Olvass!

KönyvesBlog

“Meg se kellett volna halni hozzá”

2017. április 30. valuska

Tizenöt év után jelent meg új verseskötete Peer Krisztiánnak, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy sokan azt sem tudták, van egy ilyen nevű költő. Persze így is simán lehozták a hétköznapokat ezek az olvasók, nem úgy mint mi, akik láttuk, ahogy Peer az éjszakában feloldódik, miközben elveszít három teleírt Moleskine-t, két laptopnyi dokumentumot és talán a tehetségét is. A 42 című verseskötet barátnője, a színházas Mocsár Zsófia halálára válaszul érkezett. Mindennek a kezdete és a vége az írás, mi olvasóként közelről nézzük meg és éljük át a gyászmunka őszinte, reménytelen, cinikus és örökké kétkedő folyamatát.

Peer Krisztián: 42

Jelenkor, 2017, 76 oldal, 1699 HUF

 

Peer 42 éves volt 2016-ban, amikor barátnője egy váratlan, gyors lefolyású betegség következtében meghalt. Erről a kötetről még nem lehet úgy beszélni, hogy kizárjuk az értelmezési keretet. Megidéződik a számmal a maraton hossza, de 42 a válasz a végső kérdésre Douglas Adams Útikalauzában. A mozdonyvezető hátrafelé rohan a 42 című versben, de az is kiderül egy másikból, hogy a 42 helyett Nagy baj nem lehet lett volna a kötetcím is: "Még kötetcímnek is akartam:/ Nagy baj nem lehet,/ de aztán nyert a 42,/ jobban is illik egy ilyen kapuzárási költészetre,/ aminek nevezted."

Ez Peer és Mocsár közös verseskötete, és nemcsak azért, mert a nő hiányával minden leírt és ki nem mondott szóban benne van, vagy mert rajzai szerepelnek a kötetben, hanem mert a kettőjük közti intim párbeszéd a tehetetlen kísérlet a lány nyelv általi újrateremtésének. Visszatekintve bontakozik kapcsolatuk építkezése, konfliktusaik, problémáik és egymásra hatásaik. Biztos vagyok benne, hogy ez a kötet sokak számára lesz fontos, akik valamilyen veszteséget, hiányt vagy elmúlást szeretnének megérteni a saját életükben. Ezek a versek őszinték és fájdalmasak, mert hozzá vagyunk szokva a gyász tabuépítő, óvatos és elemelt nyelvezetéhez, amit a költészet simán képes túlpörgetni. Peer versei közvetlenül szólítják meg és hívják elő a barátnő alakját, ahogy a közös történeteket is (“Kertünk./ Első valódi többes számom”).

Megismerjük a versekből a legszemélyesebb tereket, történeteket a Sirályból, Flopról, a kutyáról, látjuk a hajszálat és a diófát is: “Nem te akartál megtanulni úszni,/ én akartalak megtanítani./ Berlin meg azért ér rá,/ mert engem nem érdekelt./ A legszebb vers, amit valaha olvastam,/ a todolisted.”; “Az ágyban tudok aludni,/ a dezodorod használom,/ semleges szagú”. A 42 teljes bevonódást vár el, és könyörtelenül szív magába. A kötet egészéről én is egy történetként tudok beszélni, nem önálló versekről, a trauma töredezetten, de narratívát teremt.

Például azzal, hogy a kötet egyik létrehozója maga az olvasó, akinek fel kell vágnia a lapokat az olvasáshoz. A szándékos nyomdai hiba miatt a kötetet fel kell szabdalni, sebeket kell ejteni rajta. Erőszakos, provokatív és mégis dühítően felemelő, ahogy sebészként felbontjuk a titkos szövegeket, mintha csak egy testet nyitnánk meg. Ez a gesztus nem cél nélküli: a felvágott oldalakon a párkapcsolatukat, a fel nem vágott oldalpárokon a halál utáni kiüresedett időszakot ismerjük meg.

