt, a magyar lótenyésztés nagy alakja, gróf Andrássy Gyula mellett az egyetlen magyar miniszterelnök, akinek lovasszobra van. A Wenckheim család azonban nemcsak a politika révén került kapcsolatba az Andrássyakkal (Wenckheim Béla az Andrássy-kormány belügyminisztere volt – a szerk.), hanem egy házasságén is, ha pedig felidézzük, hogy mi volt az Andrássyak nemesi előneve, azonnal látni fogjuk, mire gondolt a zsűrielnök, amikor laudációjában Krasznahorkai játékosságát, bohóckodását és a tragikumba ágyazódó (ön)iróniáját említette.

Bazsányi Sándor, akinek eposzi jelzőjéül „a szellemes stílusáról ismert irodalomtörténészt” láttam terjedni az interneten, olyan írónak tartja Kraszahorkait, aki saját magán és a neki rendelt feladaton (megírandó könyvön) kívül semmire sincs tekintettel. Sorai körbeveszik az olvasót, sőt, csapdába ejtik, ám ő ebben a csapdában remekül érzi magát. A menekülésre nincs mód, de igény sincsen rá. Több mint három évtized telt el a debütálás és több mint huszonöt év a rendszerváltás óta, nincs már török („tö-ök”), de van magyar, ebből pedig az következik, hogy  A magyarokhoz című fejezet „Még egy ilyen visszataszító népet, mint ti vagytok”- kezdetű szemelvényét nem ártana kötelezővé tenni a középiskolai ember- és országismereti órákon.

17799415_1691899674170023_890323996446466054_n.jpg

Amikor az Aegon stábja megszállta Szentendrét, hogy a város különböző pontjain Krasznahorkairól forgasson, még a forgalmat is akadályozták egy kis időre. Beállították az akkor még csak shortlistes írót egy kereszteződésbe, Winkler pedig az arra járó autósoknak magyarázta a fennakadás okát. Egyikük arra kérte, ugyan, mondja már meg neki, ki ez az úr, akit egész nap filmeznek, mert olyan ismerősnek tűnik. Amint az olajzöld Suzuki sofőrje meghallotta a nevet, azonnal előbújt belőle az olvasó, és imígyen szólott: „Végtelen filmek, végtelen mondatok.” Az olvasók nemcsak a szentendrei forgalomban küzdenek a Krasznahorkai-univerzummal, hanem a négy fal és a könyv első-hátsó borítója között, a heroikus küzdelemről pedig a Borbély és Kocsis által megidézett olvasói vélemények árulkodnak. Álljon itt közülük a leglenyűgözőbb. „Krasznahorkai László nagyon nagy író, csak én nem szeretem.”

A siker és a Tarrbéla

„Egész jól elvagyok”, válaszolja Krasznahorkai arra a kérdésre, hogy mit jelent neki a siker. Nincs szükség szerénységre, se maszatolásra, a siker nem az ördögtől való, az ember nagyravágyik, a művész meg mindig ki van szolgáltatva a hiúságnak. Ez alól ő sem kivétel, bár a díjak és a szép szavak nem befolyásolják, hogy milyen író; annak viszont nagyon örül, ha látja, milyen boldoggá teszi a környezetét. A sikerrel szerinte nagyon kell vigyázni, mert könnyen eltereli a figyelmet lényegről: a legjobb önvédelem a szerénység, mert félő, hogy a túl sikeres ember számára egy idő után már fontosabb lesz az elismerés, mint az, hogy miért ismerik el.

