Olvass!

KönyvesBlog

Tablókép Magyarországról tetovált tigrissel

2017. június 05. valuska

A Párducpompa aktuálissá és izgalmassá tette a tárca már sokszor lesajnált műfaját, mert végre érkezett megoldás arra a problémára, hogy Facebook-posztnál hosszabb szöveget senki nem olvas már, miközben sokkal nagyobb arányban mesélünk videókkal a közösségi médiában és a távolságtartás ellenére sajnálattal vagy szánakozva osztunk meg ún. emberi történeteket. A Párducpompára a fentiek mind igazak, amennyiben rövid, erős érzelmi bevonódást elváró sztorikban mesél arról a Magyarországról, és főleg Budapestről, ami a világ legszomorúbb, legdühösebb helye lett. Mindezt erős képekkel teszi.

Tóth Krisztina: Párducpompa

Tóth Krisztina: Párducpompa

Magvető, 2017, 208 oldal, 3299 HUF

 

Tóth Krisztina minden új könyve izgalmas dolog, de az szuper, hogy még mindig meglepő. Hiába futok bele néha az újságokban (főleg a Nők Lapjában és a Vasárnapi Hírekben), azt csak a kötetbe gyűjtés mutatja meg, hogy a sok kis szöveg egészben mit mutat. A Párducpompa egyáltalán nem vidám könyv, de miért lenne az, amikor már az irónia korszakának is vége. A közéleten lehet szórakozni, amíg látjuk a felszín alatt megbújó apró fájdalmakat, szenvedéseket és előítéleteket. A tárca újságírói műfaj, a szabályai fontosak. A Párducpompa aktuális témákat is feldolgoz (Anglia, migránsok, közhangulat), kizárólag irodalmi eszközökkel, viszont olyan erős állításokat tesz tárgyáról, az emberekről, hogy publicisztikai műfajként is megállná a helyét, mert Tóth Krisztina így látja Magyarországot. Nagyon vitatkozni sem lehet azzal a képpel, amit kapunk, remélem, majd regényben azt is megfejti, miért lettünk ilyenek.

Azt különösen bírom, hogy a szövegeken érződik az elmúlt pár év fullasztó közéleti levegője, mert valahogy ez is fontos feladat, hogy az újságírás és/vagy az irodalom elcsípje, mi történik velünk. Tóth Krisztina ebből a szempontból dokumentarista, újságíróbb az újságírónál is, és bár egyszerű megfigyelőnek tűnik, mégis szereplőinek lelki rezdüléseit oknyomozói lendülettel tárja fel. Amit talál, az pedig nyomasztóbb, mint amit az Átlátszó találhat a gazdasági-politikai kapcsolatokban.

Utálatos, magunkra maradt, előítéletekkel teli, érzéketlen és dühös városlakók lettünk, mintha Budapesten forgatnák az Összeomlás második részét, csak Michael Douglas szerepét mindenféle method acting nélkül képes lenne eljátszani bárki a hatalmával visszaélő portástól az Ingatlankezelő Vállalat szakembereiig, akik szarnak a beázásra. A legszomorúbb a történetekben a mindent átható cinikus belenyugvás, mert már mindenki megtanulta, hogy ebben az országban mindent lehet, és persze ezt egyszerre értem Mészáros Lőrinc-i és Rogán Antal-i értelemben.

Egyszerűen a levegővel szívjuk magunkba a verbális erőszakot, a háborús narratívát, és amíg se a migránsok, se Brüsszel ellen nem nyerünk, addig bizony a kisboltban, a postán, az iskolában, a buszon és otthon vagyunk kénytelenek a harcainkat megvívni. Ez tart mindenkit mozgásban, mert a szó vírus, mindent megfertőz, majd elpusztít. A kötet első mikronovellája, a Táncol a nyelv a fürdőszobában (Apanyelv, anyanyelv) ezért is szimbolikus szöveg: megmutatja, hogy mi a különbség az apa és az anya nyelve között, hogyan kapcsolódik egyikhez az elnyomás, a hatalom, a másikhoz a szeretet és elfogadás, és hogyan jelenik meg ez a társadalomban is.

Az ötven tárca a Párducpompában alapvetően az előítéleteinket ábrázolja, amiket kitörölni nem lehet, csak reflektálni rájuk: az élet képek sorozata, amiket rögtön értelmezünk, viszont az értelmezést nemcsak a látott kép alapján, hanem az előzetes tudásunk, élményeink, szocializációink alapján végezzük el. Tóth Krisztina pedig minden egyes szövegében csapdába csalja azzal az olvasóját azzal, hogy felkínál egy könnyű értelmezési lehetőséget, majd mintha csak a Mechanikus narancs kifeszített szemű kísérleti nézői lennénk, sokkol. Pörögnek előttünk az átlagos pesti utcaképek, beidéződnek az előítéletek: hét rakott szoknyás, virágmintás nő vásárolni megy egy plázába, egy apa a gyerekeivel mozizik, egy anya csodaként éli meg lánya esküvőjét, egy magas, sötét hajú férfi kukucskál be a fodrászatba, egy tetovált tigris sír a szétgyúrt háton. Jönnek a mikrojelenetek, kibontakoznak súlyos történetek, illetve néhány egészen magával ragadó, mint amikor a néni felszáll a trolira, megkérdezi a sofőrt, hogy Berlinbe megy-e a járat, mert a lányához indul.

Hiába a plázákban és a trolibuszon történnek a legvadabb dolgok, mégis mindent visz, amikor az elbeszélő egy iskolába rendhagyó irodalomórán találkozik diákokkal. A borzasztóan erős tárca egy teljesen ártatlan iskolai környezetben mutatja meg, hogy alakult ki egy olyan elnyomó, hatalomközpontú, idióta szabályokat kitaláló és betartó patriarchális rendszer, ami szerintem még A Szolgálólány meséjében is túlzás lenne. A gyerekek kiöltözve hallgatják néma csendben az írót, aki ülve olvassa a verseit, amikor megjelenik az igazgató integetve, majd egy kis cetlit küldenek a tanárok hátulról előre az épp verset olvasó költőnek, ezzel a a saját tiltott kommunikációs rendszert használva, hogy verset állva olvasunk.

A Párducpompa pontos tablókép lett a 2014-2017-es évfolyamról, minden szereplőjét és elbeszélőjét jól ismerjük a munkahelyünkről, a társas házból, a közértből vagy a trolibuszról. Tíz év múlva megnézném, kivel mi lett.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr8012565309

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.