Peer Krisztián: El akartam kerülni a sorsomat, bassza meg

Fotó: Kiss Norbert 15 év telt el az utolsó köteted, a Hoztam valakit magammal óta. Adja magát az első kérdés: miért hagytad abba az írást? 15 év telt el azóta, hogy Peer Krisztián hátat fordított a költészetnek. Utolsó verseskötete ( Hoztam valakit magammal, Palatinus 2002) óta főleg különböző kocsmákban és színpadokon beszélt, számos drámát jegyez.

“Milyen urnát választana magának Zsófia?/ Ahhoz, hogy beszélhessek hozzád, le kell válasszalak a csontjaidról” - írja Peer. A versek a gyász nyelvét keresik: hogyan lehet beszélni a halálról, a veszteségről, a hiányról, hogyan lehet előidézni és párbeszédbe lépni az emlékekkel, vagy a lírai hagyomány felől az is fontos játék, hogyan lehet a halottat megszólítani? Lehet a kötetet mindenféle referenciális tudás nélkül értékelni? Tud a a halál csupán költői téma lenni? Lehet úgy írni a halálról, hogy ne forduljon giccsbe? Lehet erősebb az esztétika a traumánál?  “Én a traumáról, a traumából tudok beszélni” - mondta egy interjúban Peer, aki ennek ellenére megküzdött a megszólalás nehézségeivel: "Nem volt mit mondanom, vagy ha volt is, nem találtam nyelvet hozzá".

Peer folyamatos önreflexióban van, irodalommá transzformálja a veszteséget és a hiányt, “mondatban vagyok”, írja, és miközben “Ott állnak tornasorban/ egymás fülébe sugdos a tíz-, a húsz-, a negyvenéves Krisztián./ És mire a sor végéig ér a mondat,/ kihull belőle minden fontosabb szó.” A szavak hullanak, az emlékeket meg kell ragadni, a kimondás nehéz vagy lehetetlen munka: “Kár, hogy csak azt tudom kitörölni, amit írtam./ Ez is mekkora színlelés./ Megtörténtté tenni hogy tudnám,/ hogy kezdjem el az életem?”

A legelső, Visszatekintve című versben mintha egy hosszú, lassú svenkkel mutatná meg a végletekig elmagányosodott főszereplőt, aki üveges tekintettel bámul bele a világba, miközben a háttérben már felsejlik a hiány: “Azt kérded, merre menjünk?/ Azt hittem, téged követlek./ És mert téged követtelek,/ nincs meg a visszaút”. A kötetben nemcsak Odüsszeusz fordul vissza, hanem minden visszafelé történik: “Száznyolcvan fok, nem telik bele egy szívverés”, “A mozdonyvezető/ az ülések közt/ hátrafelé rohan”, “visszaviszem a szagos radírt, de megszégyenülni nem tudok egyedül”, “Egyszer majd a visszaalvás/ képessége is visszatér”.

Visszatérni képtelenség, ezért kell versekben rögzíteni az emlékeket, érzéseket, nehogy túl késő legyen (“Mocsár Zsófia emlékzuhany”). A versek szinte naplószerűen mutatják meg a gyászmunkát, az emlékekért vívott harcot. Az önmarcangolás (“Mindig bántottalak,/ sohasem öleltelek.”), a szenvedés (“Hét éve nem láttam a tengert./ Élő embert egy hete”), a belenyugvás (“Könnyebb, mióta megértettem,/ hogy rajtam túl is volt életed./ Illetve van.”) és az emlékekkel való folyamatos harc (“REM-fázisba nem engedem magam,/ ott veled találkozom./ Vagy legyél, vagy ne lássalak.”) könyve ez. Talán ízléstelen leírni, de mennyire fausti, hogy egy halál hozza vissza a költőt? Fontos kötet, nagy visszatérés, bárcsak ne kellett volna megírni. Vagy ahogy Peer megfogalmazta:

“Költőként jobban tetszenék?

Egy szavadba kerül.

Meg se kellett volna halni hozzá.

Kész volt egy könyv fele.”

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr612469489

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.