Máté Gábor a zsűrizésen megemlítette, hogy a regény egyik jelenetét olyan elevenen látta maga előtt, hogy azonnal odaadná Gothár Péternek, csináljon belőle valamit. A Báró Wenckheim ugyanis nem tarrbéla, sokkal inkább a gothári irónia. Krasznahorkai elképzelhetetlennek tartja, hogy más rendezővel működjön együtt, és mivel Tarr visszavonult a rendezéstől, valószínűleg se a bárót, se a Tanár urat, de még Ibolyka nénit sem fogjuk viszontlátni a filmvásznon. Egy művésznek meg kell tudnia határozni, hogy mi az a pont, ahonnan már nem érdemes továbbmenni, mondja Krasznahorkai, mert csak önismétlővé válna, esetleg elkurvulna. A Tarral való kollaboráció esetében ez az állomás A torinói ló volt, amivel szerinte „elég jó ponton” hagyták abba a közös munkát.

A feleslegesen áhított tökéletesség és az értő olvasó

Bár a zsűrizés során a tökéletes volt a leggyakoribb jelző, ami a regénnyel kapcsolatban elhangzott, Krasznahorkainak nem célja a tökéletes mű megalkotása, és mélyen kétli, hogy a Báró Wenckheimmel sikerült volna elérnie a tökéletességet. A színészek élete Máté szerint annyival egyszerűbb, hogy az ő szakmájukban az ilyesmi lehetetlen, van, ami sikerül van, ami nem, és ha az ember ezt nem tanulja meg elfogadni, akkor inkább hagyja abba az egészet. Ha szakmai szemmel vizsgálja az irodalmat, akkor meg kell állapítania, hogy nincs súlyosabb annál, mint hogy az írók próbálkozásai le vannak írva, kinyomtatják őket, vagyis soha nem felejtik el, mint egy színész kevésbé jól sikerült, ám az élőbeszéd természetéből adódóan erősen mulandó monológját.

17795924_1691900334169957_4258071227953326207_n.jpg

A színpadon idén is felvillantak a zsűrizés legemlékezetesebb mondatait, amelyek ezúttal néha talán túlságosan is beazonosítható kritikák voltak, a zsűritagok (Máté Gábor, Nagy Gabriella, Porogi András, Radics Viktória, Szirák Péter, Thimár Attila) szerint kevésbé tökéletesen sikerült könyvekről. Az idézeteket olvasva Krasznahorkai őszintén kíváncsi lett arra, hogy az ő könyvéről vajon mi hangozott el, és bevallotta, hogy ha minden kontextusából kiragadott mondatot a saját könyvére vonatkozatna, felmerülhetne a kérdés, vissza kell-e adnia a díját. A felolvasásra szánt három mátégábori percből végül minimum kilenc lett, mert három percet felolvasni a könyvből lehetetlen küldetés, bár Máté olyan elemi erővel idézte a színpadra a báró hazatérését - fellobogózott állomásostul, asszonykórusostul, Ne sírj értem, Argentínásostul -, hogy abból tizen-, huszon- sőt harminchárom perc sem lenne elég. Krasznahorkai a felolvasás közben azt érezte, bárki írta is ezt a szöveget, „marha jó”, ez pedig leginkább Máté „fantasztikus szövegértésének” köszönhető (meg annak, hogy marha jó - a szerk.), mert felolvasni csak úgy lehet, ha az ember érti is, amit olvas.  

Az egyik leggyakoribb kérdés, amit a könyveivel kapcsolatban feltesznek neki, a mondatai hosszára vonatkozik, ám Máté előadásában érzékelhető volt, hogy milyen erősen zenei a mondatok dinamikája, és mennyi minden történik két pont között. Csakúgy, mint Máté legendás, „fél 3-tól fél 12-ig” tartó Krasznahorkai-felolvasása, Az urgai fogoly (Magvető, 2004, 158 oldal), ez a részlet is elérte, hogy olyan távolivá váljon az anyag, hogy külső szemlélőként/hallgatóként tudja érzékelni. Saját bevallása szerint bajban is van, hogy neki ezek után kell felolvasnia a Tanár úr kivonulását, mert véletlenül még ki talál derülni, hogy az író nem érti, amit leírt. Nem talált.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5012405915

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.